Így készül a politika a tévében

Az alapvetés

Az elnök emberei (1999–2006)

Nem ez volt az első, de minden kétséget kizáróan ez a legfontosabb politikai sorozat, amit valaha készítettek. Az NBC sorozata három Arany Glóbuszt és 26 Emmy-díjat nyert hét évada alatt, nálunk is nagy sikerrel vetítették és ismétlik még most is. A helyszín a Fehér Ház, a fókusz nem az elnökön (Martin Sheen), hanem a stábján van, az ő mindennapos melójukon keresztül tudjuk meg, hogyan készül a politika egy idealizált világban, ahol a demok raták gáncs nélküli lovagok, a republikánusok meg általában sötét bunkók.

Az alkotója az az Aaron Sorkin volt, aki az első négy évadon át Népszava-kalapáccsal verte a nézők fejébe liberális elveit, de nem bántuk, mert olyan gyorsan pörgő, de lenyűgözően intelligens dialógusokkal és izgalmas történetvezetéssel tette, hogy a politikai üzenet – amit eleve nem szabad annyira komolyan venni egy tévésorozat esetében – figyelmen kívül hagyásával is kiváló szórakozást nyújtott.

A nem amerikai átlagnézőnek a sorozat bepillantást nyújthatott abba, hogyan működik az amerikai államgépezet, és megismertette egy olyan rendszerrel, amiről nem biztos, hogy bármit is tudott. Sorkin és a távozása után a sorozatot átvevő John Wells mintha a jövőbe látott volna, és számos olyan krízist és konfliktust képzelt el, amivel később az amerikai kormánynak valóban meg kellett küzdenie. A hét évad alatt érintettek szinte minden olyan témát, amit a hírekből is ismerhettünk – szó volt Irakról, érintették a lehallgatási botrányt is (még azelőtt, hogy kirobbant volna), leállt a kormányzat, stb. Rossznyelvek szerint a magyar politikai pártok számos motívumot, húzást átvettek a sorozatból kampányaik során.

A kegyetlenül őszinte

House of Cards (2013–)

Nagyon hamar, mindössze két évad alatt vált a jelenlegi kínálat egyik legjobbjává a Netflix sorozata, amit hamarosan itthon is bemutatnak. Az angol eredetivel bíró sorozat (erről még lesz szó) Az elnök embereihez hasonlóan dettó az amerikai nagypolitika kulisszái mögé tekint be, de teljesen más stílusban és megközelítésből, mint a nagy előd: ha van olyan, hogy anti-Elnök emberei, az a House of Cards. A történet főszereplője sem az elnök vagy a stábja, hanem a demokrata párt képviselőházi frakcióvezetője, aki se istent, se embert nem ismerve, mindenkin átgázolva halad céljai felé, márpedig őt semmi más nem érdekli, csak a hatalom.

A sorozat rettentő izgalmas, és nagyszerűen bemutatja az „erősebb kutya él nemi életet” elv gyakorlati megvalósítását: Frank Underwood számára a világ egy bazi nagy sakktábla, amin rengeteg gyalog és csak egy király van. Mindenkit manipulál és kihasznál, közben cinikus mosollyal kikacsint a képből ránk, a nézőre, és elmagyarázza, hogyan teszi tönkre éppen valakinek az életét. Ha az (amerikai) politika gusztustalanabbik oldalát akarjuk látni, és azt, ahogy Kevin Spacey és a feleségét játszó Robin Wright brillírozik, akkor mindenképpen érdemes bevállalni. A Fidesz is nyúlt a sorozatból: Selmeczi Gabrielle emlékezetes keksz- és nápolyiosztogató akcióját.

Az európai rokon

Borgen (2010–)

Ha az angol/amerikai sorozatdömpingen túl keresünk valami olyat, amit érdemes nézni, akkor a kétezres évek közepe óta érdemes a skandináv piacra ránézni, mert a svéd, norvég és dán sorozatok pontosan olyan, ha nem jobb minőséget tudnak hozni, mint az angolszász vetélytársak. A The Killing vagy a Híd minden rendes függőnek beugrik, de a Borgen (A vár) című dán sorozat nem feltétlenül, pedig ha az európai politikáról szóló sorozatot keresünk, megkerülhetetlen. A történet az első női miniszterelnökről szól, és úgy vegyíti House of Cardsban látható szemétkedést Az elnök emberei idealizmusával és szappanoperás történetszálaival, hogy nemcsak a politika, hanem a dán mindennapok iránt érdeklődőknek is nagyszerű szórakozást nyújt.

A főhősnek ugyanis nemcsak politikai ellenfeleivel és a sajtóval kell megküzdenie, hanem a családját is menedzselnie kell, az egyre jobban elhanyagolt gyerekekkel és férjjel – rém érdekes látni, hogy a dán miniszterelnök ebben a sorozatban nem egy posztjának megfelelő hatalmas rezidencián lakik, hanem egy 3 szobás sorházban, és reggelente saját maga keni a pirítóst a gyerekeknek. Márpedig a sorozatot a dánok hitelesnek tartják, így én beveszem, hogy arrafelé a politikusok is csak emberek. A főszereplő Sidse Babett Knudsent meg simán elfogadnám miniszterelnöknek, kiváló problémamegoldó készséggel bír.

A helyi menő

Boss (2011–12)

Bizonyos mértékig a House of Cards előfutárának is tekinthető a Tom Kane chicagói polgármesterről szóló, mindössze két évadot megélt sorozat, amit itthon a Filmbox vetített, de az amerikai nézettséghez hasonlóan itthon sem váltotta meg a világot. Pedig párhuzam kismillió van, ráadásul ez a történet sokkal inkább közelebb áll a nézőhöz, mint Az elnök emberei: nem egy megfoghatatlan távolban dübörgő politikai gépezetről szól, hanem arról, ami a sarkon túl visszaköszön. A polgármester az a személy, aki az átlagembernek is elérhető, az ő stiklijei mindig jobban bosszantják a jónépet, mint a magasabb szinteké, hiszen minden lenyúlt fillér, minden kikényszerített szerződés és mutyi helyi szinten vág húsba.

A Boss főhőse egy halálos betegségben szenvedő, de ezt eltitkoló politikus, aki mindent feláldoz azért, hogy a hatalmat megtarthassa, barátságot, a szeretteit, azt a kis bizalmat, amit a környezete belé vetett. És igen, ebben a sorozatban is vannak vetélytársak, akik felveszik a kesztyűt, és újságírók, akik oknyomoznak – ezek nélkül a mellékszálak nélkül aligha képzelhető el politikai sorozat. A Boss viszont a rasszizmustól az elszegényedésen át a munkanélküliségig rengeteg olyan társadalmi problémát érint, amivel az egyik készítő, Gus Van Sant szívesen foglalkozik, viszont túl depressziós és reménytelenül sötét volt ahhoz, hogy nagy közönségsiker lehessen. A Kósa Lajosok és Meggyes Tamások országában viszont sokkal nagyobb figyelmet érdemelt volna.

A komoly britek

House of Cards (1990), To Play the King (1993), The Final Cut (1995)

Az amerikai House of Cards brit eredetije a kilencvenes években mutatta meg a szigetországnak, mennyire gusztustalan a politika – nem mintha a Thatcher-érában felnőtt briteknek erre különösebb szüksége lett volna. A három, egyenként négyórás történet a konzervatívok képzeletbeli frakcióvezetőjéről, Francis Urquhartról szól, aki ügyes manipulációk egész sorával olyan magasra emelkedik, amilyen magasra csak tud. Mivel nem láttuk egyik sorozatot sem (a briteknél nem egy sorozat 3 évadáról volt szó, hanem 3 különálló produkcióról), így a minőségét sem tudjuk megítélni, de ha csak a kritikákra hagyatkozunk, akkor beszerezzük, mert az egyik legjobb politikai drámának tartják a mai napig. Mi innen rendeltük meg.

State of Play (2003), The State Within (2006), Secret State (2012)

Három rövidebb, egy évadot megért (és annyira is szánt) sorozat, aminek van köze a politikához, és amiket csak a címben szereplő State, azaz Állam szó köt össze. A State of Play egy újságíróról és politikus haverjáról szól, aztán lesz egy jó kis összeesküvés benne, és egy nyomozás, ami egyre kínosabb mindenki számára. Amiért ide került, az a média és a sajtó kíméletlen manipulálásának bemutatása, a hazai politikai élet pontosan azt csinálja a mai napig, mint amit ebben a 11 éves sorozatban a kitalált karakterek (a sorozatból készült egy amerikai filmadaptáció is).

A State Within egy jóféle thriller a washingtoni brit nagykövet főszereplésével, akit Jason Isaacs alakít, és hamar egy világméretű összeesküvés középpontjában találja magát. Hat óra tömény izgalom, aki szerette a 24-et, és egy fokkal politikusabb vonalon akar akciósorozatot nézni, próbálja ki nyugodtan, nem fog csalódni. A Secret State Gabriel Byrne jutalomjátéka egy jól induló, de kicsit leülő, négyórás minisorozat arról, hogyan befolyásolja és hatja át a brit politikai életet a katonai-ipari szektor, és mi van akkor, ha ezek a külső erők, mint itthon a Közgép, már olyan politikai befolyásra tesznek szert, hogy akár egy háborút is kirobbanthatnak.

Hülye angolok, angol hülyék

Yes Minister (1980-88), The Thick of It (2005-2012)

A brit politikai sitcomok két legjobbika nem igazán sitcom, mármint abban az értelemben, amiben a Jóbarátok az, hiszen mindkettő kőkemény politikai szatíra, olyan éles kritikai felhanggal, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindkét sorozat egy-egy képzeletbeli minisztériumban játszódik, és egyik sem fest túl hízelgő képet a politikusokról és a nekik dolgozó közalkalmazottakról. A The Thick of It alkotója, Armando Iannucci bevallottan a Yes Minister alapjaira építette fel saját sorozatát, amiben valós politikai és társadalmi eseményeket és feldolgoztak, és kőkeményen kifigurázták a politikát. A sorozat egy In the Loop című filmet is megszült, és szó volt egy amerikai remake-ről is.

A vicces jenkik

Veep (2012–), Kerge város (1996–2002)

A Veep az a sorozat, amit Armando Iannucci a The Thick of It-remake helyett forgatott az HBO-nak, és az alelnöki hivatalról szól. Nagyjából olyan, mint Az elnök emberei, csak komplett idiótákkal és inkompetens hivatalnokokkal, és az alelnöknővel, aki persze elnök akart lenni (ki az isten akar alelnök lenni?), de kénytelen beérni a második hellyel. Iannucci pont olyan jól ismeri az amerikai politikai életet, mint a britet, ráadásul egykori alelnökök és azok kabinetfőnökei is súgtak a forgatókönyvek írásakor, de a sorozat (a két fent említett brithez hasonlóan) nem egy bizonyos párt ekézése/dicsőítése, mint Az elnök emberei, amiben teljesen világos, ki hova tartozik – és ez soha nem is fog kiderülni, mint Iannucci ezt többször elmondta, hiszen nem az a célja vele, hogy egy pártot baszogasson, hanem a politikát mint olyat szerette volna pellengérre állítani.

A Kerge város egy picit kilóg a sorból, mert egyrészt tradicionális sitcom, másrészt a politikai vonal annyira nem erős benne, mint a Veepben. A sorozat a New York-i polgármesteri hivatalban játszódik, és jóval óvatosabban szól oda a politikának, mint a cikkben szereplő többi sorozat, főleg a stábra koncentrál, és arra, hogyan oldják meg a felmerülő magánéleti és munkahelyi problémákat. A főszereplő Michael J. Fox négy évad után szállt ki a sorozatból, akkor amikor bejelentette, hogy Parkinson-kórban szenved, a helyére érkező Charlie Sheennek pedig már nem volt olyan jó a sorozat, így a hatodik évaddal be is fejezték.

Futottak még

Change (2008), Commander in Chief (2005–2006), Political Animals (2012)

A Change egy japán sorozat, amiben egy általános iskolai, apolitikus tanárból valahogy az ország miniszterelnöke lesz. A sorozat tíz részt élt meg, a Wikipedián olvasható epizódleírások alapján szívesen megnéznénk, mert a japán politika mindennapjairól még semmit nem tudunk. A Commander in Chief Geena Davis főszereplésével készült, és az USA első elnöknőjéről szól, de sajnos az írók túlságosan is olyanra szerették volna venni a figurát, mint amilyen Az elnök emberei volt (a főcím láttán csak hangosan röhögni lehetett), és ez nagyon sokat ártott a szériának, ami egy teljes évadot sem élt meg. A Political Animals a USA Network minisorozata volt egy családról aminek tagjai mind a politikához kötődnek valahogy. A főszereplő Siguerney Weaver alakját kimondatlanul is Hillary Clintonról mintázták. Hat részesre tervezték, annyi is készült belőle.

Akad még politikai jellegű vagy azzal összefüggő sorozat bőven, sitcom és dráma is, de mi ezeket tartottuk a legfontosabbnak. Ha valami kimaradt volna, tessék jelezni kommentekben.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!