New York Times: Megcsináltuk, amit a Wikileaks nem tudott

„Van egy mondás, miszerint az újságok jogi osztálya az a hely, ahová a cikkek meghalni mennek. A New York Times jogi osztálya az a hely, ahol életben maradnak” – mondta szerdai előadásában David McCraw, a New York Times főjogásza és a vállalat egyik alelnöke. McCraw a CEU meghívására jött Budapestre, és arról beszélt, hogyan szövetkezett a világ egyik legbefolyásosabb napilapja a hekkerkultúrából kinőtt Wikileaksszel az elmúlt fél évben kiszivárgott titkos katonai és diplomáciai dokumentumok közzétételére. A brit Guardian mellett a Times és a német Spiegel volt az a három lap, amely első körben vállalkozott arra, hogy publikálja a Wikileaks birtokába jutott afganisztáni, iraki dokumentumokat, illetve a diplomaták közti üzenetváltásokat.

McCraw tavaly júniusban éppen fogorvosnál volt, véres gézzel a szájában fogadta azt a telefonhívást, amely egy sürgős értekezletre hívta. Hiába mondta, mi a helyzet, a szerkesztőség ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a tárgyaláson. A kérdés az volt, hajlandó-e a New York Times közzétenni a Wikileaks által megszerzett, és a Guardianhez már eljuttatott dokumentumokat. „Amikor az ember újságírókkal dolgozik, tudja, hogy csak egyetlen helyes válasz létezik” – mondta McCraw, aki tavaly nyáron támogatta ugyan a publikációt, de tudta, hogy rengeteg jogi bonyadalmat okozhat a Wikileaks-féle dokumentumok közlése.

A Fehér Házzal is tárgyaltak

A jogász szerint a Times legnagyobb problémája az volt, hogy nem sejtette, hogyan reagál majd a kormányzat a közlés ötletére. Vádat emel-e a lap, illetve annak munkatársai ellen az 1917-es kémellenes törvény, az Espionage Act alapján? Illegális-e a dokumentumok birtoklása? És ha az USA-nál szigorúbb Egyesült Királyságban egy bíróság eltiltja a közléstől a fő szövetségest, a Guardiant, elérik-e a jogi következmények az amerikai partnert? Mivel A New York Times Co. a tőzsdén jegyzett részvénytársaság, kérdés volt az is, bevonják-e az igazgatótanácsot a döntéshozatalba, és az egyes alkalmazottak személyes felelősségre vonhatósága is felmerült. Megkérheti-e egy cég az alkalmazottait arra, hogy illegális akcióban vegyenek részt?

A kémkedés elleni amerikai törvény „lélegzetelállítóan széles körű”, mondta McCraw,

és szigorú is: megsértőit akkor is bíróság elé lehet állítani, ha tettükkel nem szándékosan okoztak kárt, sőt akkor is, ha nem okoztak kárt egyáltalán.

A Times legkényesebb, a szabad világban működő médiára egyáltalán nem jellemző döntése ebben a helyzetben az volt, hogy a lap vezetése elhatározta, felveszi a kapcsolatot az amerikai kormánnyal, mielőtt dönt a közzétételről. Mindhárom alkalommal egyeztettek a Fehér Házzal, és bár McCraw személyesen nem vett részt a megbeszéléseken, lehet tudni, hogy a kormányzat közölte a Timesszal: nagyon nem szeretné, ha a lap közzétenné a dokumentumokat, nem tartja jó ötletnek és nem helyesli a publikációt.

McCraw ezt a szokatlan egyeztetést úgy indokolta, hogy fontos lépés volt annak érdekében, hogy a lap azt mutassa magáról: nyitott az egyeztetésre, és nem gondatlanul, hanem óvatosan szeretne eljárni. A Fehér Ház ugyanakkor nem viselkedett  fenyegetően. „Megértjük, mit csináltok, de tartsátok szem előtt, hogy emberéletek foroghatnak veszélyben” – írta le a kormányzati reakciót McCraw.

A Times végül a Guardiannel és a Spiegellel együtt a közlés mellett döntött, és bár jogi szankciók nem érték a szerkesztőséget, az ügy és annak visszhangjai felhívták a figyelmet a mainstream és az új médiában zajló alapvető változásokra.

A Times jogásza szerint a médiának tartania kell az állam reakcióitól, miközben meg szeretné őrizni a sajtó szabadságát. Nemcsak a kormányzati befolyástól, hanem a rágalmazási perektől is óvnia kell magát – igaz, az amerikai törvények ebben a kérdésben olyannyira a sajtó pártján állnak, hogy a például a Times az elmúlt hatvan évben egyetlen egy rágalmazási pert sem veszített el.

Ki kap sajtóbelépőt?

A legérdekesebb kérdés azonban McCraw szerint az, hogy mi is valójában a sajtó. Julian Assange-ra is ugyanazok a törvények vonatkoznak vajon, mint a média munkatársaira,?

A bloggerek, , a civil újságírók, vagy a mainstream médiában közzétett, civilektől származó tartalom megjelenése elmossa az eddigi határvonalakat. Ki kap ezentúl sajtóbelépőt?Bár a jogász úgy gondolja, hogy az újságírókat és a bloggereket egyaránt megilleti a védelem, attól tart, hogy ennek a védelemnek a kiterjesztése visszafelé sülhet el, mert ha megindul a szivárogtatásáradat, az végül a törvények szigorításához vezethet. A New York Times mint a mainstream média zászlóshajója ebben a helyzetben attól tart, hogy az újságírók elveszítik eddigi privilégiumaikat az egyre aktívabb bloggerek, civilek miatt.

McCraw ugyanakkor azt tartja, hogy meg kell védeni a szivárogtatókat, akik fontos szerepet játszanak a kormányzásban, mivel hozzájárulnak az állam nyitottságához. Mindeddig nem is nagyon üldözte őket az állam, de McCraw szerint ez változni látszik – az USA-ban most is öt informátor ellen folyik eljárás. Az Obama-kormányzat minden eddiginél komolyabban veszi a szivárogtatásokat, és agresszív, nem egyszer büntetőjogi vádakkal lép fel az informátorokkal szemben.

Az intézményes médiának ugyanakkor fontos szerepe van , ami nem túl népszerű gondolat a Twitter és a Facebook korában , de mint McCraw mondta „Mi megcsináltuk azt, amit a Wikileaks nem tudott: perspektívába helyeztük a dokumentumokat, és felhívtuk rájuk az olvasók figyelmét.”

Az állam titkolózása továbbra is veszélyt jelent a demokráciára – mondta a Times jogásza. Ha jól szétnézünk, azt látjuk  hogy a titkosított dokumentumok száma egyre nő – tíz év alatt megháromszorozódott –de a McCraw szerint a titkok nyilvánosságra kerüléséből igazán nagy baj még sosem származott, a titkolózásból annál több.