Ön tudta, hogy két hete megjelent az új Magyar Krónika?

Ha egy azóta törölt Tumblr-posztban nem találunk kémfotókat a második Magyar Krónikáról, talán el sem hisszük, hogy megjelent, sőt, a poszt alapján arra gyanakodtunk, hogy valaki frissen a nyomdából fotózta ki az új számot, mert annyira nem volt hírverése.

Egy gyors telefon a Demokrata titkárságára viszont eloszlatta az egészen jól elképzelt titkos hírszerzési történetet, a Magyar Krónika új száma nagyjából két hete megjelent, ahogy minden egyes új szám meg fog, a hónap első csütörtöke körül. Csak éppen nem volt akkora megőrülés körülette, mint a feltehetőleg elcsent pitypanggal induló első számnak.

A Magyar Krónika terjedelmében, hangulatában, szagában és modorában semmit nem változott az előző szám óta. Fogyó Holdként egyre kisebb a palást a címlapon, a képek határozott krediteket kaptak, viszont némelyik ugyanolyan rettenetes minőségű, pixeles, életlen, a júliusi számban, a bődületes kánikula közepén olyan képek vannak a Kossuth térről, amin téli ruhában sétálnak emberek. Az egész újság roppant hosszú, én talán egy 12 órás transzkontinentális repülőúton tudnám elolvasni.

Például az biztos, hogy soha a büdös életben nem ülnék neki a miniszterelnök reciklált szoboravató beszédének (a Tisza-emlékműről írt Orbán Viktor: Erkölcsi erő) vagy annak, hogy Bencsik András az összefogás és a szeretet erejéről papol (Bencsik András: Kivonulás a Praktikus Paradicsomból) egy olyan újságban, aminek a bemutatójánál a főszerkesztő kikötötte, hogy csak akkor szólhat valami a homoszexuálisokról benne, ha megemlítik, hogy Európa kihalóban van miattuk és a küszöbünkön áll az iszlám hatalomátvétel.

Készült cikk a nyolcadik kerületi Tisztviselőtelepről, Tiffán Zsolt borászról, Kerényi Imre az unokájának írt egy képzelt levelet arról, hogy milyen jó, hogy az új Kossuth térről lelátni a Dunára (a nekem szívinfarktust okozó „Kicsi Dávid!” megszólítással kezdődő Második levél), Bayer Zsolt pedig igen, esküszöm, hogy a hajdú népszokásokról írt, idéznék is belőle:

Sarkantyús csizmában, kócsagtollas fővel, és éjszaka, tűz köré gyűlve, összekapaszkodva de mégis egyedül, no és a verbunk, ha menni kell halni. Illik nekünk a tánc, mint hajdúhoz a szabadság és a halál.

Mundruczó Kornél lett a hónap embere a Fehér Isten Cannes-i sikere miatt, aztán következik Német Dánieltől egy cikk az új magyar filmekről, amiben leírja, hogy a Viharsarok története lomhán csordogál, a Coming Out pedig beleragad a romantikus komédiák paneljaiba. Ezzel most nem arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a két, homoszexualitással foglalkozó film a két legrosszabb a Vajna-korszakból, hanem hogy a Magyar Krónika szellemisége szerint szép, inspiráló, jókedvre derítő vagy büszkeségre ingerlő témákról kell írni, nem pedig arról, hogy bizonyos dolgok nem sikerültek, még ha ez kikerülhetetlen is az ekkora merítésnél.

Aztán megláttam Szentesi Zöld László riportját a tarhonyáról, én pedig becsuktam a Magyar Krónika második számát.