Auguszta
-3 °C
2 °C

Elmaradt a tévéforradalom

2013.09.23. 05:36
A House of Cards sikerét várták a tévés Oscaron, ehelyett a Tévéakadémia felrúgta a papírformát, és mintha becsukott szemmel, találomra választották volna ki a számos kategória nyerteseit. Olyan színészek is nyertek szobrot, akik álmukban sem remélték, hogy valaha a közelébe kerülnek, az HBO sorozatai és tévéfilmjei pedig rommá nyerték magukat. Nemrég ért véget az Emmy-gála Hollywoodban.

Kissé bizonytalanul kezdődött a 65. Emmy-gála, Neil Patrick Harris műsorvezető (az Így jártam anyátokkal egyik főszereplője) kínos melegviccek és egy jó polkorrekt beszólás (az Orange Is the New Black című sorozat címében a feketét afroamerikaira írták át) közepette nyitotta meg a gálát, de az ilyenkor szokásos montázs vagy monológ helyett csak az elmúlt évek ikonikus műsorvezetőinek erőltetett hülyéskedése vezette fel a díjátadót: Jimmy Kimmel, Jimmy Fallon és Conan O'Brien talkshow-műsorvezetők és Jane Lynch színésznő adtak tanácsokat a gála műsorvezetésére vonatkozóan, de igazi poén egy sem volt köztük, mintha a sitcomokban élen járó CBS írói elfelejtettek volna poénokat írni a gálaműsorhoz. A nyitány egyetlen értékelhető momentuma Tina Fey és Amy Poehler kettősének beszólásai voltak, ők legalább igazolták, hogy vannak elég viccesek ahhoz, hogy megint levezessék az Aranyglóbuszt.

Nesze neked papírforma

Az első három díj közül kettőt a hagyományoknak megfelelően a vígjáték kategória mellékszereplői kapták, és meglepetésre egyiket sem a Modern család színészei vehették át, pedig a 13 jelöltből ötöt is az ABC sikersorozata adott. A nőknél a Jackie nővér egyik szereplője nyert, Merrit Wever, aki annyira meglepődött, hogy a beszéde egy alig kinyögött „köszönöm, most nekem mennem kell” volt, míg a férfiaknál Tony Hale, a Veep című HBO-sitcom nagyon vicces mellékszereplője nyert – ő viszont alig tudta elmondani saját beszédét, mert fél perc után máris jelezték neki, hogy fogja rövidre. Az első kör harmadik díját Tina Fey, a 30 Rock A stúdió egyik epizódjának írásáért kapta meg Tracey Wigfield írótársával.

Az este a meglepetésekről szólt, a papírforma szinte egy kategóriában sem érvényesült. Julia Louis-Dreyfus lett a legjobb vígjátékszínésznő Az alelnök című HBO-sorozatért, pedig a kategória nagy esélyese Lena Dunham volt a Csajokból, de a fogadóirodák Edie Falcót (Jackie nővér) és Tina Feyt is előrébb sorolták, mint, Dreyfust. A legjobb vígjátékszínész harmadjára is Jim Parsons lett az Agymenőkért, és mondjuk ki nyugodtan, hogy nem joggal (sorozatbeli társa, Johnny Galecki is jobban teljesített nála), mi sokkal szívesebben vettük volna, ha Louis CK kap díjat, már csak magyar gyökerei miatt is, ráadásul nagyon vicces is volt a Louie című sorozatában.

Hihetetlen, hogy a legjobb minisorozat vagy tévéfilm női főszereplőjének járó szobrot nem Jessica Lange kapta az Amerikai horror sztori második évadáért (az elsőért is kapott pedig), hanem Laura Linney a The Big C rákos főszereplőjének megformálásáért, mintha a Tévéakadémia mindenképpen ki akart volna osztani egy halom díjat az HBO-nak, ha járt nekik, ha nem. Az Emmyt felvezető cikkünkben jeleztük , hogy Anna Gunn a Breaking Bad – Totál szívás női mellékszereplője befuthat surranópályán a díjra esélyes Maggie Smith elé, és be is jött a tippünk, sajnos pénzt nem tettünk a győzelmére, majd legközelebb.

És még nem volt vége a meglepetéseknek: Aaron Paul nem lett háromszoros Emmy-díjas a Breaking Bad-ért, hatalmas meglepetésre a Gengszterkorzó egyik szereplője, Bobby Cannavale kapta a legjobb drámai mellékszereplőnek járó díjat, és Bryan Cranston rajongói is csalódtak, Walter White megformálója helyett ugyanis az HBO Híradósok című sorozatában szereplő Jeff Daniels vehette át a legjobb drámai színésznek járó szobrot. A beszédében meg is jegyezte, hogy ő az, akit soha nem díjaznak, így nem nagyon készült, de azért csak megköszönte, akinek kellett.

Nem kell a Netflix

A papírforma-díjak azért jelzésértékűek voltak: a Netflix nevű online videotékából kinőtt sorozatgyártó hiába költött 110 millió dollárt House of Cards című sorozatára, a nagy díjak közül egyet sem tudott megnyerni, azaz a Tévéakadémia egyelőre mereven ragaszkodik a hagyományos modellhez, és az olyan sorozatokat preferálja, amiket tévében, adott időben, heti bontásban néznek az emberek. A legjobb drámának választott Breaking Bad utolsó előtt epizódja például pont a gála második órájával egy időben került adásba az USA-ban. A legjobb vígjáték a Modern család lett, zsinórban negyedjére kapta meg a díjat.

Claire Danes ismételt, ő a Homeland női főszerepéért kapott ismét Emmyt, és kis híján elsírta magát a színpadon - karaktere a sorozatban is rendszeresen bőg, így nem lett volna meglepő, ha sír. Ez volt egyébként a harmadik díja, az elsőt a Temple Grandin című tévéfilmért kapta. James Cromwell az Amerikai horror sztori őrült orvosáért kapott díjat (legjobb férfi mellékszereplő - tévéfilm vagy minisorozat),

A gála elég monoton és mechanikus volt, díj követett díjat, a nyertesek 20 másodpercet sem nagyon kaptak a köszönőbeszédre, Neil Patrick Harrisnek nagyon kellett hadarnia, hogy egy-egy poént becsempésszen rövid összekötő szövegeibe. Nagyon steril volt az idei Emmy, semmi botrány, beszólás, pedig a tévés idényben bőven volt esemény, amire lehetett volna reflektálni. A gálát közvetítő CBS nézőközönségének átlagéletkora a legmagasabb az amerikai tévék közül, és ez meg is látszott az adáson – a csatorna biztosra ment, és a hatvanas éveket idézte meg mind a díszletben (bazinagy, régi tévék) és a műsorvezetők öltözködésében, csak az elég direktben a néző arcába tolt termékelhelyezések utaltak arra, hogy a díjátadót 2013-ban rendezték és nem 1963-ban. Igaz, ennek oka is volt: a Tévéakadémia megemlékezett az 1963-as évről, amikor az amerikai televíziózás első aranykora elkezdődött sajnos pont a JFK és Martin Luther King elleni merényletekről szóló beszámolókkal.

Nyugdíjasokra szabott tartalom

Az este a nemrég elhunyt tévés nagyságok előtti tisztelgésről is szólt, az ősszel újra sorozattal jelentkező Robin Williams Jonathan Wintersről mondott pár nehezen érthető, de elismerőnek tűnő szót – ha az új sorozat sikere azon múlik, hogy sikerül-e William egóját és szájmenését kordában tartani, nem lesz egyszerű dolga a producereknek. Rob Reiner Jean Stapleton vígjátékszínésznőtől köszönt el, Jane Lynch a Glee című sorozatban vele közösen szereplő, kábítószer-túladagolásban elhunyt fiatal színészről, Cory Monteithről mondott pár szomorú szót, és természetesen James Gandolfini is kapott egy külön szegmenst. Tőle a sorozatbeli feleségét alakító, könnyeivel küszködő Edie Falco búcsúzott. Kicsit furcsa, hogy Larry Hagmannek (Jockey Ewing) nem járt külön megemlékezés, pedig Monteithnél azért jóval többet letett a közmondásos asztalra.

Az abszolút mélypont Elton John Liberace-tribute-ja volt, a giccs olyan torát ülte a színpadon, mintha az X-Faktorban egyszer csak betolnának egy zebrabőrrel borított árnyékszéket, amin a csillogó olajjal bekent, félmeztelen felsőtestű Győzike adna elő Máté Péter-dalokat. A melegikon zongoraművész előtt azért kellett ennyire hajbókolni, mert az életéről HBO Túl a csillogáson címmel Matt Damon és Michael Douglas főszereplésével készített egy, giccsessége ellenére meglepően élvezetes tévéfilmet, amit 15 Emmy-díjra is jelöltek. A slágergyanús szerzeményből Elton John nem fogja magát úgy megszedni, mint a Diana hercegnő halálára írt slágeréből, de azt borítékoljuk, hogy ma már le lehet tölteni az iTunesból 99 centért. A tévéfilmet rendező Steven Sodebergh és a főszereplő Michael Douglas is kapott egy-egy díjat (ez volt Douglas első Emmyje), és az alkotás elnyerte a legjobb minisorozat/tévéfilm kategória fődíját is.

Akadt azért mókás betétszám is, amikor Harris Nathan Fillion és Sarah Silverman társaságában csak úgy táncolt egyet a gála félidejében, elég jól sikerült, és igen látványos, bár időhúzónak tűnt a tévés gálán első alkalommal átadásra kerülő, legjobb koreográfiáért járó díjat felvezető betét is, már ha valaki szereti, ha sokan táncolnak egyszerre a képernyőn, ugye. Sajnos ilyen jelenetből nem sok akadt, a számos minisorozatos, varietés és realitys díj pedig hajnal fél négy körül úgy lelassította a gálát, hogy az ember legszívesebben lefeküdt volna aludni, igaz, akkor lemaradt volna a nálunk nem túl sikeres Voice díjáról (legjobb reality-vetélkedő) és arról a közel három percig tartó felsorolásról is, amiben a legjobb varietéműsorok íróinak neveit sorolták fel. Talán nem is lett volna olyan nagy baj.