Tükrök által színről színre

Műalkotásokkal foglalkozó, a nagyközönségnek szánt írások gyakran találkoznak az olvasók értetlenségével. Különösen, ha mint Krasznahorkai és Boros kötetei, megjelent írásokat tartalmaznak, régebbi eseményeket elevenítenek fel. Joggal vetődik fel a kérdés: érdemes-e ilyeneket, sőt egyáltalán, műbírálatot, kritikát olvasni? A mások által megrágott élmények helyett nem helyesebb megtekinteni az eredeti alkotást?

A választ kezdjük a legelején: Vizsgáljuk meg, létezik -e egyáltalán műalkotás? Természetesen nem: a Mona Lisa valami sötét pincében, vagy a Holdon csak egy tárgy a régi bútorok vagy az amerikai zászlók közt. Műtárggyá a befogadó révén, annak tudatában tükröződve válik. A műtárgy tehát csak bennünk, a szürkeállomány teremtette virtuális térben létezik.

Menjünk tovább. A műkritika eszerint a tükröződések mások számára hozzáférhetővé tétele. Amikor pedig a kritikát olvassuk, tulajdonképpen a tükröződést tükröztetjük saját tudatunkban. Ha még mélyebbre merészkedünk ebbe az intellektuális elvarázsolt kastélyba, kiderül, hogy Krasznahorkai és Boros reflexióiról alább olvasható kritikám nem más, mint a műalkotások keltette tükröződések szerény személyem tudatában való tükröztetése, amely, engedelmével, a T. Olvasó tudatában kapja meg az utolsó gellert.

Ha utóbbi mondatom nem volt teljesen érthető, nem baj, mert a lényeg itt csupán annyi, hogy a műalkotások tulajdonképpen kapuk egy többszörösen virtuális világba. Lévén pedig mű és reflexiói egyaránt tükröződések, mindegyikük ugyanakkora eséllyel vívhatja ki az ember figyelmét. Lehet sematikus munkának gondolatébresztő kritikája - és ez csak a tükröző felület milyenségétől függ. Ha a tükör maga egyedi, már érdemes odafigyelni reflexióira. Márpedig az alábbi két szerző tükrei igencsak egyediek.

Tudattükör

Az Emlék/Mű című kötet az utóbbi tizenöt év vizuális kultúrájának jellegzetes termékeit tárja az olvasó elé. Tükröző felületként pedig a szerző, Boros Géza művészettörténész és kritikus tudata szolgál.

Tudattükrében a vizuális kultúra széles skálája tűnik fel: olvashatunk itt emlékmű, szobor és kiállítás kritikákat. És bár ezek az írások az említett időszakban mind megjelentek, mégsem vesztettek aktualitásukból. Boros által leképezett témák akár egy évtizeddel később is élvezetes olvasmányt jelentenek, köszönhetően egyfelől a szerző alapos és szerteágazó ismeretanyagának. A vizsgált objektum soha nem magában jelenik meg: megismerjük előtörténetét, a téma horizontját tágító véleményeket (egy újabb, váratlan dimenzió), műfaji és történelmi kapcsolatait.

Írásait az előbbieken túl sajátos stílusa is függetleníti a mindennapi aktualitástól. Tényalapú kritikái, szinte észrevétlenül, személyes jellegű munkákká kerekednek. Valahogyan a mondatok közül szivárog elő Boros hol ironikus, hol humoros, hol markáns véleménye, amely az izgalmas témákat egyúttal szórakoztatóvá is teszi.

A szerző jó témaérzékére vall, hogy a művészettörténész szerepét levetve (átértékelve) kész volt kilépni a kiállítótermek világából, az utcára. Külön szerencse, hogy munkásságának ezen szakasza alatt az utca nem csak a közlekedés, hanem nagyléptékű események színhelye is volt. Írásaiban megjelenik a rendszerváltás hevülete, szépsége és visszássága: a múlt tárgyainak átlényegülése, szobrok el- és visszahurcolása, új utak keresése a vizualitás formáin keresztül.

Az Emlék/Mű írásaiból tulajdonképpen egyetlen gondolat süt, legyen szó nejlonzacskó divatról, a Szabadságszoborról, politikai plakátokról vagy szexújságról: a vizualitás maga a valóság, tükre annak, ami láthatatlanul, a felszín alatt történik.

Éppen a témaválasztás miatt zavaró az igényesnek szánt, drága papírra nyomott könyv kócos tipográfiája. Nem mintha esetleges lenne a szedés, a képek és szövegblokkok elhelyezése. A könyv kiállításán érződik a koncepció, csak sajnos ez a koncepció, a szellős oldalszerkesztéssel, a változó képméretekkel, a tátongó, fehér felületekkel, inkább zavaró, mint egyedi. Az írások ereje azonban bőven kárpótolja az olvasót.

Lélektükör

Krasznahorkai László könyve tulajdonképpen azért íródott meg, mert korunk olvasójának nincs elég ideje, hogy elolvasson egyetlen mondatot. Csak a címet kellene megérteni, hogy megtudjunk mindent az utána következő nyolcvan oldalról, csak azon az egy mondaton kellene átrágni magunkat: Este hat; néhány szabad megnyitás.

Krasznahorkai László

Este hat, a kiállítás megnyitók szokásos kezdési ideje: Krasznahorkai szövegei ezen alkalmakra, megnyitóbeszédek gyanánt készültek. Prózai az indok, minden kiállítás előtt elhangzik valami kis beszéd, éppen csak azért, hogy ne úgy az utcáról essen neki az ember a pezsgőnek. Az este hat azonban a munkaidő végének ideje is, amikor az ember a munkatárgyról magasabbra emeli tekintetét.

Krasznahorkai az autonóm művész egyértelműségével veszi kezébe az alibi-műfajt, hogy gondolatai szabad szárnyalásának terévé tegye a megnyitót. Számára a festmény, fotó, a szobor és az installációk nem tárgyak, hanem ugródeszkák, melyek segítenek intellektuális nekirugaszkodásában.

Beszédei valóban megnyitók. A műalkotáson keresztül egy érzékelésen túli térbe nyitnak kaput, avval a magától értetődő gesztussal, amit a mára elfeledett tudás birtokában tesz az ember: hogy, hiszen a műalkotásnak éppen ebbe a világba való belökdösésünk a célja.

Krasznahorkai beszédei ötvöznek retorikát, irodalmat, filozófiát, tudományt, képzőművészeteket. Miért is ne tennék, hisz ő tudja, a művészet kapuinak másik oldalán nincs különbség műfajok, stílusok, tudomány és művészet közt. Csak az ismeretlen és a megértés léteznek, meg a soha véget nem érő út kettőjük közt.

A kiindulópontot jelentő művek egy megalkuvást nem ismerő lélekben tükröződnek. Igazi alkotássá válnak. Ez legitimizálja önálló megjelentetésüket.

Boros Géza: Emlék/Mű, Enciklopédia kiadó, 2001
Krasznahorkai László:Este hat; néhány szabad megnyitás, Dovin-Magvető, 2001