Nem csak nálunk megy nehezen a frekvenciaosztogatás

A britek számára a televíziózást és a rádiózást egészen 1954-ig a BBC jelentette, az 1922-ben alapított cég 1932-től kísérleti adásokkal szórakoztatta az elképedt briteket egészen 1939-ig, mert a II. Világháború alatt nem volt adás. 1946-tól aztán ismét beindult a verkli, és 1955-ig csak a köztévé sugározhatott adást Nagy-Britannia területén belül, aminek a polgárok nagyon is örültek. A kereskedelmi televíziózásnak azonban nem lehetett gátat szabni, bár II Erzsébet királynővé koronázásának tévés felvételei miatt majdnem meghiúsult az 1955-ös kezdeményezés.

Történt ugyanis, hogy 1953-ban a királyi család először engedte meg a televízió kameráinak, hogy felvételt készítsen tagjairól, ráadásul egy ilyen jeles eseményen, ami az amerikaikat is érdekelte. A koronázásról készült felvétel egy példányát katonai bombázók szállították át az USA-ba, ahol az NBC nem átallott reklámokat sugározni a kétségbeejtően hosszú, majd' tízórás műsor közben, és ezek között az egyikben az akkori amerikai tévé egyik sztárja, J, Fred Muggs is feltűnt. A dolog szépséghibája, hogy Mr. Muggs egy csimpánz volt.

A kereskedelmi tévézést közönségesnek, az alacsony iskolázottságú, proli népréteg szórakoztatásának tartó britek csak két évvel az incidens után, 1954-ben adták be a derekukat, ekkor engedték meg az ITV-nek, hogy adását az ország területén sugározza. A kereskedelmi tévézés fokozatosan indult be, 1955 és 1962 között 3 régióban kezdték el az ITV adásának sugárzását, de nem csak úgy, bele a vakvilágba, hanem a magyar ORTT-nek megfelelő Independent Televison Authority felügyelete mellett, ez a szervezet biztosította, hogy az ITV ne legyen túl közönséges. Az első televíziós reklámot Nagy-Britanniában 1995 szeptember 22-én sugározták, egy fogkrém volt az úttörő termék.

A rádió egy ütemmel lemaradt ebben a versenyben, egészen 1964-ig kellett várni, míg a szigetországban engedélyezték egy kereskedelmi rádió, a Radio Caroline beindítását, ami napi  szappanoperák sugárzásával hamar igen népszerű lett, de egy ideig nem volt követője, esténként egy luxemburgi rádió adását lehetett a BBC mellett fogni Londonban. Egy 1967-es, rádiófrekvenciák elosztásáról szóló kormányrendeletben a britek kimondták, hogy tilos engedély nélkül külföldi adóknak az ország területén sugározni, és megnyitották a frekvenciákat a hazai rádiók előtt. 1972-től a kereskedelmi rádiók felügyeletét a kertévéket is vigyázó ITA látta el.

A következő országos kereskedelmi tévé, az ITV2 1982-ben kezdte el adását (a BBC One, a BBC Two, és az ITV mellett Channel4-ként emlegették leginkább), és 1990-ig viszonylagos nyugalom uralkodott a vidéken. Ekkor Margaret Thatcher megreformálta a fennálló rendszert, egy ötödik szabadon fogható kereskedelmi tévé bevezetésével (Five), illetve azzal, hogy a csatornák feletti felügyeleti jogokat egy új szervezet, az Independent Television Comission vette át (ebből lett 2003-ban a mai napig létevő Ofcom), továbbá kötelezték a BBC-t, hogy műsorainak legalább egynegyedét független produkciós cégektől szerezze be (a brit köztévé addig csak házon belül gyártott műsorokat sugárzott).

Az új hatóság megjelenésével egyidőben a franchise-jogokra is pályázatokat írtak ki (a briteknél nem egy központi adó sugározza adását az ország egész területén, mint nálunk az RTL vagy a TV2, hanem minden régióban vannak kisebb adók, akik az ITV, a Channel4 vagy a Five adását sugározzák tovább), és mint minden pályázat esetében, itt is előfordultak furcsaságok a döntési mechanizmusban. A törvény szerint ugyanis az egyes adók lezárt borítékban tették meg készpénzes ajánlataikat annak függvényében, hogy nekik mennyit ért meg egy évnyi sugárzási jog - a nyertes pedig az lett, aki a legtöbbet kínálta. Mivel azonban a testület attól tartott, hogy irreálisan magas ajánlatokat fognak kapni, a pályázat szövegében két kitétel is szerepelt: ha az ajánlott összeg túl magas volt, a pályázatot érvénytelennek tekinthették, illetve ha ugyanarra a frekvenciára az előző jogtulajdonos is tett érvényes ajánlatot, akkor az összeg nagyságától függetlenül őt illette a sugárzási jog, ha műsora “kivételesen magas színvonalú”, aminél homályosabban talán még az ORTT sem tudott volna fogalmazni.

A jelentkezők nagyjából be tudták lőni, hogy milyen összeggel lehet sikeresen pályázni, nem egy esetben pedig pontosan tudták, hogy egy adott területen a frekvenciára nem jelentkezik senki, így például a Central Independent Television (az ITV egyi cége) Notthingham és környékére 1991-ben 2000 fontért, azaz kb. 800 000 forintért cserébe jutott frekvenciához, míg ugyanebben az évben a Yorkshire Television 43 millió fontos ajánlattal gyűrte le a konkurenciát. A digitális technológia előtörésével aztán ez az áldatlan állapot lassan megszűnt, és a három kereskedelmi tévé szépen lassan felvásárolta vagy magába olvasztotta regionális adóit, a frekvenciákért központi ajánlatot tesznek, és mivel ellenlábas nincs, minden évben meghosszabbítják szerződésüket. A kábeles, műholdas, és internetes tévékre ezek a szabályozások nem vonatkoznak.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!