Puzsér Róbert és a Fókuszcsoport is nekiment Dancsó Péternek1973-ban úgy képzelték a jövőt, mint amiben miniszoknyás, bubifrizurás űrhajósnők tekergetik a bakelittárcsákat monokróm monitorok előtt, mert hát akkoriban az Orion űrhajó legénysége, meg Pirx kapitány diktálta, hogy mégis mit kell képzelni a jövőről.
Molnár Miklóst viszont akkor is csak a háromdimenziós televíziózás izgatta, ráadásul akkor, amikor a Magyar Televízió stábjai gyakran még 16 milliméteres filmre forgattak, és egyébként is szolgálati Moszkviccsal indultak riportra.
Az első háromdimenziós filmet már 1922-ben bemutatták, és tizenöt évvel később Londonban már a térhatású televíziózás élményét is kipróbálhatták páran, sőt még a Szovjet Birodalom is megpróbálkozott egy 3d kalandfilmmel 1947-ben, de akkor is Molnár Miklósnak ez jelentette a jövőt. Sokkal inkább, mint a miniszoknyás űrhajósnők az Orion űrhajón.
És Molnár Miklós 1973-ban operatőrként készíthetett egy háromdimenziós interjút az éppen akkor hazalátogató Szent-Györgyi Alberttel az állami tévének, úgy, hogy mind ő, mind a Nobel-díjas biokémikus, mint az MTV vezetői tudták, hogy ezt a filmet évtizedekig nem fogja látni senki. Merthogy elméletben nem is olyan nehéz térhatású filmet forgatni, csak az utómunka macerás, meg hát a sugárzás szabványosított technológiája nem létezett még akkor. Persze már túl voltunk az új gazdasági mechanizmuson, de azért annyira nem ment jó, hogy bárki is azt higgye, hogy a fagyasztószekrény, meg az automata mosógép után már csak pár év, és 3D színes tévéket lehet majd kapni a Centrum Áruházakban. (Főleg, hogy1973-ban még az adás jelentős része fekete-fehér volt).
Az első térhatású filmet 1922. szeptember 27én mutatták be a Los Angeles-i Ambassador Hotelben. A szerelem ereje című romantikus mozi anaglif-technológiával készült, ami annyit jelent, hogy külön-külön felveszik a bal és a jobb szemnek szán információt, majd a bal képből kivonják a kéket és a zöldet, míg a jobból a pirosat. A felvétel során a két lencse általában párhuzamosan veszi a tárgyat, bár egyes rendszerekben inkább összezárnak, ahogy a két szem is, amikor egy pontra fókuszál.
Ahhoz hogy a kép térhatású, és legfőképpen éles legyen, kell egy speciális piros-zöld (Amerikában a piros-kék vagy éppen a piros-cián az elterjedtebb) szemüveg, ami megszűri a bal és a jobb szemnek szóló információkat, így az agyban összeállhat a térhatású kép. A technológia hátránya, hogy az emberek egy része nem látja háromdimenziósnak a képet, a többieknek meg nagyon hamar megfájdul a szemük.
A térhatású film technológiája a harmincas évek végére már megszokottá vált a mozikban, 1947-ben például még a Szovjetunió is megcsinálta saját 3D kalandfilmjét, a Robinson Crusoe kalandjait. A térhatású mozifilmek igazi sikere az ötvenes években volt, még Hitchcock is készített ilyen alkotást, a Gyilkosság telefonhívásra 3D-verzióját egy évvel az eredeti premierje után mutatták be. A technológia felfutása ugyanakkorra esett, amikor a sztereó hang is általánossá vált, sok filmet úgy reklámoztak, hogy "térhatású képpel és hanggal. Csak a legjobb mozikban".
Aztán a sztereó maradt, a 3D-film meg ment, és a térhatású filmek reneszánszát csak az IMAX-mozik hozták meg a nyolcvanas években. Meg persze a polarizációs technológia, amikor is nem színekre bontják a jobb és a bal szemnek szánt információt, hanem polarizált lencsékkel választják szét a különböző szögű fényhullámokat. Nincs színes szemüveg, csak polarizált lencsékkel szerelt, napszenüveghez hasonló eszköz, így nincs fejfájás. A dolog hátulütője, hogy mindehhez speciális, ezüst-oxiddal kezelt vászon is kell, hogy kisebb szórással jussanak el a fénysugarak a vászontól a néző szeméhez, vagyis a rendszer tévén nem működik.
Viszont pár éve már elkészültek az első térhatású televíziók is, ráadásul a Philips megoldásához még csak szemüvegre sincs szükség. Tavaly pedig már a Super Bowlt is élőben közvetítették térhatásban pár száz szerencsésnek Amerika néhány mozijában, vagyis már tényleg csak pár év, hogy a Barátok közt is 3D legyen.
Úgyhogy két egymástól alig 25 centiméterre lerakott lévő 16 milliméteres felvevő, és pár méter fekete-fehér film felhasználásával elkészült az első magyar térhatású film, amin nem animált dinoszauruszok támadtak védtelen bikinis nőkre, hanem egy nyolcvanéves tudós gesztikulált visszafogottan. (A 25 centi persze jóval több, mint a bal és a jobb szem átlagos távolsága az embernél, ezért a felvételen Szent-Györgyi furcsán megnyúlt a térben: kezei jó két méterre a feje előtt kalimpálnak, de így legalább biztos mindenkinek feltűnik, hogy ez egy térhatású riport).
A filmet 35 éven át senki nem látta, de azért 1983 szeptemberében nálunk is bemutattak egy térhatású műsort a tévében. A Képmagnósok figyelem! című blokkban egy alig tíz perces krimit sugároztak, amit piros-zöld szemüveggel lehetett megnézni. Szemüveget pedig bárki barkácsolhatott, akinek voltak színes fóliái és járatta a munkamenetet ismertető tévéújságot. A persze hogy Molnár Miklós által jegyzett Éjféli látogatók című bűnügyi kisjátékfilmben ráadásul fontos szerepe volt a térhatásnak: aki nem szemüveggel nézte a krimit, nem tudta a választ a kérdésre, miszerint mit is loptak el a besurranó tolvajok. Meg amúgy is homályosnak és szellemképesnek látta a műsort.
A háromdimenziós tévézés ennek ellenére nem terjedt el Magyarországon, sőt sehol a világon, talán, mert az anaglifnek nevezett technológia nem csak arra kényszeríti a nézőket, hogy színes szemüvegeket barkácsoljanak, de még fejfájást is okoz. Azért Molnár Miklós 1988-ban Takács Mari tévébemondóval felvett még egy térhatású üzenetet a jövőnek, ráadásul már színesben. egycoos szalagra. (A két kamera ebben az esetben nem párhuzamosan pásztázott és még csak nem is hegyesszöget zárt be, mint az emberi szem, amikor fókuszál, mivel olyan nagyok voltak, hogy nem fértek el egymás mellett. Molnár derékszögben helyezte el a felvevőket és a második kamera elé egy tükröt állított, hogy párhuzamos képet vehessen fel).
A pár perces üzenetet soha nem mutatták be, aki 1983-ban színes szemüveget készített, legközelebb csak a kilencvenes évek elején használhatta, amikor ugyebár a Tutti Fruttiban a német RTL-ről Kiszel Tünde áttáncolt a magyar nappalikba, és még vastag szemöldökét is háromdimenziósan vonogatta.
2008-ig azután senki nem foglalkozott a magyar térhatású tévézés relikviáival, amikor is az archívum elővette a filmeket, digitalizálta, a két nézőpontot egymáshoz szinkronizálta, és feliratozta. A most, vásznon az MTV vezetőinek és néhány újságírónak bemutatott felvételekhez ugyan még mindig kell szemüveg, de legalább már nem piros és zöld, hanem egyszínű. A digitalizált felvételeket akár már tévében is leadhatnák, de inkább megvárják, amíg végre megvalósul a szemüveg nélkül is nézhető térhatású tévé álma. Iparági becslések szerint ez még öt év, plusz pár év csúszás a gazdasági válság miatt, és aztán már csak évtizedek kérdése, hogy nálunk is elindulhasson az adás. Addig marad a nagy kérdés, hogy mégis mit üzent az utókornak Takács Mari.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
