'...nézzél tv-t...'

Akkor most legyen az elmélet. Annak kapcsán, hogy megjelent a Kispál és a Borz új albuma, a Turisták bárhol, amelyen az idézett sláger is felsír.

Lovasi azt mondja a tv-be', hogy ő nem költő, hanem dalszövegíró. Szerénykedik! Lehet, hogy az új szövegek kritikáit igyekszik megelőzni ezzel? Inkább az lehet - (Tényleg, hogy van ez, Bandi?) -, hogy a dalszöveg sajátos műfaja sajátos szemléletet követel. Dalszövegíróit. Mivel itt gyorsabban érzékelhető a visszhang, érzékenyebben lehet előre: a közönségnek írni. Összeér a szöveg és a show, összekacsint a tematikus tv és a valós, s mintha éppen e jelenség iróniája kapna hangot a számokban és a nyilatkozatokban is. A Turistákban ez válik kissé zavaróvá. A dalszövegírás turizmusa. Kicsit didaktikus, kicsit ismétlős. Az E per egybe simulva pedig hamar lesújtó dolgokat tudunk meg, mondunk/éneklünk/ordítunk magunkról.

Mennyi mindent megoldottam
mégis itt ülök egy nagy rakás szaron
(Nem érdekel)

Lovasinál mindig van valami eszköz, ötlet, amely felborítja az olvasás automatizmusát, mindig egyfajta hiány, amit a szöveg a hagyomány testébe ékel (hiányos mondat, szokatlan időkezelés stb.). A Bandiról szemelgetve a Napos barackos például a misztifikált lírai "én" dekonstrukciója, a fikció tetten ért születése (metalíra!); a Csönd meg a zaj, vagy a Jó voltam eddig című számok a megszólalás szituáltsága miatt voltak érdekesek. A különböző beszédpozíció-tulajdonítások ugyanis különböző, (egymást kizáró) értelemkonstrukciókat eredményeznek. Az újak között ezért izgalmasabb az Extra Light és az Utolsó agy. (A megszólaló általában Isten, ördög, angyal, vagy ember.) Dinamizmust jelent az önidézet és az önreflexió is.

Ezen a lemezen viszont már nem jellemző az egyébként oly termékenyen működő sortörés és soráthajlás.

A teljes Lovasi-korpusz gazdag formavilágot mutat, azonban a klasszikus mérték eleddig valamilyen módon dekonstruálódott. Első, írásképi szinten a hagyományos versforma másféle sortördelése által, második lépcsőben az éneklő-ütemező előadás segítségével, a verstani szólamok kettétörésével, az enjambement-okkal, azután szabálytalan ritmusú sorok közbevetésével, a szótag kényszeres nyújtásával vagy rövidítésével, a hangsúlyok (ez csak a dallamban él) eltolásával. (Ekkor hallunk furcsa hajlítást.) A versíró megbontható lehetőségként kezelte a négysoros versszak hagyományát, a szótagszámlálást (Barlangban; Házibuli Debrecenben; Rezervátum; Egyedül járok; Illéri; A rétek halványak; 0.2 perc; Minden száj nyitva áll stb.), az időmértéket (Naphoz holddal), a sor eleji nagybetűt vagy a központozást .

Így a statikus elem végül is csak mint jel érvényesült. (A korpuszra általában igaz, hogy a sorstruktúra lazán kezelt. Ugyanaz a szöveg két kiadás alkalmával más-más szedetben jelent meg. Az új album énekelt sorai ráadásul sokszor eltérnek a nyomtatott szövegtől is.)

Egyes versekben a versszakos rendezettség csak egy jel, sem szemantikailag, sem a rím szempontjából, sem más okból nem logikus (pl. Disznók tánca), vagy csak a rím indokolja, de szemantikailag éppen zavaró. (Tegyetek el befőttet stb.) Jellemző a fordítottja is a szándékos rendetlenség. A Ha az életben például a rímek szerint szétszedhető öt négysoros versszakra, míg szövegtördelése a rendezettség hiányát mutatja. A rím elbujtatása egyszerre a versszakstruktúra dekonstruálását is elvégzi. Ami konstruálódik, az a metrum ekvivalense.

A legmarkánsabb hiány a Lovasi szövegeiben a jelentésegységek széttöredezettsége, ami leggyakrabban abból következik, hogy a szövegek előadása és sorszedése is ütemező tendenciájú. Az ütemezés létrehozta szólamhatárok pedig tudatosan és igen gyakran szorosan összetartozó szemantikai egységeket vágnak ketté. A szövegmondás, az előadás még ezzel sem éri be: átütemezi a természetes szólamtagolást. Így válik az értelmi egység ekvivalense az értelem hangsúlyozójává. A deformáció ilyen erőteljes érzékelése komikusan hat, és még nagyobb feszültséget teremt előadásmód és jelentés között. Erre csak ráadásul jön a populáris zene, a dallam mint jelentés és előadásmód közötti feszültségteremtő eszköz. Az átütemezésnek emotív, értelem-aláfestő funkciója is lehet, mint a Csillagközi bálban. Az előbbiben a csupa spondeussá alakított szövegritmika direkt monotonitást kreál, mégpedig a tartalom kritikájának jeleként. Az értelem szerinti olvasás alárendelődik a ritmusnak, ám éppen az előbbit hangsúlyozandó. Így aztán nem meglepő, hogy a hallgatónak sokkal jobban kell a szövegre koncentrálni, ha meg akarja érteni.

Ám, mintha egyre kevesebb dolgunk lenne: a Turisták bárhol számaiban kihasználatlan marad ez a lehetőség is. Mert míg pl. a Menjél messzebb is monoton, itt a dallam teszi monotonná, mely szépen leköveti az értelmileg összetartozó szintagma alapú sorokat, nem teremtve feszültséget.

A jelentés-ekvivalens másik, a sor szintjén megjelenő legáltalánosabb létezése az enjambement. A korábbiakra nézve elmondhattuk, hogy a Lovasi-vers enjambement-testű, alig-alig van a szövegekben egysoros mondat. Szép illusztrációkat erre - például a predikatív szerkezet széttörésére - szintén csak a korábbi albumokról idézhetünk.

Szeretné minden
Nő itt hogy innen
Hatalmas erő
Ragadja ki. Ő
Vergődne persze...
(A magyarság tengerérzése)

(Jól hangzó kivétel az új albumon a Csillag vagy fecske refrénje, amelyben a dallam végzi el az erős törést, jóllehet funkciótlanul. "Csak a büfékocsiban állnak (részegen) / Ketten amelyik rosszul van az vagyok én".)

A sor áthajlás legérdekesebb formája, mikor a sor utolsó szava az előzővel, és az őt követővel a szorosan összetartozik, hogy mindkét szélső tagnak csak a középsővel van értelme, de egymáshoz képest már értelmetlenek:

Látták, hogy ott alant
Kétszázzal előznek
Ferrarik Porshékat
És Porshék viszont
Látásra mondta Jutka
És átúszott a folyón
(Jutka)

Ez az ötlet sokszor előfordult. Úgy is, hogy a szótag kerül ilyen helyzetbe:

S jönnek ki a fák közül az emberek
Akiknek azt mondták hogy nem lehet
Abból úgyse semmi amit gondol-
Tokkal vonóval
A mellbe csomóval
Gyöngyök disznóval keverve
Mind csak áll
(Minden száj nyitva áll)

Ezekben a példákban is az történik, hogy a szó, vagy szótag egyik jelentése alárendelődik a másiknak, aztán fordítva. A dinamizmust a szövegkörnyezet teremti meg.

A szintagma-törés kreatív lehetőségeket teremt a rím számára is.

Ha-ha meg akarlak hatni
Látod milyen könnyen annyi
Lehet annak ami volt, vagy
Annak, ami lettél volna holnap
(Meghatás)

És Szilaj Ló és Vörös Felhő
Tehát sziú is voltam néha
Meg Ülő Bika az tényleg győzött
Bár elég régen még a
Sebesült Térd nevű patak
Jut eszembe nekem így mos
Ott meghaltunk mi is páran
De főleg az volt igen kínos
(Egy az egybe)

Nézem, ott a Hold
Némi alkoholt
Fogok inni
(A honi csillagászat fejlődése)

A Turisták magukkal hoztak néhány bevált szimbólumot (hold, büfé, tv, állat), - ezért továbbra is él a kontextusjáték: a dalszövegkorpusz teremtette asszociációs- és szimbólumrendszer (hold-nő-szerelem, szárny-angyal, kert-Paradicsom, vér-szív-lélek) -; a világvégét és az űr-motívumot, az albumonként erősödő naturalizmust (a Bandi a hegyről e szempontból is kivétel!); és a közönség szájába adott fonák önkritikát.

Köszönöm tv, hogy láttam
Embereket akiknek nálam
Rosszabbul megy, és bátran
Hibázom el már úgyis elhibáztam.
(Köszönöm, köszönöm)

Az erőteljesebb befogadói aktivitásnak helyet hagyó dalok sora az önmegszólító verstípusba tartozó (Menjél messzebb; Nem fáj) és a személyes névmásokat egymásba játszató, a megszólalás szituáltságát változtató szövegekkel folytatódik. Ilyen az Az utolsó agy; a Csillag vagy fecske; a Nem fáj.

A versek többsége viszont most is a leghagyományosabb "én"-arcú, önelbeszélő típusba tartozik. Leggyakrabban monologikus, magát, vagy magát és mást elbeszélő. (Nem érdekel; Küldi a megoldást; Extra Light; Köszönöm, köszönöm; A tizenháromezredik; De szeretnék; Életigenlő szám).

Egy másik gyakori típus, mikor az én közösséggé terjed és "Mi", avagy "mindenki" lesz belőle erről a lemezről hiányzik, viszont, mivel a közösségben való számvetést a "dal", a koncert mint szöveg-aktualizációs közeg megkívánja, a kiterjesztés - ha más formákban is - megvalósul. A közönség maga válik szereplővé, ha akar, ha nem (Nem érdekel): "Norbi", "James Dean", vagy "valaki" lesz belőle (Tiszai pu.; Etetés).

Ezekben a beszélő hang saját beszédén keresztül, ám mégsem öntudatosan ítélődik el, mint például a Mindegy csak valami szóljon vagy a Csak hang legyen és fény, vagy a Múlató c. korábbi számokban. Szintén felbukkan a beszélő szubjektum tudatos önkritikája (Küldi a megoldást, Életigenlő szám;). Vannak olyan esetek is, amikor nem eldönthető, hogy a szöveg (másod szinten) aposztrofikus-e, vagy sem. Iróniával van-e dolgunk, (a szubjektum tudtán kívül, a szöveg által ítélődik el) vagy öniróniával (a beszélő magát ítéli meg), avagy az irónia hiányával (senki nem ítélődik el valamely hang által, a szubjektum azonos önmagával, és a szöveg által az olvasásban sem elítélhető. Talán ez a Turisták szövegeinek legizgalmasabb kérdése.

Hiszen az világos, hogy minden szöveg egyszer önmagában aposztrofikus: sosem deríthető ki, hogy a versíró milyen viszonyban van saját aposztrofikus énjével. A Csillag vagy fecske részben ezért emelkedik ki a többi közül. Elképzelhető, hogy nem azt mondja, amit akar (parakleitoszi szöveghagyomány), vagy nem akarja azt mondani, amit mond. Ez utóbbi a tökéletes helyettes csapdája. Sőt, tovább fokozható a játék, ha azt vesszük észre, hogy egy korpusz (szerintem ez is) egyszerre prófécia, és önmagának is bevallott álprófécia. Mindegyik esetben lehet akkora a távolság író és szöveg között, mint szöveg és olvasó között. Ez már a recepciós (párdon: percepciós) turizmus.

Kérdés, hogy meddig tűri a rajongótábor azt a feszültséget, amely a kölcsönzött, egyre negatívabb szerep-én és önmaga között gerjed.

"A tanulság pedig bárhogyan is lapul - meglesz."

Én visszahívnám Bandit a hegyről.