Rembrandtok szétszerelése

Kipusztult-e a művészet a festőóriásokkal együtt? Vannak-e korszakokon átívelő emberi problémák? Mit csinálna Rembrandt, ha egy homokos férfiként élő nő lenne Budapesten?

A látogató valószínűleg ilyen kérdésekkel a fejében lép be a Szépművészeti hűvös oszlopcsarnokában rendezett kiállításra. Hogy aztán, végignézve a kortárs képzőművészek Rembrandt-parafrázisait, azzal a megnyugtató érzéssel lépjen ki újra a cseppfolyós aszfaltra: a művészet nem halt meg. Ha valami, hát akkor a látás képessége, ami kiveszőben van.

A kor szélmalma

A kiállítás nem csak azért sikerült jól, mert a kurátor remek alkotókat hívott meg. Rényi András ahelyett, hogy a képzőművészek szemébe nézve csak annyit mondott volna, Rembrandt, nem engedte teljesen szabadjára az alkotókat. Meghatározta az irányt is, ahonnan közelíteniük kell az idén 400 éves (de már elhunyt) festő életművéhez.

Koncepciójának fókuszában Rembrandt mellett a néző is ott van. Ez a néző arccal a vászon felé áll, kicsit előrenyújtott nyakkal, és bámul bele a képbe. Vajon mit lát? Azt, amit annak idején a festő? Vagy teljesen mást, merthogy ez a néző több képet kap az arcába egyetlen nap alatt, mint a XVII. századiak fél életük során?

Persze hogy mást lát, vágja rá a rembrandti szélmalmot szélerőmű formájában újrafogalmazó kép. Rácmolnár Sándor számítógépes nyomata valójában kiáltvány a haladás mellett.

Hatást gyakorolni csak a kor eszközeivel lehet, nem szabad leragadni a régi módszereknél, sugallja a képregénykocka egyszerűségű, erőteljes vászon. Hogy Rácmolnár nem a levegőbe beszél, mi sem jelzi jobban, mint hogy a múzeum éppen a Windmill Rembrandt után című printtel reklámozza magát a villamosok oldalán.

A képkeret szétszerelése

A látás mi magunk vagyunk, viszi filozófiai irányba a témát az a kép pár, aminek egyikén egy rézkarc inverze látható, míg a másik egy fehér vászon. A nézőnek az utasítás szerint egy ideig a negatív kép furcsa foltjaira kell merednie, hogy aztán a fehér felület elé állva megjelenjen szeme előtt Rembrandt önarcképe.

Magas kultúra és vicc, látás és vízió együtt vannak jelen Orosz István munkáján, többek közt jelezve azt is, hogy ezek a kategóriák valójában nem léteznek.

Szintén a határok elbontásával foglalkozik az egyik legizgalmasabb mű alkotója, Szirtes János. Igaz, ő a képkeretet szereli szét. Videómunkái ismert Rembrandt-festmények élőképeivel indítanak, innen nyit a kamera, a művész és felesége idillje mögött baljós figurák jelennek meg, valaki korbácsot lenget a félhomályban, páncélos lovagok csapkodják a mellüket, ószövetségi alakok járkálnak a tűz körül. Az egyre táguló kép felfedi mindazt a bizonytalanságot és gyötrelmet, amit a festő a maga korában még csak finoman jelzett a vásznon.

A lassan folyó, újabb és újabb alakokat a képre csaló, hosszú snittek Greenaway-t idézik. Ilyesmiket forgatna Rembrandt, ha történetesen egy angol filmrendezőben születik újjá.

Meme's not dead

Ha azonban a mester női testben élő, homoszexuális férfiként élne köztünk, nyilán El Kazovszkijhoz hasonlóan víziószerű égbolt alatt feszülő testet és hegycsúcson ülő kutyát festett volna az Izsák feláldozása című munkájára.

Amennyiben pedig Bak Imreként tért volna vissza, természetesen egymáshoz szorított téglalapokból épített volna látképet és arcot, ahogy azt nagy festőnk, Bak Imre is tette .

A néző bolyong a karcolt üveg árnyékából összeálló, rézkarcra emlékeztető minták, képernyővel befogható, virtuális festmények és az orrát mozgató Rembrandt-animációk közt, mígnem rádöbben, mit is jelent az, hogy egy festő nyomot hagy maga után. Rembrandt megidézése még a langyosabb munkákat is izgalmassá tette. A mémek tovább élnek.