Semmit nem tudunk az őszi zavargásokról

Nemes Csaba zavargásos animációs filmjei után vált bizonyossá, hogy nem tudunk mit kezdeni a kukagyújtogatással, az árpádsávos zászlók lengetésével, de még egy egyszerű fáklyás felvonulással sem.

Vagy arról beszélünk, hogy a randalírozás hogyan kezdi ki nemzetünk amúgy makulátlan képét Európában, vagy hogy a nemzetrontók miként tiporják el a szittya ébredést. Szó van a demonstrációk rendészeti és közlekedési vonatkozásairól, gumilövedék-használatról és rendőri azonosítóról.

De hogy az alulról, tehát közülünk induló megmozdulásokról mit gondolunk mi magunk, az továbbra is ködös.

Itt állunk megint október 23-a előtt, az ellenzéki kerekasztalunkra kipakolt símaszkkal, molotov koktéllal, és fogalmunk sincs, hogy a pártpolitikai narratíva helyett miként lehetne még beszélgetni a közelmúlt zűrös eseményeiről.

Amik pedig az ablakunk alatt történtek, a szemközti kisboltba mentek a pesti srácok Red Bullért, és a kedvenc padunk égett szénné.

Ebből a személyes szemszögből akarta megmutatni a tavaly őszi eseményeket a festőként ismert, de most animációs filmet készítő Nemes Csaba, és az eredmény nem is lett érdektelen. Csak a megmozdulások hevületéhez képest kicsit langyos.

A tíz rövidfilmből álló Remake című sorozat amúgy valószínüleg nagyot szólt volna a tervezett helyszínen, a júniusban megnyílt Velencei Biennálén. Az aktuális és provokatív filmek ugyanis pont azt az oldalát mutatják meg a zavargásoknak, amik a nemzetközi sajtóból tájékozódó közönség számára ismeretlenek maradtak.

Hogy a szürreális, forradalmi időutazás, 1956 ötvenedik évfordulója milyen volt a hazafelé tartó lány, a randalírozásból csajozásba átváltó huligán, vagy egy üres utcán várakozó lovas rendőr nézőpontjából.

A kulturális minisztérium akkor visszariadt a provokatív témától, és hiába akarta a zsűri, végül inkább egy üres művelődési házakat bemutató, szintén filmes alkotást vittünk ki. Bár nem lenne tanulság nélküli a két alkotás közti különbségről, vagy a számunkra zavarba ejtő díjról beszélni, most érdemesebb felidézni a Műcsarnok Forradalom című kiállítását.

A jelenleg is látható tárlat egyenesen 1919-től indítva vázolja fel a civil megmozdulásokat. De hiába jutunk el 1956-ig, a látogató azzal az érzéssel távozik, hogy az izgalmas művészi produktumok láttán sem tudott meg sok újat a témáról. Mintha a művészek és kurátorok irtóznának a primer indulatokat felszabadító, valóságszagú megmozdulásoktól. Így persze érthető, hogy a kiállítás 2006-tal már nem is foglalkozott. Mintha arról csak a tévéhíradóknak lenne joguk beszélni.

Hasonló a helyzet az 1956-os filmekkel. Andy Vajna és Szomjas György is a gimnáziumi olvasókönyvek sémái közt meséli el a forradalmat, mintha 50 éve még csak a Corvin köz és a pesti srácok léteztek volna a világon.

A témához legközelebb végül Nemes Csaba jutott, aki bár festő, rendezőként vett részt az animációs film munkálataiban. Ami azonban izgalmas lett volna a biennále nemzetközi kontextusában, például a tévészékházban a túró rudi automatánál sorba álló forradalmárok jelenete, Magyarországról nézve, és főleg egy évvel az események után már inkább közhelyes.

Hiszen mi első kézből tudjuk, hogy milyen volt a radikálisok randalírozása, vagy amikor a téren cigiző srácok rájöttek, a csajok után füttyögésnél jobb szórakozás a kődobálás. Aszfaltközeli, de nyers munkákat láthatunk a Kiscelli múzeumban. A reflexiónak egyetlen jele az ironikus megközelítés. Néhány film, mondjuk a tankos pedig egyszerűen csak átülteti rajzolt világba az eredeti, jelen esetben az Index által készített felvételt.

Hiányérzetünket a művészi erények sem enyhítették. Hiába reméltük, hogy a story boardra emlékeztető festménysorozatokat készítő Nemes Csaba festői látásmódja átlényegíti a tényeket. Az előre leforgatott videófelvételek filterezésével, átszínezésével, vagy átrajzolásával létrehozott szkeccsek nem rosszak, de azért sem animációs filmként, sem képzőművészeti alkotásként nem döbbentik meg a nézőt.

Úgy fest, sem az ötven év távolság, sem a testközeliség nem segít saját történelmünk értelmezésében. Egyelőre tehát Önökön a sor: menjenek ki az utcára, és elfogulatlan nézőként figyeljék, mi történik.