Van még bennem egy világsiker

Honnan jött az ötlet?

Az ötlet az onnan jött, hogy engem egyszer csak felhívtak, ahogy minden felkérés kezdődni szokott. Banner Szűcs Lóránd rendező barátom keresett meg (Hujber szerepelt is Banner Szűcs Lóránd Torinói lepel című kisfilmjében – a szerk.) , akivel mindig akkor találkozunk össze, amikor valami fontos történik a másik életében – ő akkor ment ki Ausztráliába, amikor én Angliába satöbbi – és ő szólt, hogy behozza a one-man show nevű formátumot Magyarországra, és mi lenne, ha én lennék az első, akit ilyet csinál. Kérdeztem, hogy mi ez, mondták, hogy kicsit stand-up, kicsit színház, és mutattak belőle részleteket is. Na, akkor nagyon megijedtem, mert óriási falat. Az addig oké, hogy megcsinálta a Mike Tyson, de hát az egy unikum volt, egy bokszoló, bazinagy tetkókkal, akkor is érdekes, ha csak áll egy helyben, tőle nem színészetet várnak, ugye, hanem azt, hogy mesélje el, mi volt az életében. Meg eleve, benne az a truváj, ha ő játszik valami szerepet, mert az mérhetetlenül vicces jelenség.

Kik akik ebben jók?

Ott van a Billy Crystal vagy a John Leguizamo, akik olyan one-man show-t nyomnak, ami a színészet legmagasabb foka. Kérdeztem is, hogy miért én? Vannak nálam magasabban jegyzett színészek is ebben az országban és az én korosztályomban is. Erre kiderült, hogy van az én életemnek, pályámnak egy olyan érdekes kivetülése, ami elég érdekesnek bizonyult ahhoz, hogy ezt a show-t behozzák az országba. Ahhoz, hogy ez működhessen, kell egy ember, akinek az élete elég publikus, amiről lehet tudni, és mellesleg tartják olyan színésznek, aki meg tudja oldani a feladatot. Eredetileg más színészről volt szó, de én voltam az, aki minden feltételnek megfelelt.

Ki volt az?

Nem mondhatom el, külön a lelkemre kötötték. Én is csak utólag, véletlenül tudtam meg a nevét, egy kiváló színészkollégáról van szó. Én most eladhatóbb vagyok, ez volt az egyik indok.

Hogy néz ez ki vizuálisan?

Egy színpad, rajta egy Chesterfield-kanapé, egy asztal, egy hűtő, és a legfontosabb kellék, egy vászon, ami minden one-man show-ban kulcsszerepet játszik, hiszen ott jelennek meg a bejátszások, így lesz meg a nézőknek vizuálisan is, hogy éppen kiről beszélsz. Pont az a borzasztó nehézsége ennek a műfajnak, hogy az egyik percben arról beszélsz, mi történt az anyáddal, a másikban meg eljátszod, hogy egy tök más szituban mit mondott neked a főnököd. Nagyon sok olyan pillanat van, amikor az egyik karakterből kell villámgyorsan átugrani a másikba, és érzelmi hullámokat meglovagolni, ilyenkor segít a nézőnek a kép, ami felvillan, és akkor könnyebb elképzelni, miről vagy kiről van szó. Elképesztően nehéz meló, végig egyedül vagy a színpadon, nem jön be senki, nem segít senki, nincs végszó, minden karakter te vagy. Az előadás jelentős része narrált, mivel ennek az a lényege, hogy nullától mutatja be az embert, a születéstől, odáig, ahol éppen a show idején tart, azaz esetemben 40 éves koromig.

Ki írta ezt? 

A Banner Lóri.

Nem is szóltál bele, hogy mi maradjon, mi menjen belőle?

Azt mondta, hogy meg tudja írni, én meg azt, hogy van annyi színpadi tapasztalatom, hogy el tudjam mondani, mi az, ami működik és mi az, ami nem, és végül is ketten raktuk össze. Ő nagyon filmes látásmódú, én meg inkább színpadi, aki kikacsintott már párszor a film felé, így a kettő együtt egy vizuálisan nagyon erős egységet alkot. Például nemcsak felugranak a képek a vásznon, hanem meg van az egész képregényesítve, amiről még inkább ponyvaregényes lesz. Gyerekkorom meghatározó olvasmányélményei voltak, örülök, hogy itt is visszaköszönnek.

Mennyire érzed magad kiszolgáltatottnak a színpadon?

Annyira, hogy van egy olyan jelenet, amit egy nap csak egyszer tudok megcsinálni, többször nem vagyok rá képes. Nézd, most tartunk 44 karakternél, akit eljátszok, mellette meg ott van a saját életem, és amikor hazamegyek, szembesülök azokkal a dolgokkal, amiket én csináltam az elmúlt x évben, amikben ott vannak a gyerekeim, és ezek minden nap pofán vágnak. Nagyon durván terápiás ez a cucc, a mai próbán a mosolyom nem volt túl őszinte, mert heti öt előadásom van, és kimerültem.

Hány előadást terveztek?

Fogalmam sincs. Ez annyira új műfaj, hogy elvileg decemberben nincs is lekötött előadás, januárban van vidéken négy-öt, de hát ez majd azon múlik, hogy az embereknek mennyire jön be. Ez egyébként nagyban hasonlít az életemre. 15 éve vagyok szabadúszó, ennyi időn át nem lehet csak úgy ugrálni, hogy nagyon jó színész vagy, mert vagy hívnak, vagy nem.

Engem, ha olyan van, elhívnak a komoly színházak is, mert mostanra megszokták a különcségemet is.

Az miben áll?

Nem tudok kőszínházi kultúrában létezni, a kötöttség nem az én műfajom. Nagyon nehezen tűrök el bárkit is magam fölött, főleg akkor, ha úgy érzem, hogy nem olyan szintű vagy színvonalú a vezetés, amilyet én elfogadok, és ilyenkor keményebben szoktam fellépni. Konkrétan első éve voltam a pályán, amikor otthagytam a Vígszínházat a főpróbahéten. Eszenyi Enikő egyik darabja volt.

Azért hagytad ott, mert nem érezted, hogy Eszenyi megfelelő főnök neked?

Igen, és utólag visszagondolva nemcsak én mondom, hogy igazam volt, hanem mások is így gondolkodtak akkor, de mindegy, hagyjuk. Egy dologban hibáztam, főpróbahéten nem hagyunk ott egy előadást. Akkor, lobogó, ifjonti hévemben azt mondtam, hogy ki nem szarja le a sok Kossuth-díjas színészt, hagyjanak már, majd én megmutatom.

Ez változott benned? Lenyugodtál?

Egyáltalán nem. Annyiban vagyok más, hogy megtanultam finomabban fogalmazni, mint Mike Tyson, aki azt mondta, hogy amikor először volt zsidó ügynöke, megtanította neki, hogy a "széjjelbaszom a fejedet" helyett mondja azt, hogy "zaklatottságomból fakadóan testi épségedet hamarosan hátrány éri", vagy valami ilyesmi. Én is tudok már olyanokat mondani, hogy

látod barátom, a régi Hujber Feri most azt csinálta volna veled, hogy nem lenne már arcod.

Kedvesebb, távolságtartóbb Feri van, akivel tulajdonképpen nem sokan szoktak konfrontálódni. Jobb is ez így mindenkinek. Most már viszont csak olyan emberek dolgoznak velem, illetve dolgozom én velük, akikkel akarok. Nyilván ez jelentősen leredukálja a munkalehetőségeimet, de tessék, még mindig működök. Van ára annak, hogy szabadúszó vagyok, de nekem fontosabb az, hogy szabadon dönthessek.

A kommentelők mennyire idegesítenek?

A kommentelőket nem véletlenül hívják trolloknak. Egy külön állatfaj. Mindenkinek lehet már véleménye, és van is, de nem véletlen, hogy nagyon komoly cégek tiltják a Facebook-kommentelést, hogy ne lehessen csak úgy, egy szép tavaszi lótuszvirág vagy unokás profilkép mögül olyat írni, hogy lőjünk bele minden zsidót a Dunába, melléjük meg az összes menekültet. Képpel, névvel, persze. Engem is bejelölnek sokan, jön Aranka, a szivárványgyermek, akit visszajelölök, és az első komment az, hogy dögöljek meg. Mindegy, ezekkel nem tudok mit kezdeni, nem is olvasok ilyeneket, mert minek. Az jobban idegesít, hogy amikor kijött a hír, hogy lesz one-man show-m, az egyik lap azt írta, hogy na, Hujbert pénzt csinál a botrányaiból, az Indexen, vagy valamelyik kinövésén (a szóbanforgó cikk a Velveten jelent meg – a szerk.) meg az volt, hogy végre kiderül, hogy viszi Hujber a feleségét Mallorcára kurvának, meg hogy járnak szvingerklubba. Persze szó sincs ilyesmiről sem a darabban, sem az életben, de mindegy, ezt a lapok is tudják, csak éppen direkt odaszúrnak a celebfiúnak, nehogy jól érezze magát.

Azért voltak olyan húzásaid, amikkel az ilyen lapokat tápláltad. Minek mentél ki Angliába?

Nem színésznek. Nem hiányzik ez nekem annyira, mármint a színészet, akkor pont olyan három évem volt, amikor nem érdekelt, illetve más érdekelt helyette. Igaz, úgy indultam neki a dolognak, hogy kimegyek Ausztráliába, és ott leszek színész, sőt, biztos voltam abban, hogy be fogok futni. Aztán belépett az életembe az én csodálatos feleségem, aki azt mondta, menjünk inkább Londonba, amiről azóta mindketten beláttuk, hogy óriási hiba volt, mert ott nincs semmi, csak az a felfokozott, kulturálatlan közeg, ami egy partivárosra jellemző. Ne mondja nekem senki, hogy egy bizonyos életkor felett szívesen veszi az ember, ha hajnal háromkor az emeletes buszon tízen kötnek bele egymás után sorban, mert mind keményre itta magát. Nem beszélve arról, hogy mindenki oda akar menni színészkedni, és nekem erre baromira nem volt szükségem. Furcsa lesz, amit mondok, de Amerikába sem mennék színészkedni pont ezért. Nekem az volt a fontos mindig, hogy ahová megyek, ott jól érezzem magam, normális emberekkel körülvéve. Az El Caminón sok ausztrállal ismerkedtem meg, mind jó fej volt – ezért mentem volna Ausztráliába. Londonban az volt a legjobb, hogy kiderült: kitartunk egymás mellett a felségemmel. Hazajöttünk, és nem sokkal később megszületett a kisfiunk.

Nem tudok elmenni amellett, hogy az eredeti terv az volt, hogy Ausztráliában akartál színész lenni. Ilyen jól tudsz angolul?

Nem, de a tapasztalatom az, hogy nagyon szeretik a kelet-európai akcentussal beszélő, rossz arcú színészeket. Minden sorozatot angolul nézek, és baromira tetszik, hogy ez a divat, nem lehet azt megjátszani, hogy a Trónok harcában a trák hercegnő észak-angol akcentussal beszél, mert vicces. Nem véletlen, hogy a Vikingek című sorozat főszereplője is egy ausztrál akcentussal beszélő srác, nem oxfordi angol beszélő színész. Őt én szinkronizálom magyarra.

Azt írtad nekem egyszer egy nyílt levélben, hogy te vagy Ragnar Lothbrok, a Vikingek főszereplője. Mire gondoltál egészen pontosan?

Ebből megint baj lesz, de mindegy. Igen, sokszor úgy érzem, hogy jó lenne, ha olyan világban élnénk, mint a vikingek. A gondolkodásukat, a kultúrájukat tekintve a svédek sokkal előrébb tartanak mint mi, és ennek pontosan megvan az oka. Az a fajta nyerseség, a kultúrára, istenhitre, hagyományokra épülő rendszer az egy nagyon erős valami, amit nem adsz fel csak azért mert 86 000 ember bejön. Ahol most tartanak a dánok, a svédek, a finnek és a norvégok az nekem baromi szimpi. Nem ragadtak meg egy szinten, ahogy mi, 100 éve, és ez a fejlődés lenyűgöző. Amikor nézem a Vikingeket, bármennyire is fikciós sorozat, de ettől függetlenül az, ahogy a tiszta, nyers egyenesség, amivel a karakterek léteznek, az nagyon szimpatikus.

A Vikingekben azt imádtam, hogy a karakter, akit szinkronizálok, pont olyan, mint én. Ha hozzám törnénk be éjjel, nem rendőrségi hívás lenne belőle, az biztos. Amikor ezt a színészt meglátod dolgozni, annyi a dolgod, hogy felébreszted magadban a benned lakó vikinget és kész, nem gondolkodsz, hogy akkor most mélyebbre vegyem a hangját, csak mondod és kész. Elképzelem, hogy én hogyan buzdítanám a saját vikingjeimet Párizs falai alatt. Tudom, hogyan hatok az emberekre, bele tudom magam élni a szereplő helyébe - amikor a pestises lányától búcsúzik, abba is bele tudom élni magam, és szétesek, mert eszembe jut a gyerekem. A barátaim nem egyszer hívnak Ragnarnak, mert amikor megszólalok, olyan hangon, úgy beszélek, mint a Travis Fimmel, aki a sorozatban alakítja a szereplőt.

Az a pletyka járja, hogy azért maradtál ki a Kontrollból, mert a Barátok köztben a karaktered megerőszakolta Tildát. Hiba volt, hogy elvállaltad?

Nem, nem tartom hibának. Nagyon sok mindenben úttörőnek tartom magam, például abban, hogy komolyan jegyzett színészként elsőként vállaltam el egy napi szappanopera egyik szerepét. Ez 2002-ben volt, a Valami Amerika idején, és emlékszem, hogy a teljes szakma kiakadt, rákérdezett a Szász, a Garas Dezső, hogy Feri, ezt így hogy? Mondtam, hogy azért, mert hosszútávban gondolkodom, és ha megtanulom ezt a fajta színjátszást, amiben fél óra alatt kell megcsinálni egy jelenetet, nincs művészkedés, nincs szerepformálás, átlényegülés, method acting, hanem telibelőtt fényben, amatőr színészek között is meg tudom csinálni és tudok végszavazni, azzal nem veszíthetek sokat, sőt, egy olyan fejlődési szint, ami nagyon jól jön később. És tessék, itt van ez a darab, amiben másfél hónap alatt kellett megcsinálnom ennyi karaktert.

Ha valaki váratlant húz, az mindig visszás, a Stohlt azért rúgták ki a Katona József színházból, mert elment a Reggelibe műsort vezetni. Az Alföldi is beült egy ilyen műsorba. Én is csináltam pár hónapig. De nem a Barátok közt miatt nem kaptam meg a szerepet, megbeszéltem Nimróddal, aki ugyan soha nem mondta a szemembe, de barátokon keresztül visszajutott hozzám, hogy volt egy megjegyzésem Tom Cruise-ra, azt mondtam, hogy van annál feljebb. És a Nimród ettől begőzölt, hogy miért vagyok ekkora fasz, hogy biztos el vagyok szállva magamtól, hogy ilyet mondok, de amikor megbeszéltük, az volt a hivatalos indok, hogy kiöregedtem a szerepből.

És el voltál szállva magadtól?

Ha úgy lett volna, nem megyek ki Angliába pizzafutárnak.

Azért voltak húzásaid, a juj.hu-s kamerahajigálás…

Azt bárkinek meséltem el, nekem adott igazat, rendőrtől az újságíróig mindenki azt mondta, hogy nem a kamerát, a Körmendit kellett volna lehajítani. Konkrétan csinált a feleségem exével egy interjút, amiben kvázi lekurvázta a nejemet, és a következő alkalommal egy díjkiosztón odanyomta a képembe a kamerát, és megkérdezte, hogy mit szólok a riporthoz, amit a feleségemről csinált. Mondtam, hogy perelek, tovább provokált, aztán kint készített egy interjút a Majkával, amiben a Majka azt üvölti, hogy Feri, miért nem a Karsai Zitát baszod, és láttam, hogy a Körmendi vigyorog, és azt várja, mi lesz. A juj.hu tulaja akkor még Jáksó volt, és rám ki volt adva a kilövési engedély. Szépen összehozták, én lehajítottam a kamerát, 10 perc múlva Jáksó már ott állt egy kamerával amibe Majka sopánkodott. Undorító, csőbehúzós dolog volt. A pert megnyertem, Körmendit meg azóta sem engedik be sok helyre. 

A Valami Amerika 3-at bevállalnád?

Be hát, ha nem leszek túl öreg. Ötvenévesen majomjelmezben, az nem az én műfajom. De készül, állítólag megkapták a támogatást hozzá.

Melyik szerepre vagy a legbüszkébb?

Nincs olyan.

És amit megbántál?

Figyelj, mondok egy nagyon furcsa dolgot. Biztos vagyok benne, hogy van még bennem egy olyan szerep, amire nemcsak itthon, de az egész világon felfigyelnek, és mindenki azt mondja majd, hogy hol volt eddig ez a Hujber Feri? Én nagyon büszke vagyok arra, hogy mindenből, a legrosszabb filmemből is tanultam valamit. A Jóban Rosszbanból is, a Hacktionből is. A Magic Boysból is.

Azt sem bántad meg?

Most erre azt tudom mondani, hogy amikor elvállaltam, akkor nem tudtam, mi lesz belőle.

De hát olvastad a forgatókönyvet.

Igen, olvastam, de az volt mondva, és Koltai munkásságát ismerve el is hittem, hogy tele lesz improvizációval. Aztán amikor ott voltunk, és kiderült, hogy túl sok olyan elem van benne, aki nem tudja, mit kell csinálni és a világsztárok sem úgy viselkednek, ahogy a világsztárok szoktak, egy idő után a forgatás sem úgy működött, ahogy kellett volna. Fura de amikor a Matthew McConaughey lefogyott a Mielőtt meghaltam előtt, mindenki erről kérdezgette, bezzeg tőlem senki nem kérdezte meg, hogy te, Fri, milyen érzés minden reggel hétre bemenni, hogy kihidrogénezzék a hajad? Milyen az, hogy minden nap edzeni kell a szerepért? És ezek után a kritikusok azt írják, hogy hülyére gyúrtam magam a szerepért. Ezzel mit csináljak? A magyar kritika ilyen, az amerikai meg olyan, hogy van respektje annak, ha készülsz a szerepre. Jó, mondjuk azt sem értettem soha, hogy abban mi a nagy truváj, hogy lefogysz, vagy meghízol, és máris jön az Oscar. Gyűlölöm ezt a módszert.

Miért?

Mert ez nem színészet. Én azt értékelem, ha valaki színészkedik, nem azt, ha a testsúlya változik. McConaugheyt sokkal jobban szerettem a True Detective-ben, mint a Mielőtt meghaltamban. Mit szeressek rajta, hát látom, hogy éhezik, és tudom, hogy infúzióról táplálták a forgatás alatt? Ez baromira nem szerepjátszás, hanem túlélés, amit valaki lefotóz. Pont olyan szánalmas, mint Robert De Niro összes régi filmje, ahol lefogyott meg felhízott, és rekedten beszélt, majd arra kapott Oscart. Mi van? Elég megnézni az utóbbi tíz évben forgatott filmjeit, ott van, hogy milyen színész. Nehogy valaki eladja már nekem legendának. Kicsit mögé kell nézni, és leomlanak falak.

Ki az aki legenda neked?

Én szerepeket szeretek inkább, a Leguizamo zseniális a one-man showban, de nem szerettem, amikor nőnek öltözött, mert nem tetszett. Volt pár zseniális alakítása, aztán leküzdötte magát a zsékategóriába, és onnan állt talpra. Az ilyet szeretem. Amikor valaki annyira lent van, hogy onnan már csak felfelé vezet az út. Rohadtul tetszik Shia Labeouf, mert amit most művel, abban látom saját magamat. Imádom Joaquin Phoenix megkattanását. Én az ilyen fazonokat szeretem, nem a Meryl Strepet, aki gyanúsan tökéletes mindenben, állandóan Oscarra jelölik, otthon is minden rendben, érted. Tom Hanks is, volt két nagyon jó filmje, a Philadelphia, amiben ugye kimaxolta az AIDS-faktort, meg a Forrest Gump.

Akkor mi maradt?

A tévé. De nem itthon, mert itthon az sincs. Nincs forgatókönyvírás, nincs olyan fejlődés,  mint külföldön.

Az HBO az van, nem?

Próbálkoznak ők is, próbálkozik az RTL is, hajrá, drukkolok nekik. De ez annyira kicsi szakma, annyira szűk, hogy amint elkezd valaki helyezkedni, nekimegy egy másiknak, mint egy kis szobában, ahol kivered a másik kezéből a távkapcsolót, ha megmozdulsz. Ezért szeretem jobban a színházat, lemegyek Kisvárdára, és lehet a nézők akkor látnak először olyan színészt, akit a tévéből ismernek. Nagyon jó így dolgozni, nincs ez a pesti miliő, amit már nagyon nem bírok, mert mindenkinek mindenről van véleménye, bárhová mész, mindenki lát, mindenki beszél, és beszól. Ha bemennék a Thalia caféba, másnap azzal lenne tele a szakma. hogy a Hujber iszik.

Sokat Ittál?

Nagyon sokat. Fontos pont is a darabban ezt sem mismásoljuk el, ahogy mást sem. Ezért lesz jó.

A Negyvenen vagyok című darabot a Millenáris Teátrumban mutatták be november 25-én.