A Berlini Fal meszelői

Az első, mindenképpen korábbi és elterjedtebb felfogás a falat eredendően felületként értelmezi, mintegy a leképzés helyének meghosszabbításaként tekint rá. Ismeretes, hogy a falakon természetszerűleg keletkezett színfoltokat, színelváltozásokat és festéklepattogzásokat már a reneszánsz mesterei is becsben tartották, absztrakt látványszerűségüket érdeklődéssel szemlélték. Századunk hetvenes éveiben, a strukturalizmus virágzása közepette a falfelület jeltani kutatások tárgya lett, s ehhez azt is hozzátehetjük, hogy ekkor a világban már javában dívott az urbánus falfestészet, amelynek - főleg a latin-amerikai országokban - kialakult egy erős agitprop ága, ezen túl pedig a reklámipar is rátelepedett a falfelületekre. Eredendő rendeltetésén túl tehát a falnak, a falfelületnek kialakult egy olyan funkciója, amely esztétikai üzenetek hordozásában nyilvánult meg.

A berlini fal 10 évvel ezelőtt

Az esztétikai élményeknek ezt a választékát növelte az utóbbi egy-két évtizedben világszerte elterjedt graffitóművészet, amit nyugodtan az utca művészetének nevezhetünk, hiszen a műfaj ismert sztárjai mellett ismeretlenek tízezrei művelik. Az egyik legszebb kollektív graffitóalkotás az immár nem létező Berlini Falon volt látható, ahol például olyan híres festők is kézjegyüket hagyták, mint Keith Haring.

A fal képzőművészeti értelmezésének másik ágán található kísérletek valamiképp ugyancsak a festészethez köthetők, bár ez esetben a fal anyagszerkezeti mivolta a kiindulópont, vagyis a felületről ki, vagy inkább belépünk a térbe, a tapintható dimenzióba és magába az anyagba. Így azt is mondhatnánk, hogy a primáris festészetből átlépünk a primáris szobrászat világába, méghozzá a fal médiumértelmezése révén. A festékréteg jellemzőin túl ezúttal a felülethordozó anyag, a fal matériája kerül előtérbe, az ecsetvonást pedig felváltja a karcolás, a kaparás és a vésés.

A fal anyagi tulajdonságait kapacitáló két fenti képzőművészeti módszeren túl semmivel sem jelentéktelenebb, bizonyos értelemben pedig jóval tehetősebb a fal ideaközpontú megragadása, értelmezése. Itt derül ki ugyanis, hogy a fal akadály és oltalom, választóvonal és összekötőkapocs egyidejűleg, bekerít és kívül is rekeszt. Önmagában véve paradox fogalom, amelynek az európai történelemben leginkább negatív kicsengése van. Elég, ha két olyan meghatározó jellegű és metaforikus erejű fogalmi kiszögellésére utalunk, mint a már idézett Berlini Fal vagy a vasfüggöny volt. Európából kitekintve pedig szakrális és hatalmi szerepe egyaránt kifejezésre jut, előbbi a jeruzsálemi Siratófal, utóbbi viszont a kínai Nagy Fal által. Ez utóbbi azért került be a huszadik század művészettörténetébe, mert Marina Abramovic jugoszláv és Ulay holland body art művész végiggyalogolta annak teljes hosszát.

A fal nem csupán építészeti objektum, hanem immár civilizációs, művelődéstörténeti vívmány, amely terjedelmes és szövevényes, mondhatni komplex gondolatkört gerjeszt. Egy kopott házfal tehát sokkal több annál, mint amit látványként mutat, hiszen jelképes ereje a 20. században még kifejezőbbé vált.