A House of cards mindenkit bemocskol

2015.08.04. 20:30
Lord Michael Dobbs Oxfordban járt egyetemre, majd diplomáciát tanult az USA-ban, 1977 és 79 között pedig Margaret Thatcher tanácsadójaként került bele a brit politikai életbe. A Konzervatív párt szövegírójaként folytatta, majd a párt és egyben Thatcher kabinetfőnöke lett. Mesteri manipulátornak tartották, a The Guardian 1987-ben babaarcú bérgyilkosnak nevezte fiatalos külseje miatt. John Major miniszterelnöksége alatt a konzervatívok pártjának alelnöke volt. Emellett sikeres író, 1989 óta 20 bestsellert írt, melyek közül az első, a House of Cards azaz Kártyavár című, és két folytatása (To Play the King és The Final Cut) egy BBC-tévésorozat alapjául is szolgált, amit 2013-ban az amerikaiak is feldolgoztak - ez lett a Netflix minden díjátadót lesöprö sorozata. A tévéről és a politikáról monte-carlói tévéfesztiválon beszélgettünk vele.

Az a pletyka járja, hogy a House of Cards ötlete egy Margaret Thatcherrel folytatott heves vita után fogalmazódott meg önben. Igaz ez?

Nézze, politikai pályafutásom alatt nem egy nagy vitám volt, ezek közül pedig jópár olyan volt, amit Margaret Thatcherrel folytattam. Ha mindegyik után könyvet írtam volna, a könyvtárakban külön szobát nyitottak volna nekem. A politika nem a mimózák játéka, aki nem tudja elfogadni, hogy konfliktushelyzetbe kerül naponta akár többször is, az menjen el favágónak. Mindettől függetlenül, és most meg fog lepődni, a pletyka részben igaz. Volt egy emlékezetesen hosszú és keserű vitám a miniszterelnökkel, aminek során végig úgy éreztem, hogy méltánytalanul bánt velem. Rémesen fáradt voltam utána, de nem fizikálisan, hanem mentálisan, és mivel már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy ideje lenne valami mást csinálni, ez a vita, illetve annak utóélete kapóra jött.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Margaret Thatcher sem ragaszkodott ahhoz, hogy továbbra is én legyek a kabinetfőnöke. Szóval ott ültem a kertben, a medence partján, és éppen egy könyvet olvastam, ami feldühített. Azt tudnia kell, hogy eszem ágában nem volt írással foglalkozni, hiszen én voltam a családfenntartó, miért mennék el egy ilyen alulfizetett szakmába, ugye, de a feleségemet annyira idegesítette, hogy folyamatosan kritizálom a könyvet, hogy addig piszkált azzal, hogy én sem tudnék jobbat írni, míg dacból még aznap este nekiláttam. Fogtam egy üveg bort, egy jegyzettömböt és egy tollat, és nekiláttam.  

House of Cards

Nagyon hamar, mindössze két évad alatt vált a jelenlegi kínálat egyik legjobbjává a Netflix sorozata. Az angol eredetin alapuló széria Az elnök embereihez hasonlóan dettó az amerikai nagypolitika kulisszái mögé tekint be, de teljesen más stílusban és megközelítésből, mint a nagy előd: ha van olyan, hogy anti-Elnök emberei, az a House of Cards.

A történet főszereplője sem az elnök vagy a stábja, hanem a demokrata párt képviselőházi frakcióvezetője, aki se istent, se embert nem ismerve, mindenkin átgázolva halad céljai felé, márpedig őt semmi más nem érdekli, csak a hatalom. A sorozat rettentő izgalmas, és nagyszerűen bemutatja az "erősebb kutya él nemi életet" elv gyakorlati megvalósítását: Frank Underwood számára a világ egy bazi nagy sakktábla, amin rengeteg gyalog és csak egy király van. Mindenkit manipulál és kihasznál, közben cinikus mosollyal kikacsint a képből ránk, a nézőre, és elmagyarázza, hogyan teszi tönkre éppen valakinek az életét.

Ha az (amerikai) politika gusztustalanabbik oldalát akarjuk látni, és azt, ahogy Kevin Spacey és a feleségét játszó Robin Wright brillírozik, akkor mindenképpen érdemes bevállalni. A Fidesz is nyúlt a sorozatból: Selmeczi Gabriella emlékezetes keksz- és nápolyiosztogató akcióját.  

Meddig jutott az első este?

Mire az üveg bor elfogyott, ennyi állt a papíron: FU. (Kettős jelentés: Francis Urquhart, a House of Cards eredeti verziójának a főszereplője, a monogramja FU, és ez a rövidítése a fuck you angol káromkodásnak is, ami ebben az esetben kb. a kapjátok be!-nek felel meg.) Fogalmam sincs ez honnan jött, de ebből lett meg a főszereplő neve, először a könyvben, majd a brit tévében, sokkal később pedig az amerikaiban, és kiválóan jellemezte a lelkiállapotomat és a főszereplő hozzáállását a világhoz. Nagyon megtetszett ez az írósdi, és onnantól minden nap kiültem a kertbe, és írtam. Azt nem hittem volna, hogy ez a két betű ennyire megváltoztatja az életemet, és hogy a mai napig befolyással lesz rá.

Milyen minőségben dolgozik az amerikai verzión?

Executive producer vagyok, ami azt jelenti, hogy mivel Westminsterben eléggé elfoglalt vagyok, nem tudok ott lenni a forgatáson vagy az írói szobában. Ezzel kapcsolatban elárulok egy titkot: ha holnap elüt a busz, a sorozat attól még megy tovább, az én részvételem nem létfontosságú a Netflix-sorozat életében. Amikor csak tudok, átrepülök az USA-ba, és megnézem, hol tartanak, a sorozat többi producerével heti kapcsolatban vagyunk, minden forgatókönyvet olvastam és olvasni is fogok, ha van véleményem, azt megírom nekik, és azt hiszem, szívesen is fogadják. A forgatásról még egyszer sem akartak elzavarni, szóval azt hiszem, jó társaság lehetek. A negyedik évadról ne is kérdezzen, nem mondhatok róla semmit. 

Mi a legnagyobb különbség a két főhős között?

Francis a családja régi pozícióját szeretné visszaállítani, míg Frank a családja elől menekül, szerintem ez az, ami a két karakter motivációját megkülönbözteti egymástól. Sokat beszélgettünk Beau Willimonnal, az amerikai verzió alkotójával arról, hogy mennyire sokat számítanak a regionális dialektusok az amerikaiaknak, és az, ahogy Frank beszél, a dél-karolinai akcentus a karaktere egyik meghatározó eleme.

Az, ahogy Frank kibeszél a nézőhöz, ahogy lebontja a negyedik falat, a sorozat egyik jellegzetessége, amit vagy imádnak a nézők, vagy utálnak. Honnan jött az ötlet?

Shakespeare-től. Nagyszerű eszköz, ugye? Itt van ez a karakter, akivel elég nehéz lenne azonosulni, hiszen rettenetes dolgokat művel, de azzal, hogy kibeszél a nézőhőz, őket is bevonja a manipulációiba, kvázi mindenki részese lesz a terveinek, mindenki éppúgy bemocskolódik, mint ő. Gondolja végig, milyen lenne a House of Cards enélkül. Sokat veszítene a néző vele. Ahhoz viszont, hogy ez működhessen, nem elég, hogy kiváló írók dolgoznak a sorozaton, kell egy olyan színész is, mint Kevin Spacey, aki egyszerűen lenyűgöző a szerepben.

Netflix Original Series House of Cards

Spacey elárulta önnek, kiről mintázta a karaktert?

Erről nem beszélgettünk, de mivel tudom, hogy a színházban volt már III. Richárd is, szerintem Frank Underwoodban sok van a klasszikus Shakespeare-i karakterből.

Meglepte, amikor megkeresték az amerikai változat ötletével?

A BBC eredeti verziója 1990-ben készült el. Azóta elég sok megkeresést kaptam Hollywoodból, komoly stúdióktól, producerektől, hogy szeretnének amerikai változatot forgatni a történetből. Én alapvetően nyitott voltam a dologra, de tudja hogy működik Hollywood, nagyon sok mindennek stimmelnie kell ahhoz, hogy egy projekt valóban elindulhasson. Valami mindig hiányzott, így hozzászoktam ahhoz, hogy néha előkerül a téma, aztán nem lesz belőle semmit. Amikor a Media Rights Capital megkeresett, őszintén szólva azt sem tudtam, hogy milyen cégről van szó, és ugye ott volt az előző 20 év tapasztalata, szóval nem vettem annyira komolyan őket. Ők voltak viszont az egyetlenek, akik másodjára is felkerestek, és bizonygatták, hogy tényleg szeretnének egy amerikai változatot forgatni. "Megszereztük David Finchert és Kevin Spaceyt" - mondták. Erre hogy mondhattam volna nemet? Ezek a fickók nem szoktak rossz dolgokat csinálni.

Az amerikai verziót nézve mennyire érzi magáénak a történetet?

Olyan ez, mint amikor egy apa látja a fiát felnőni, és saját lábára állni, élni a saját életét. Örülünk a sikereinek, és ha szerencsénk van, még sokáig részesei lehetünk az életüknek. Ha jól emlékszem, a  második évad elején volt egy jelenet, amiben a mandzsettagombokról volt szó, és a kamera ráközelített a FU monogramra, amitől teljesen elérzékenyültem, mert ez a két betű olyan régóta az életem része volt, hogy szinte el is felejtettem, hogy ezzel kezdődött minden. Rendkívül büszke vagyok arra, hogy amit 1989-ben írtam, a mai napig releváns tud lenni.

Hány évad van ebben a történetben?

Most jön ugye a negyedik, és ha belegondol, és a brit verziót veszi alapul, akkor máris bőven túlteljesítettük a tervet. Addig tart, amíg érdekesek tudunk maradni, és olyan minőséget kap a néző, amit eddig. Sztori az van bőven, a politikai élet egy feneketlen tó ebben a tekintetben. Biztos vagyok abban, hogy eljön majd az a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább, hogy amit el akartunk mondani Frank Underwoodról, azt elmondtuk. És akkor abba is fogjuk hagyni. Meddig volt műsoron Az elnök emberei? Hét évadon át? Annyi van a mi sztorinkban is, amit egyébként csak úgy becézünk, hogy Az elnök emberei - realistáknak.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy nyolcévesen miniszterelnök akart lenni, aztán felnőtt. Nem gondolja, hogy tudat alatt Frank és Francis alakjában éli ki ezt a vágyát?

Nem hinném. Amikor megírtam az első regényt, már nagyon régóta dolgoztam a politikában, és most is részese vagyok ennek a világnak. 1989-ben biztos voltam abban, hogy a könyvet elolvasó kollégáim és kapcsolataim a büdös életben nem fognak velem szóba állni, hiszen magukra ismernek majd a karakterekből, de ennek pont az ellenkezője történt. Azt tudnia kell, hogy a politikusok imádják a rivaldafényt, azt, hogy velük foglalkozzanak, hogy a tévében mutassák őket. Az amerikai verziót elnökök, miniszterelnökök, képviselők is nézik, és abból kiindulva, amit nekem írnak emailben, imádják. Sőt, volt olyan kérés is, hogy te, Michael emlékszel amikor ezt és ezt csináltam, azt nem lehetne beleírni valamelyik évadba? Nem akartam én miniszterelnök lenni soha, higgye el.

Mennyire alapul a valóságon a történet?

Az eredeti, brit sorozat 99 százalékát olyan történésekből írtam, amik valóban megtörténtek. Nem feltétlenül egy ember műve volt mind, és nem is pontosan úgy történt minden, ahogy a tévében. Sok politikus hívott fel annak idején, és kérdezte hogy ugye róla van szó a sorozatban. Nem, nem egy bizonyos személyről szól, és még mielőtt megkérdi, nem ismerek olyan politikust, aki megölne egy újságírót, bár olyat igen, nem is egyet, akinál a kísértés megvolt. John Mayornek például azt javasoltam, hogy tartsa a sajtótájékoztatóit a háztetőn, a sajtó képviselői érteni fognak belőle. Nem ment bele, pedig neki aztán volt baja az újságírókkal.

Sokat változott a politikai élet azóta, hogy megírta az első regényt?

Rengeteget. A mostani helyzet, a közösségi médiának és a 24 órás, konstans hírfolyamnak köszönhetően összehasonlíthatatlan azzal, amiben én nőttem fel. De ez csak a mechanizmusra vonatkozik, a mozgatórugók ugyanazok: ambíció, hatalomvágy, elvhűség, kegyetlenség, lojalitás, árulás, kötelességtudat, hazafiasság - ezek nem változnak. Egy politikusban mindegyiknek meg kell lennie, a kérdés csak az, melyik a domináns. Az igazi hatalom eléréséhez kompromisszumokat kell kötni, ezzel pedig az jár, hogy fel kell tudni adni az elveinket, és erre nem mindenki képes.