Bestseller - A világ nyitott könyv

2003.04.28. 15:24
Április 28-án az m1-en új világirodalmi műsor indul Bestseller címen. Az első adásban Lévai Balázs szerkesztő-műsorvezető José Saramagóval, a világhírű portugál íróval beszélget. A litera.hu Lanzarote szigeteki otthonában.
Lévai Balázs: A szerelem, ill. a "másik ember" utáni kutatás visszatérő témája regényeinek és a főhősök olykor az egész regényen keresztül kutatnak, nyomoznak. Ön szerint ma ennyire nehéz megtalálni a "megfelelő" embert?

José Saramago: Az a bevett és mondhatjuk természetes gyakorlat, hogy az utcánkban lakó lányt vesszük el feleségül, azt, akiért nem kell messzire menni. Nem állunk le azon gondolkodni, hogy a világ hatalmas, hogy a világ lakosságának legalább felét nők alkotják, sőt több, mint felét, és nem járjuk be a fél világot, hogy felkutassuk azt a nőt, aki beteljesíthetné minden álmunkat. Így házasodunk, vagy udvarolunk, nem kell, hogy feltétlenül házasság legyen a vége, így élünk, ismerünk meg embereket, gyakran azt hisszük, hogy végre megtaláltuk a szerelmet. Amiről persze sokszor kiderül, hogy nem az, vagy nem annyira, mint gondoltuk, úgyhogy új szerelem után nézünk. És éppúgy, ahogy többször is új életet kezdhetünk, ugyanígy több szerelmet is megélhetünk, többet vagy kevesebbet, mindenki vérmérséklete szerint. De ami nyilvánvaló, az az, hogy nem tudjuk mit is hívhatunk valójában szerelemnek. Van több-kevesebb elképzelésünk arról, hogy mi is a szerelem, de ahogy mondtam, ezeket az elképzeléseinket folyamatosan hozzáigazítjuk a változó körülményekhez, a változó kapcsolatokhoz.

Saramago és felesége, Pilar del Rio spanyol újságírónő.
A saját magánéletemre vonatkoztatva, jelenlegi házasságom a harmadik. Végül is vannak, akik ennél többször házasodnak. Ha megkérdezik, ha megkérdeznék, amit nem kérdeztek, hogy véleményem szerint ez a házasságom egybevág-e azzal, amit a szerelemről gondoltam, akkor azt mondanám, hogy igen.

De kanyarodjunk vissza az irodalomhoz. A szerelem végső soron..., hogyha lefejtjük róla az érzelmi kérget, akkor ami megmarad belőle, az a másik ember. A másik utáni keresés, kutatás. És való igaz az, hogy ez egy állandó elem, ha nem is minden regényemben, de sokukban. De nemcsak a "Ki a másik?" kérdése foglalkoztat, hanem a "Ki vagyok én?" is. Hiszen valójában éppoly kevésbé tudjuk, hogy kik vagyunk mi magunk. És ezekre a kérdésekre nem lehet válaszolni, az irodalom is csak kísérlet a megismerésre.

Mert mindig marad valami, aminek nem tudunk a közelébe férkőzni, valami, amit egyik regényem, a Vakság egyik szereplője, a sötét szemüveges lány definiált számomra egyszer s mindenkorra: "Van valami bennünk, mélyen legbelül, aminek nincs neve, és ez az, ami valójában vagyunk."