Sajnos csalódnom kellett, mert megpróbáltatásaim már a büfében elkezdődtek. A színház stúdiójának fiatal színészei ugyanis itt és a ruhatárban Pirandello Forog a film című regényéből adtak elő részleteket, ezzel megkeserítve a kabátjukat szorongató vagy szalámis szendvicsért sorban álló leendő nézők életét. Valószínűleg a színpad és a nézőtér közt tátongó szakadékot akarták feltölteni, illetve a darabban később vissza-visszatérő némafilm utalásokat szerették volna megalapozni ezzel a pantomim mozdulatokkal kísért felolvasóesttel, de csak annyit sikerült elérniük, hogy már alig vártam, hogy elfoglaljam a helyemet az utolsó sorban, ahonnan nem rángathatnak bele semmilyen társas interakcióba. Még a jegykezelés alatt is végig attól rettegtem, hogy ha valamilyen előre kiagyalt inzultus ér a színészek részéről, akkor a darab szerkezetét felrúgva, magamról elfeledkezve ki fogom fejteni, hogy nem vágyom a szereplésre, különben nem színházba jöttem volna, hanem önképző körbe, vagy otthon maradtam volna bábszínházast játszani.
A darabot szerencsére már a frontális színjátszás megszokott keretei közt adták elő, ezért a nézőtér homályából nyugodtan követhettem az eseményeket. A rendező, az Olaszországban Pirandello darabjainak színpadra állításért életműdíjjal kitüntetett, román Cătălina Buzoianu a néhol mesterkélt szöveget a comedia dell' arte vidám tónusaival próbálta meg színesíteni, illetve a Bárka társulat mindennapjainak bemutatásával igyekezett életszerűbbé varázsolni. A Pirandellonál kidolgozatlan színészek így a reneszánsz színjátszás tipikus karaktereivé változtak, de emellett, a jó szereposztásnak köszönhetően, mindenki egy kicsit saját magát is játszhatta. A merev színdarabból így élettel teli előadás lett, ami elvont tézisek mellett a mai magyar színjátszásról is mond valami újat. A dráma néha nyomasztó hangulatát ráadásul Pirandello különös humorának bemutatásán túl, pár, a Bárkától már megszokott, eredeti hand made poénnal is megpróbálták ellensúlyozni. Az ügyelőt játszó Scherer Péter ugyan már kicsit fáradt és szürke volt a szerencsétlen balek, az örök Pepe szerepében, de a női ruhába bújtatott, vastagon kifestett Cseh Tamás rövid, transzvesztita shownak is beillő magánszámával mindezt pillanatok alatt elfelejtette velünk.
Pirandello elképzeléseit tovább gondolva a rendező a szerzőt is beemelte a darabba, ezért ebben az előadásban nem csak a szereplők keresik drámájuk íróját, de az alkotó is kutat elkóborolt figurái után. A szerző, akit a színházigazgatót is játszó Garas Dezső alakít, hol a háttérben feltűnő, némafilmeket idéző táncbetétekben jelenik meg, hol pedig titokzatos isteni hangként szól bele a történetbe. Feltűnésével a darab sötét társadalomrajzból egyszerre Pirandello személyes gyötrelmeinek krónikájává alakult át, ami nem csak az őszinte emberi kapcsolatok lehetetlenségéről, de a művészi munka nehézségeiről is szól.
A valóság és a művészet közti különbségek bemutatása mégsem sikerült a Bárka színészeinek, de mentségül szolgáljon, hogy talán ezt a szembenállást a művészet keretei közt nem is lehet ábrázolni. A darabban a szereplők drámáját kétszer láthatjuk: egyszer valóságként, egyszer pedig a színészek előadásában. Pirandello elképzelései szerint ez a két jelenet rávilágít a művészet és az élet közt feszülő ellentétekre, de a Bárka előadásából csak a túljátszott, érzelmektől csöpögő előadásmód, és az olcsó vásári paródia közti különbségeket ismerhetjük meg.
A Hat szereplő szerzőt keres feldolgozása így ötleteivel, érdekes koncepciójával ugyan átértelmezi Pirandello nyolcvanéves művét, de sajnos a színészi játék hiányosságai miatt a gondolatok nem kelnek életre a színpadon.