Nagy év volt ez a magyar sorozatoknak

A tavalyi év ebből a szempontból üdítő kivételnek számított, a köztévén menetrendszerűen jelentkező Kálomista-sorozatok mellett az RTL is beszállt a sorozatgyártásba, az HBO is bemutatta rendes évi sorozatát, a semmiből előkerült egy hazai gyártású, de a nemzetközi piacra szánt krimisorozat, és színre lépett egy független sorozatfejlesztő cég, a Contentlab & Factory is. Hogy miért csak ennyi sorozatról beszélhetünk, elég egyszerű megválaszolni: addig, míg a kereskedelmi tévék nem biztosak abban, hogy a hazai fikciós termékek is tudják hozni a közönségarányt és nézettséget, addig nem fognak évadonként 5-800 millió forintot elkölteni.

Ahhoz, hogy a sorozatipar úgy kiépülhessen, mint az USA-ban vagy a briteknél (és most csak az alapelvekről és szerkezeti felépítésről beszélünk), több dolognak is meg kell változnia a hazai tévéiparban és a közönség fejében egyaránt. A legfontosabb, és mindkét oldalt érintő dolog, hogy ideje lenne a tévésorozatokat annak tekinteni, amik, azaz önálló művészeti ágnak, és nem kisképernyős filmeknek. Egy sorozat felépítése, a forgatókönyvek struktúrája nem ugyanolyan mint egy filmé: ahol egy sztorit 6x, 10x vagy éppen 22x 45 vagy 60 percben kell elmondani, ott más eszközökkel dolgoznak az írók, mintha 90 vagy 120 percük lenne ugyanerre, és ez csak az első lépés abba az irányba, hogy a sorozatkészítés itthon is önálló, a filmektől független lába legyen a szórakoztatásnak.

Egy tévésorozat forgatásán nem a rendező az úr, hanem a vezető író/showrunner, aki összefogja, átlátja az egész produkciót, és pontosan tudja, hogy egy, a rendezőnek esetleg nem túl fontosnak tűnő jelenetre miért kell odafigyelni az egyik epizódban - mert egy későbbiben majd fontos szerepe lesz. A rendező egy tévésorozatban pontosan olyan alkalmazott, mint egy villanyszerelő, elvégzi a dolgát, és az esetek nagy többségében távozik, esetleg később visszatér egy másik részt megrendezni, de az, hogy egy évadot csak egy ember rendezzen nagyon ritka, a True Detective azóta gyakorlatilag legendává váló első évadában volt erre példa. Ez a módszer az amerikaiaknál, a világ legnagyobb sorozatexportőreinél, ott, ahol a tévéből a legtöbb pénzt tudják csinálni, évtizedek óta működik.

Ahhoz viszont, hogy évről évre ugyanolyan magas színvonalú, nagy számú fikciós sorozat készülhessen, kell az alapanyag. Rengeteg ötletre, sztorikezdeményre és forgatókönyvre van szükség, és pénzre. A fikciós sorozat nem egy olcsó műfaj külföldön sem, egy átlagos sorozatepizód gyártási költségei 2-5 millió dollár körül mozognak. Tényleg csak a vicc kedvéért írjuk, de a Válótársak 500 millió forintos (kritikánk), a Kossuthkifli 816 milliós (kritikánk) és az Aranyélet 800 millióra taksált büdzséje 1,8 - 2,9 millió dollárt jelent, előbbiből a The Big Bang Theory (Agymenők) című sorozat két főszereplőjének egy epizódra levetített fizetése sem jön ki, utóbbiból le lehetne forgatni mondjuk egy CSI:Cyber-epizódot, de csak kevés külső felvétellel. 

A pénz viszont nem minden. Hiába költött volna epizódonként 1 380 975 134 forintot a köztévé az Egynyári kalandra (az éppen 5 millió dollár), a forgatókönyv azokkal az írókkal, akikkel eddig is dolgoztak Kálomistáék, nem lett volna jobb. Márpedig ha nincs jó alapanyag, a világ legjobb stábja és szereplőgárdája sem tud csodát tenni, még akkor sem, ha naponta egymillió forintot fizetnek nekik. A jó forgatókönyvhöz fejlesztés kell, ami időbe és pénzbe kerül. Írókat kell alkalmazni, hagyni őket ötletelni, dolgozni, és nem nyomasztani azzal, hogy ha havonta nem adnak le egy olyan tervet, amiből sorozat lehet, akkor ki vannak rúgva.

Ezt nem nagyon lehet kikerülni, az HBO is így hozott létre egy írószobát (ez rá a szakszó), ahol páran főállásban azzal foglalkoznak, hogy ötletelnek, a beérkező terveken, új sztorikon gondolkoznak, és ha van valami, amire az HBO is rábólint, akkor elkezdenek írni. Meg is lett az eredménye: a Terápiából és a Társas Játékból is két évad készült el, az Aranyéletből egyet mutattak be, és már írják a folytatását, az a cél pedig, hogy 2017-re évente két saját gyártású sorozat új évadával jelentkezzenek, egyre inkább megvalósíthatóbbnak látszik.

2015-ben a hazai sorozatipar elindult egy olyan irányba, amit ha idén is követ, akkor szép jövő elé nézünk. A napi fikciós szériákat (Barátok közt-Jóban Rosszban) kivesszük az értékelésből mert egyrészt régi motorosok, másrészt teljesen más alapokra épülnek, mint egy 10 részes drámasorozat, dramedy vagy sitcom. 

Aranyélet 

Az HBO harmadik olyan sorozata, amit nyugodtan kitehetnek a közmondásos vitrinbe a nagyi nippjei mellé. Papíron még ez sem tisztán saját gyártás, egy finn széria nyomán készült, de a forgatókönyveket annyira átírták, hogy a végeredmény tök más lett - az HBO szerint már saját formátumnak is nevezhető. A munka írószobában zajlott, több író dolgozott egy vezető forgatókönyvíró keze alatt, és ugyan az egyéni stílust az egyes epizódokban nem a könyvek, inkább a két rendező nyomán lehet felfedezni (Mátyássy Áron és Dyga Zsombor osztozott a nyolc részen), de az irány így is látszik: az HBO úgy fejleszt sorozatot itthon, ahogy másutt is. Mert másutt például Trónok harca, Drót vagy Maffiózók lett az ilyesmiből.

Az Aranyélet a magyar HBO legérettebb, legjobb produkciója, egy olyan mutyizó, az éltét kicsibe’ okosba’ megoldó családról, aminek tagjai saját magukkal és egymással sincsenek megbékélve, a családfő (Thuróczy Szabolcs) szeretne kiszállni a zsiványkodásból, a feleség (Ónodi Eszter) viszont soha nem akar visszamenni falura ganajt hordani. A gyerekek közül a fiú (Olasz Renátó) a könnyű életet, a lóvét és a csapatást akarja, a lány (Döbrösi Laura) meg csak egy kis nyugalmat és békés kamaszkort. Nem nagy spoiler, ha eláruljuk: senki nem kapja meg meg azt, amit akar, viszont nagyon sokat és meglehetősen látványosan szív, míg el nem jut a valós és közmondásos lejtő aljáig. 

Az Aranyélet mind történetvezetés, mind színészi játék terén megállja a helyét a piacon, és ezt nem azért mondjuk, mert magyar árú, hanem azért, mert jó. A mellékszereplők (Farkas Franciska, Lengyel Tamás, Lukács Sándor vagy Anger Zsolt) pont olyan jók, mint a főbb karakterek, sőt, Farkas Franciska természetes játéka vagy Anger maffiózója talán még emlékezetesebb is, mint a főszereplők pár epizódban - az első rész például messze a leggyengébb volt a sorozatban, ami istenigazából a második felében indul be, de akkor durván. Ha csak egy magyar sorozatot akar megnézni mostanában, ne sokat tököljön, és válassza az Aranyéletet, mert jön a folytatás is, készül belőle a második évad is. 

Egynyári kaland

Kálomista Gábor Megafilm nevű cége a közelmúltban négy sorozatot is gyártott a köztévének, a Mukaügyek, a Hacktion és a Fapad mellett a Nyári kaland volt a legfrissebb. A 300 millió forintból forgó, az MTVA szerint TV-játéknak minősülő, hatrészes ifjúsági sorozat azt az űrt volt hivatott betölteni, ami a Szeleburdi család óta tátongott a tévéműsorban, azaz tinikről szólt, és viccesen-bután viselkedő felnőttekről, mindezt a Balaton mellett, kis bulikával, szőrmentén alkoholizálással, tiniszerelemmel és pár fürdőruhás csajjal eladva. 

A főszerepekben fiatal színészek (Vecsei Miklós, Rubóczki Márkó, Héricz Patrik, Döbrösi Laura, Dobos Evelin és Schmidt Sára ) és sokat látott veteránok (Mucsi Zoltán, Fullajtár Andrea, Kerekes Vica, Hirtling István, Kálloy Molnár Péter, Mátyássy Bence, Seress Zoltán, Szorcsik Viktória), a rendezői székben az egyik legjobb fiatal rendezőnk, Dyga Zsombor, a főcím egy tök jó nyári sláger, szóval minden adott volt ahhoz, hogy jó legyen a sorozat, de nem lett az. A pilotban is voltak furcsaságok, befejezetlen jelenetek és következetlen megoldások, de az újdonság varázsa miatt valahogy az ember átugrott a dramaturgiai hiányosságokon, és nem érdekelte, hogy ebből a pénzből azért lehetne valami szépet is forgatni. Kovács M. András története botladozott, a fiatal színészek nem tudtak mit kezdeni a szerepükkel, és megfelelő instruálás hiányában merevek voltak és esetlenek. A nézők sem voltak odáig a sorozatért, a kereskedelmi korcsoportban (18-49) kb 50 ezer nézője volt átlagosan, de ettől még az MTVA bízik benne, és már készítik a második évadot is.

Ketten Párizs ellen

Minisorozatnak befér, de tulajdonképpen egy három részre bontott tévéfilmről van szó, amiben Vaszary Gábor 1938-as ifjúsági regényét vitte tévére az eddig leginkább dokumentumfilmesként ismert Papp Gábor Zsigmond, és arról szól, hogy két fiatal gimnazista kimegy Párizsba, és csajozik. Papíron jól hangzik, és ebből akár egy jó kis vígjátéksorozatot lehetett volna forgatni, de nem lett az. A széteső, szkeccsszerű szerkezet néha azt az érzést kelti az emberben, mintha a jeleneteket rögtönözték volna a színészek, és azokat ad hoc pakolgatták egymás után. A sorozat legalább olcsó volt, Párizsig nem ment el a stáb, csak Budapest belvárosáig, viszont a fővárost ismerő nézőt ez eléggé megzavarhatta, mert ha a sztori nem köti le, akkor arra figyel fel, hogy baszki, Lujza, ez meg a mi házunk, nem a Szajna partja. Ami pozitívum volt a kínlódásban, az Sándor Péter és Barna Zsombor játéka, mindketten tehetségesek, és kamera elé valók, tessék őket foglalkoztatni. 

Kossuthkifli

Mivel az MTVA bele van bolondulva a kosztümös kalandokba, nem volt kérdés, hogy Fehér Béla 1849-ben játszódó pikareszkjét sorozatban dolgozzák fel, amint lesz olyan alkotó, aki belevág az ilyesmibe. Rudolf Péter bevállalta a rendezést, ráöntöttek 816 millió forintot, és azt mondták, forgass. A végeredmény az egyik legszebben fényképezett, sok külső felvétellel elkészített, nagyszerű díszletek között eljátszott, pompás jelmezekkel elkápráztató, tök érthetetlen maszlag lett, amit a köztévé átalakításakor mutatott be a Nemzeti Főadónak kinevezett Duna TV.

A sztori két, egymást üldöző társaságról szól. Egy postakocsi levelet hoz Pozsonyra Vödric Demeter cukrásznak Elepi Kőszáltól, aki születésnapjára 15 diós és 15 mákos Kossuthkiflit rendel magának Debrecenbe. A kocsist a delizsánsszal együtt azonban elrabolja egy Kossuth-hívő katona, Swappach Amadé őrnagy, aki a levélben összeesküvést gyanít, ezért kifosztja császárpárti apját, Swappach Ferdinándot, megszökteti szerelmét, a cukrász lányát, Estillát, és a kíváncsi szomszéd Karola grófnővel együtt Debrecen felé indul. Nyomukban egy gyászhintón az őrnagy felbőszült apja és a cukrász utazik, ráadásképpen pedig egy császári titkosügynök, Dalfalvi Matyiő is alaposan megkavarja az eseményeket. 

Mindezt sikerült úgy megvalósítani, hogy Fehér Béla, rajongói szerint zseniális, mások szerint elképesztően modoros, érthetetlenül cifra és régies nyelvezetét megőrizték a tévében is, ráadásul a sorozat hangkeverését sikerült olyan szinten elrontani, hogy nem elég, hogy nem értette az ember, mit mondanak a színészek, de nem is hallotta. A színészek egyébként kaptak egy 40-50 tételes szótárat a szövegkönyv mellé, kár, hogy a nézőknek ebből nem jutott. Nem is kellett volna sokat költeni rá, az első, alaposan beharangozott rész 435 ezer nézője a harmadik hétre 156 ezerre apadt, majd 130 ezerre zuhant a hatodikra. 

Válótársak

Az RTL-csoport három sorozatot mutatott be 2015-ben: Válótársak, Butiquehotel.hu és a Szérum. A holland eredeti alapján forgatott Válótársak érte el a legnagyobb szakmai és közönségsikert is: közel sem volt tökéletes, és ez sem az írók, hanem a rendező sorozata volt, ahogy azt a magyar filmesek megszokták. Nem biztos, hogy ez baj, és sok víznek kell a Dunán lefolynia ahhoz, hogy egy rendező ne küldje el az anyjába az írót, ha az beleszól a munkájába, de kivárjuk.

Az RTL a Válótársakat bevallottan kísérletnek szánta, meg akarták nézni, hogy este fél tíztől, a filmek, sorozatok és saját gyártású, de nem fikciós tartalmak között van-e helye egy magyar sorozatnak. A tét elég nagy volt, hiszen ha a Válótársak nem hozta volna a számokat (hozta, a csatornaátlag felett teljesített), akkor egy időre megint polcra kerülhettek volna a fikciós tervek, és a mostanában beindulni látszó független sorozatgyártók is lehúzhatták volna az eleve csak résnyire emelt rolót. A közönségnek viszont bejött a Válótársak, és már előkészítés alatt van a folytatás is, így óvatos duhajként megelőlegezem a bizalmat az RTL-nek, és azt feltételezem, hogy komolyan kezdik venni a dolgot, és rájöttek, hogy ha amerikai rendszerű sorozatfejlesztésbe kezdenek, az hosszú távon kifizetődővé válhat.

A Válótársak pont olyan átirat/remake/feldolgozás, mint amilyen a Terápia vagy a Társas játék és bizonyos szempontból az Aranyélet is volt: egy létező sorozatot magyarítottak, ültettek át a hazai viszonyokra. A Válótársak esetében ez azt jelentette, hogy a holland helyszínről átjöttünk Budapestre, de a konfliktusok, a dialógusok, a történet váza és a képi megjelenítés is maradt olyan, mint eredetileg volt. A szereplőválogatás során igyekeztek azokat a színésztípusokat megtalálni itthon, amilyenek a holland eredetiben szerepeltek, és ugyan ez nem sikerült maradéktalanul, de Stohl András, Gubás Gabi, Földes Eszter és különösen Scherer Péter telitalálat volt. A forgatókönyveket átiratként és nem eredeti művekként kell kezelni, az viszont dicséretes, hogy semmi nem lógott ki a történetekből, nem voltak Rém rendes család Budapesten szintű mellélövések. 

Butiquehotel.hu

Újabb saját gyártásnak tekinthető anyag, de a rosszabbik fajtából. Az RTL nagyon nem foglalkozott vele, pénzt sem költött rá, és a nézettsége sem érdekelte. Az RTL II-n ment, műfaját tekintve komédia, de csak névben volt az, mert röhögni, azt nem lehetett rajta. A színészek fogcsikorgatva játszottak benne, ennek köszönhetően az első 30 percben egy hagyományos értelemben vett vicc vagy poén sem volt. Az üres, hangulat nélküli sorozat borzasztó forgatókönyvekből készült, a rémes dialógusokat a legrosszabb turisztikai imázsfilmeket idéző operatőri munkával vették fel, a vágás kiábrándító, a zene borzasztó volt (ami, amikor kell, nincs, amikor nem kell, hangos) és nem emlékszünk egy épkézláb jelenetre sem. Nincs se vége, se eleje a jeleneteknek, csak úgy történik minden, ív, építkezés nélkül, ad hoc jelleggel. Átgondolatlan, rossz, a kilencvenes évek sorozatpróbálkozásaira emlékeztető, kínos vergődés volt a Butiquehotel.hu. Szerencsére ez egy olyan próbálkozás volt, amiből tanult is az RTL, így nem folytatja. 

Szérum

A év végén, a semmiből érkezett az RTL II-re a Szérum, egy olyan sorozat, amit nem a RTL gyártatott, hanem egy független cég hozott tető alá, ráadásul külföldi piacra dolgozva, angolul - a színészek saját magukat szinkronizálták utólag, ami rém vicces dolgokat eredményezett. A meglehetősen zavaros történet (egy Csernobil miatt a múltban eltűnt turistahajón titkos kísérleteket folytatott egy gyógyszergyár, és a kifejlesztett vakcina pont jól jönne most, az meg egy kórház alatt van a ronccsal együtt, a főhősök pedig itt nyomoznak egy sort) és a megvalósítás miatt azonban nem lehetett komolyan venni. Úgy nézett ki, mint egy videóra forgatott, főiskolás vizsgafilm, a pilot történetének semmi köze nem volt a szinopszishoz, a színészek túljátszották a szerepüket, a zene idegesítő volt, a trükkök bénák, és az egész nem állt össze koherens egésszé. Nem tudni, hogy a gyártó cég talált-e külföldi forgalmazót vagy vevőt, úgy tudjuk, az RTL mindössze 8-10 millió forintot adott érte. Nem lesz folytatás, nem is baj.    

És ez csak a 2015-ös év termése. Idén már lement egy sorozat a Dunán (Csak színház és más semmi) már bemutattak a Duna TV műsorán, az HBO őszre megint előrukkol valamivel, az RTL is biztosan folytatja a Válótársakat, és remélhetőleg lesz még hazai gyártású fikciós folytatás a többi csatornán is.  Ennek a cikknek is hamarosan lesz.