Bernát, Felícia
13 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

A kommunizmus csodálatos világa Debrecenben

2008.07.17. 19:09
A szocreál festészet kevesebb mint egy év alatt lett uralkodó stílus Magyarországon, miután Révai József népművelési miniszter 1949-ben felhívást tett közzé a szovjet művészet eredményeinek átvételére. A bárgyú, optimista és giccses művek néhány évre kiszorítottak minden más stílust, hogy aztán a sztálinizmus bukásával enyhüljön a kényszer. A szocreál ikonográfikus festményei eltűntek a szem elől, de a MODEM-ben most kiállították a legsúlyosabb képeket.

Rögtön gyanút kellene fognunk, amikor a tökéletes világ létezéséről akarnak meggyőzni minket, de genetikailag úgy vagyunk kialakítva, hogy ha fénylő tekinteteket, büszke pózokat és nett lakókörnyezetet látunk, akkor elolvad bennünk minden kétkedés. Szinte érezzük, ahogy a felvázolt, csodás jövőben sétálunk, öntudatosan, boldogan, az univerzum rendjébe illesztetten.

A szocreál festészet kiállításán észrevétlen lett úrrá rajtam ez a furcsa hangulat. Jólfésült magyar úttörők pörgették a földgömböt két tudásszomjtól fűtött koreai diákkal. Egy kultúrára éhes munkáspár érdeklődve nézte a színházi páholyba betoppanó katonatiszt verseskötetét, és udvariasan nem vett tudomást a melléjük ültetett, holland népviseletbe öltöztetett próbababáról. Serény munkások gyárat építettek, miközben egyesek vörös pódiumról szónokoltak, mások a test acélozása végett birkóztak, valaki a mezőgazdaság reprezentációjára lovat itatott, az ég meg ragyogott veszettül. Rákosi elvtárs egy csodás mezőn megszorította a petőfiarcú munkás kezét, miközben a háttérben valami óriás komplexum épült, aminek láthatóan nagyon örültek a körben álló, tagbaszakadt nők is.

Klikkeljen előre!

Lebegtem. Erre a tömény csodára még a tévéreklámok sem készítik fel az embert. Közvetlen tapasztalatokat pedig nem szerezhettünk az ötvenes évek festészetéről, a témát eddig ugyanis úgy kezelték, mintha a műfaj nem is létezett volna, vagy ha létezett, azt nem mi csináltuk, de legalábbis nem gondoltuk komolyan.

Pedig ez a gyorsan elfelejtett stílus hosszú évekre maga alá temette a teljes magyar képzőművészetet. Más stílusú művek meg sem jelenhettek 1949 és 1956 közt, sőt, aki renitens módon továbbra is a dekadens irányzatoknak hódolt, azt az egzisztenciális ellehetetlenülés fenyegette. Ennek ellenére a szocreál festészettel az azóta megszűnt MEO-ban rendezett kisebb kiállítást leszámítva nem foglalkozott még hazai kulturális intézmény. A debreceni Modem kiállítása tehát már csak azért is izgalmas vállalkozás.

A transzból végül is nem a sziklamászó alkarokkal rendelkező, a finomság halvány nyomát sem mutató nők rántottak vissza, hanem a túladagolás. Az ember szívesen megeszik egy csokitortát, ha úgy adódik, akkor kettőt, amennyiben édességfüggő, akkor hármat. De a negyediknél eljön az az állapot, amikor a torta a maga rideg valóságában jelenik meg előttünk, nyálkásan csillogó krémmel, fekélyesen porózus tésztával, riasztóan vibrálva a neonfényben.

A heroikus pózok, az őszinte tekintetek, a Sztálin olvasása utáni lelkesültség ilyen dózisnál kijózanítóan hat, és a néző váratlanul a festmények bárgyú idiotizmusával szembesül.

Értékelendő a Modem távolságtartó hozzáállása, hogy a szocreál festmények köré nem rendezett retrotárlatot ötvenes évekbeli nippekkel, munkásdivattal, viccesen bumfordi lakásbelsőkkel. Ez már csak azért is bölcs döntés volt, mert az utolsó molekuláig átpolitizált hazai légkörben így szabadabb tere nyílt a szabad értelmezésnek. A kurátor, Rieder Gábor hagyta, hogy magunk szörföljünk végig a lelkesültségtől a csömörig, míg végül megállapítjuk, hogy politikailag irányított és ideológiailag fűtött művészetnél silányabbat legfeljebb tévés producerek képesek létrehozni.

A kiállítás azonban olyannyira szabadon hagyja a nézőt, hogy kellő háttértudás nélkül nehezen jutunk túl a primér fanyalgáson. Az életvidám és optimista vásznak ugyanis tragédiákat takarnak. Mivel azonban a festő nevén és a képek leírásán túl nem kapunk további információkat, jó eséllyel sodródunk bele abba a demagógiába, amely éppen a lényeget takarja el: hogy nem az akkori közönség volt hülye, vagy a kommunisták velejéig romlottak. Hanem hogy a diktatúra megnyomorítja az embert, legyen szó követőről vagy ellenzékiről, művészről vagy műértőről.

A Révai József által 1949-ben meghirdetett kultúrharc, amely a képzőművészetet kiszakította a dekadencia karmai közül, és a szovjet eszétitika és ideológia ölelésébe lökte, nem csak a művészetet tette tönkre. Sokakat felemelt, mint például az ismeretlenségből érkező és a Füttyös kalauznő című képével berobbanó Felekiné Gáspár Annit, akit Munkácsy-díjjal jutalmazott, és körbehordozott az országban. Majd az 1956-ot követő sztálintalanítási buzgalomban Felekinét elfelejtették, mintha nem is létezett volna.

Ez talán még a kisebb tragédia, hiszen Felekinét nem a jelentős művészek közt tartották számon. Nem úgy, mint például az elismert avantgard festőt, Bán Bélát, akit a szocreál cunami sodort a szocreálba. Megfestette például a Konyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája című festményt, ami csak annyiban nyújt többet, mint a cím, hogy a néző elgondolkozhat, miért olyan alkatú minden munkás és munkásnő, mintha profi cselgáncsozó lenne. Az 56-os fordulat után Bán már nem térhetett vissza egykori művészeti közegébe. Elhagyta az országot, és többé nem jegyezték a munkásságát.

A harmadik típusú sztálinista művészkarrier bemutatásával a kurátor mintha happy enddel akarta volna lezárni a kiállítást, amit egyébként a történelem is segített, hiszen a sztálinizmus végül is befuccsolt.

Két neves festő, Szőnyi István és Bernáth Aurél is megjelent a szocreál panoptikumban, stílusukon azonban látszik, hogy nem adták át magukat teljesen az ideológiának. Vásznaikon a munkások serényen építik a szebb jövőt, de a festői eszközök nem követték az ideológiát. A munkaverseny mintha ürügy lett volna a festéshez.

A taktikázás ráadásul hozzásegítette a képzőművészeti főiskolán tanító Bernáthot, hogy olyanokat fedezzen, akiknek már semmi közük nem volt a szocreálhoz. Csernus Tibor egy ilyen munkája, a zseniális Három lektor című festmény zárja a kiállítást, amiből mi azt a kurátori üzenetet olvastuk ki, hogy a diktatúrák okos kompromisszumkézséggel élhetőek túl. Ami izgalmas üzenet akkor, amikor lassan mindenkiről kiderül, hogy a kezdetektől a kommunizmus harcos ellenfele volt.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!