Bágyadt elektrocsasztuska

Harmincnyolc évesen bestselleríróvá lenni úgy, hogy valaki csak tíz éve beszéli a nyelvet, és azt is az utcán szedte fel, valóban meglepő teljesítmény.

Lézeres körülmetélés és elektrocsasztuska

Kaminer a peresztrojka és glasznoszty elől „menekült” Németországba, mert apja egy verőfényes délután azt tanácsolta neki, hogy „a szabadság futó vendég minálunk. Nem bírja ki soká Oroszországban. Használd ki a lehetőséget, fiam!”

Az akkor 23 éves dramaturg előásta a zsidó származását igazoló papírokat és Honecker karjaiba futott. Az egykori Stasi szabadidő-központjában szállásolták el vietnamiak és cigányok közé, a zsidó hitközség igazolta zsidóságát, és még a lézeres körülmetélést is megúszta, úgyhogy minden a legnagyobb rendben indult.

Aztán jött az Oroszországban oly bevált kereskedelmi forma átültetése az új hazába, 43 pfenniges sörök 1,20 márkáért árusítása a pályaudvarok előtt, a nyugatra költözött kelet-németek lakásaiba való illegális beköltözés, házasság egy Szahalin szigetéről való honfitárssal, és végül a novelláskötet címét viselő Orosz diszkó megnyitása Jury Gurzshyval. Kaminer a ska-punkot és elektrocsasztuskát is játszó diszkóban olvasta fel első novelláit, sikerrel.

Maffiakupi és kuszkusz

Eddig a szedett-vedett életrajz, amely a novelláskötet első nyolc történetéből kiolvasható. Szépen egymás után pakolt sztorik, összefüggő életfolyam, de sajnos egy ponton a történet megszakad, és ezután már csak mozaikokat kapunk.

Főként az egykori honfitársakról, hiszen belőlük legalább három millió él Németországban. Orosz nőkről, akik valamiért egytől-egyig kurvák, és mind a pénzes megváltót várják, ha pedig már megfogták, akkor igen költséges feleségek lesznek. És orosz férfiakról, akik kis maffiakupikból jól menő élelmiszerhálózatot varázsolnak, és akik a villamoson arról beszélnek, hogy 200 vagy 500 mm-es csövű puskával célszerűbb-e lelőni valakit.

Kaminer nem fest szebb képet a többi bevándorlóról sem. A cigányokról úgy ír, mint akik az összeseftelt pénzt a biesdorfi kocsmárosnak adják az utolsó pfennigig, hogy egész éjjel piálhassanak, az afrikaiakról pedig úgy, mint akik egész nap kuszkuszt főznek. A vietnamiakról megtudhatjuk, hogy szenvedélyesen szeretnek blackjacket játszani, a latin-amerikaiakról pedig, hogy fáradhatatlanul táncolnak a Guantanamerára. Egyedül a németekről nem tudunk meg semmit, ők megfejthetetlenek.

Inkább Pelevin

Kaminer nem azért ír ilyeneket, mert baja van a kisebbségekkel, valószínűbb inkább, hogy számára a „normális emberek” nem érdekesek. Ugyanakkor ezek a novellák – főként, ha viccesek is - alkalmasak a sztereotípiák elmélyítésére. A kötet sikere valószínűleg inkább ennek köszönhető, mintsem Kaminer különleges tehetségének.

A 158 oldalas könyv önéletrajznak indul, aztán a koncepció elvész, és csak töredéktörténetek maradnak. A valódi novellákkal ellentétben ezek a sztorik nem önálló művek. A jó novellák olyanok, hogy ha kinyitunk egy kötetet valahol, elolvasunk belőle egy történetet, hümmögünk közben vagy bölcsen mosolygunk, aztán becsukjuk és nincs hiányérzetünk. Kaminernél ez a kritérium néhány jobban sikerült darabot leszámítva egyáltalán nem működik.

A műfaji problémákat csak súlyosbítja az a tény, hogy egy-egy története olyan silány, kitalálatlan és rosszul felépített, hogy azért egy jobb lapnál a szerkesztő üvöltve verné a fejét a monitorba. A hullámzó minőség egy regényen belül hagyján, de egy novelláskötetnél megbocsáthatatlan, arra készteti ugyanis az olvasót, hogy az egyik mélypontnál a könyvet dühében lerakja, és ha már mindenképp orosz kortársra vágyik, akkor inkább Viktor Pelevinért nyúljon fel a polcra.

Wladimir Kaminer: Orosz diszkó
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2005
Fordította: Lendvay Katalin
158 oldal, 2480 Ft