A véletlen zenéje

Mi tagadás, nagyon vártam ezt az interjút. Vannak írók, akik időről időre akaratlanul is felbukkannak az ember életében, kivételes helyet sajátítva ki maguknak. Jómagam a kilencvenes évek elején, a New York-trilógia olvasásakor léptem be a P.A.-szektába, s azóta, mint becsületes hívő, a gyengébb munkákat is megengedő szeretettel fogadom, a jobbakért pedig becsülettel lelkesedem. Az a véletlen (lásd az Auster-életművet), hogy néhány éve gyors lefolyású életkrízisemet is az - amúgy átlagosan jó filmnek tekinthető - Lulu a hídon megtekintése indította el, már csak a ráadás volt. A non plus ultra pedig az a meghatározó élmény, hogy a Bestseller indulásakor elküldött 15 írói levélre először az ő ügynöke válaszolt, amellyel akkor szinte katartikus örömet okozott, hiszen tervünk életképességét bizonyította. Szóval, Auster ügyében rendesen el vagyok látva személyes motivációval is.

Ezt megerősítendő, még elutazás előtt volt egy nagyon furcsa álmom, amelyre kivételesen emlékeztem is: az interjúra érkezvén egy tágas szobába léptem, ahol két pasas üldögélt, és újságot olvasott. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, melyikük lehet Auster, bénáztam, nem mertem megszólítani őket. Végül az egyikük felállt, és lassan felém lépett. Éreztem, hogy ő lesz az, de teljesen megdermedtem. Ugyanis amikor egészen közel lépett, csak akkor vettem észre, hogy elképesztően magas, majd két fejjel nagyobb nálam. Félénken felnyújtottam a kezem, majd a bemutatkozás utáni zavaromban csak annyit tudtam kérdezni, nem kosarazott-e valaha? Rezzenéstelen arccal nézett rám: Nem, miért? - kérdezte hidegen.

Hát ennyire emlékszem. A specialistáknak szerintem nevetségesen könnyű matéria lenne.

Nem tudom, mennyire elegáns - a Rakéta Regényújság stílusában - korábbi Bestseller-részre visszautalni, de az Auster-interjú idegborzoló előzményeit a Michael Cunninghamről szóló útinaplóban már olvashatták. Ha kihagyták, talán érdemes onnan felvenni a fonalat. Egykor startolunk Manhattanből, fél kettőre már Brooklynban is vagyunk. Alig fúj a szél, a levegő mégis furcsán vibrál, amolyan vihar előtti tiszta állapot fogad. Az Izabella hurrikán éppen nyaldossa New York határait, néhány államon már végigsöpört, tekintélyes anyagot szolgáltatva az amerikai médiának. Mást se láttunk a tévében: Izabella hol járt és merre tart. Forr a világ, készüljön mindenki. Aggódó amerikai barátom úgy félóránként felhív, és tájékoztat a legújabb fejleményekről, hogy merre mehetünk forgatni és merre nem. A gyertya- és kétszersült-biznisz tetőzik. Behuppanunk még egy kávézóba, egy gyors cafe latte, ing- és zakóváltás a WC-ben, és máris egy friss, optimista csapat lépked a lassított felvételen, à la Reservoir Dogs. Könnyen megtaláljuk az utcát Brooklyn elegáns részén, a Park Slope környékén. Klasszikus, két-három szintes, egymásba kapcsolódó, kopott bordó angolszász házak, hosszú sorban lefelé (nézőpont kérdése) az utcán. Hangulatos lépcsőfeljárók, amelyek alatt belátni az alagsori ablakok mögötti szobákba. De errefelé nem szokás kukucskálni. (Vagy csak én hiszem?)

Csöngetésünkre a könyvborítókról ismerős arc nyit ajtót. Illetve nem is kinyitja, hanem mint egy érdeklődő kiskutya, először csak a fejét dugja ki barátságosan a résre nyitott ajtón. Áh-áh, itt vagyunk végre. S kitárja a leírásokból már ismert brooklyni szentély kapuját.

Finom ízlésű, szolid eleganciájú nappaliba vezet, hogy terepszemlét tartsunk a lehetséges helyszínek között. Tiszta, áttekinthető rend fogad, az összkép tökéletes: mintha minden egyes tárgy pontosan a neki rendeltetett helyén állna. A norvég (író)feleség, Siri láthatatlan kéznyoma ott rejtőzik a legkisebb részletben is. Ha nem ismernénk a Hand to Mouth-ból, milyen körülmények között élt és dolgozott Auster írói pályája első szakaszán, még fintoroghatnánk is a rendezett, polgári miliő láttán. Így viszont furcsán jóleső érzés látni egy termékeny életpálya hétköznapokban visszaköszönő elismerését. Rendjén van ez így.

Nem a rajongás mondatja velem, de Auster hihetetlenül szimpatikus. Természetes, nyitott, segítőkész, nem lihegi és játssza túl a helyzetet. Kicsit mintha csodálkozna, hogy kíváncsiak vagyunk rá. Reggelenként iszik egy bögre kávét, majd levonul az alagsorba püfölni a jó öreg Olympiát (amelyet 1961-ben, használtan vett egy barátjától), és nem sokat tud arról, hogy Magyarországon olvassák-e a könyveit vagy sem. De minden tétovasága és bizonytalansága ellenére láthatóan örül nekünk. Azt mondjuk szóvá teszi, hogy legutóbbi könyvéből nem küldött neki példányt a magyar kiadója, ezen felbuzdulva lenyúlja az enyémet (persze, udvariasan megkérdezi, hogy megtarthatja-e, de mi a fenét lehet válaszolni egy ilyen helyzetben - na jó, ő írta, az övé - válaszul az interjú után ráutaló magatartásommal én is elszeretem két könyvét).

Apró, kis szivarokat szív, mégsem tűnik fel, hogy dohányzik, olyan láthatatlan természetességgel teszi. Míg a vizuális feltételek megteremtődnek, nyugodtan be tudunk melegíteni az interjúra. Gyorsan kiderül, hogy "a legeurópaibb" amerikai író titulus megalapozott, otthonosan mozog a kortárs világirodalomban. Kiderül például a beszélgetésünk során (utólag számoltam össze), hogy öt magyar írót is ismer: Nádas, Kertész, Konrád és Esterházy mellett Krasznahorkai nevét említi. Nemrég olvasta Az ellenállás melankóliáját és nagyon tetszett neki, sőt, még Tarr-filmeket is látott. Jó, Krasznahorkai nevét a kiejtéséből nem találtam ki, csak a könyvcímből, de így is ér.

Beszélgetünk a filmjeiről, kiderül, hogy Wim Wenders már többször is megkereste, hogy dolgozzanak együtt, de eddig még nem tudták összehangolni a naptárjukat. Sőt, a Lulu a hídon forgatása előtt arról is volt szó, hogy esetleg Wenders rendezi, érdekelte volna, végül azonban mégsem jött össze. Auster pedig úgy érezte, ezt a filmet nála jobban senki nem ismeri, ezért mert belevágni a rendezésbe. Tudja, hogy a végeredmény ellentmondásos, sok kompromisszumot kellett kötnie, mégis büszkén vállalja. Bár egyelőre eszébe se jut újra rendezni. Ehhez képest furcsa, vetem fel, hogy utolsó előtti regényében (Az illúziók könyve) mennyire hangsúlyosan szerepel a filmes technika, ahogy Hector Mann kitalált filmjeit jelenetről jelenetre leírja. Nevet, ebben lehet valami, de inkább biztonságosabb terepen kísérletezik mostanság.

Még az interjú elkezdése előtt megmutatja legújabb büszkeségét, egy három számos házi CD-lemezt, amelyen egy brooklyni zenekar, a Wondering Zeros játszik. Ők keresték meg, hogy írjon szövegeket nekik. Az első amolyan sejtelmes-blues, a harmadik meg egy Bush-ellenes protest song. Érthető módon a középső dalra a legbüszkébb, hiszen azt tizenhat éves lánya, Sophie énekli, akinek tényleg gyönyörű hangja van. Erősen győzköd, hogy valahogy szerkesszem majd be ezt a dalt a műsorba, hiszen ez is milyen érdekes véletlen, mondja, hogy pont akkor jöttünk, amikor a CD-t is hozták. Paul, I'll do my best - ígérem. Ez lesz majd A véletlen zenéje.

Leülünk szemközt a nappaliban, és elkezdjük a nyomozást. És már a beszélgetés közben is folyamatosan érzem, milyen gyötrelem lesz az utómunka, mi mindent kell majd kihagynom; hogy például csak akkor tud elkezdeni egy regényt, ha megszületik fejében a címe, vagy azt, hogy tudta meg felnőtt fejjel, véletlenül, hogy a családi elbeszélésekkel ellentétben, apai nagyanyja egy szerelmi vitából kifolyólag lelőtte a nagyapját 1919-ben, aki így halt meg, nem pedig balesetben, vagy hogy igazi New Yorker-ként hogyan élte meg szeptember 11-ét, és a többi. Lesz értelme majd az interjúkötetnek jövő nyáron, vigasztalom magam, sok részlettel gazdagodnak ezek a történetek.

Letudtuk az összes kötelező kűrt (előzetes, dedikáció, vágóképek), de még mindig nem érzem rajta, hogy szeretne már elküldeni minket. Nem siettet, üldögélünk még egy kicsit a hátsó udvarban. Hirtelen kijön rajtam az egész nap fáradtsága és feszültsége. Hallgatok, hallgathatok végre. Auster a szomszédokról mesél rekedt hangon hihetetlen történeteket. Mintha a regényeiből idézne meseszerű, mégis hiteles részeket, én pedig csendben figyelek. Bevillan, ez tényleg egy ilyen világ. Csak innen kell nézni, ebből a brooklyni hátsó udvarból.