Vendel
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Úgy köhög, mint Beavis és Butt-Head

Interjú Mike Judge-dzsal, a Beavis és Butt-Head, valamint a Szilícium-völgy alkotójával

GettyImages-482472481
2016.05.09. 21:34

Mike Judge nem tűnik egy kifejezetten vicces embernek. Sötét színű ingben ül a kerekasztalnál, kavargatja a teáját, és közben monoton hangon mesél arról, milyen volt milliárdosokkal találkozni, amikor a Szilícium-völgy című, most harmadik évadját taposó sorozatához keresett tapasztalatokat. A beszédének nagy része hosszú csend, és bariton makogás, mintha nagyon vigyázna arra, hogy mennyit, hogyan és mit mond. És nem vicces, legalábbis nem úgy, ahogy Thomas Middleditch vagy bárki más, aki éppen az új vígjátéksorozatát promózná. Mike Judge-nak már nem kell produkálnia magát.

Április végén indult az HBO-n a Szilícium-völgy című sorozatának harmadik évada, de elég hosszú és változatos út vezetett el odáig, hogy egy kritikailag elismert sorozat atyja lehessen. Ecuadorban született, majd Új-Mexikóba költözött a szüleivel, ahol mérnöki diplomát szerzett, majd a nyolcvanas években programozóként dolgozott, először egy vadászgépek technikáját fejlesztő cégnél, utána pedig egy videokártya-gyártónál. A Judge-rajongók már itt elkezdhetnek kuncogni, mert tudhatják, hogy pontosan ez volt az a hangulat, ami a Hivatali patkányokat és a Szilícium-völgyet is inspirálta.

Judge azt mondja nekünk a kerekasztalnál ülve, hogy az utóbbi pár évtized alatt megváltozott az amerikai álom: míg a nyolcvanas években mindenki sikeres üzletember vagy sportoló akart lenni, most mindenki programozó és startupos. A lányai már gimnazisták, ők mesélik neki, hogy míg régen a sportolók rendszeresen zaklatták az okostojásokat, mostanra már békén hagyják őket, hátha belőlük lesz a jövő milliárdosa.

És lehet is: a Szilícium-völgyben és az alapjául szolgáló vidéken is horribilis összegek forognak kockán. Amikor a sorozathoz megkezdték a kutatómunkát, akkor azon lepődtek meg leginkább az íróstábbal, hogy egészen pontosan mennyi is. És akkor még szóba sem került az a 3 milliárd dollár, amennyiért a Snapchatet akarták felvásárolni.

Hülyén hangzik, de Judge nemcsak a programozói múltja, hanem a Beavis és Butt-head (B&B)készítése miatt is közösséget érez a startupok világával. Pontosan tudja ő is, milyen érzés, amikor egy ember készít valamit a szobájában, azokért pedig igazgatók és menedzserek harcolnak. A B&B sorozat kezdeteként szolgáló első rövidfilmjét is nagyjából a saját szórakoztatására készítette. Aztán feltűnt az MTV-nek is, hogy mennyire vicces, és bekerült a Liquid Television nevezetű, új animációs tehetségeket felmutató válogatásába. Az MTV programigazgatója el volt tőle ájulva, rengeteg részt kért tőle, Judge pedig készségesen vállalta.

A Beavis & Butt-head – akárcsak Judge legtöbb filmje és sorozata – nem túl okos emberekről szólt, de nem volt alpári. Az epizódok két részből álltak: a két címszereplő minimális, majdnem modern színházba való gimnazista történeteiről, és egy olyan szegmensből, ahol a kanapén ülnek, és kommentálják a klipeket, amiket az MTV-n néznek. Kicsit hülyén érzem magam, hogy el kell mesélnem, pontosan hogy is nézett ki ez a sorozat, mert az én korosztályomból valószínűleg mindenki tudja, hogy miről van szó, az utánam jövő generáció tagjai meg nem tudják elképzelni, hogy az MTV-n faltól falig klipek mentek.

A sorozat eszelősen nagy siker volt, készült belőle egész estés film is (Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát), illetve tizenöt évvel a megszűnése után, 2012-ben egy nyolcadik évad is. Judge a mai napig érzi a saját agymenésének hatását, amikor meglátogatta a Google X kutatólabor csapatát, egy olyan mérnökkel találkozott ott, akinek az egész vádliján egy hatalmas Beavis & Butt-head tetkó díszelgett.

Judge szerencsés, mert hiába készített bődületesen sikeres tévésorozatokat, ritkán mutatja meg magát arccal (kivétel: a Kémkölykök sorozat), a saját munkáinál megmarad agyként és hangként. A Beavis & Butt-Headnél és az 1997-ben indult Texas királyai (angolul: King Of The Hill) című sorozatnál is rengeteg karaktert szinkronizált, és talán ez az egyetlen dolog, amiről felismerhetik az utcán. Az interjúban arról mesélt, hogy egyszer leült egy étterembe, krákogott egyet, mire egy másik asztalnál ülő ember megfordult, rámutatott, és csak annyit mondott:

Mike Judge!

A színészet nem is hiányzik neki, a szinkronmunka inkább, mert azt egy Family Guy vagy Cleveland Show-epizód után a Beavis & Butt-head feltámasztása óta nem csinálta. Igaz, a Texas királyait 13 évadon keresztül.

Amennyire sikeres volt a tévézésben, Judge-ra annyira szór átkot a filmipar. A saját rövidfilmjei alapján készített Hivatali patkányokat (eredeti cím: Office Space) addig szerette a stúdió, amíg el nem kezdte forgatni, azután minden egyes poénba, szereplőválasztásba, jelenetbe bele akartak szólni. A vígjáték megbukott, de csak abban az értelemben, hogy nem hozta vissza az árát két hét alatt: a Hivatali patkányok annyira univerzális dolgokról szólt, annyira egyedi módon, és őszintén szólva, annyira viccesen, hogy az azóta eltelt tizenhét évben kultfilm lett belőle. Ez az a film, amiből ha eszembe jut egy jó jelenet, magyar szinkronnal is megtalálom.

Judge ugyanúgy befürdött következő filmjével, az azóta lassan próféciának számító Hülyék paradicsomával (eredeti címén: Idiocracy) is. Egy egyszerű történetet talált ki: egy mindennapi csókát véletlenül lefagyasztanak, és csak 500 évvel később olvasztják ki. A jövő, amiben találja magát, szörnyű: mindent ellepett a szemét, az emberek annyira ostobák, hogy nem tudnak értelmes mondatokban beszélni, mindent a márkák uralnak, az amerikai elnök pedig egy populista pankrátor, aki azzal kezdi a kongresszusi beszédét, hogy miután lement a bevonulózenéje, gépfegyverrel egy sorozatot enged a plafonba. Judge sok konkrét, valóban létező márkát kritizált a filmben (Fuddrucker's, Carl's Jr.), talán ez is lehetett az oka annak, hogy a Fox szinte elásta a filmet. Egyes híradások szerint még előzetest sem adtak ki hozzá, és nevetségesen kevés moziban adták. Akárcsak a Hivatali patkányok, mára ez is hatalmas kultfilm lett. Harmadik játékfilmje, a 2009-es Kivonat nem lett kultfilm, úgyhogy azt hagyhatjuk is ennyiben.

Judge viszont megtalálta a számításait a Szilícium-völggyel, amiben megvan minden, ami az eddig sikereiben: a megfigyeléseken alapuló száraz humor, a munkahelyi kulissza, a személyes ismeretség ehhez a világhoz. Az alkotó is tisztában van azzal, hogy manapság lehet kísérletezni a tévében, és ez hirtelen neki is új távlatokat nyit meg, hiszen a Texas királyai hiába ment 13 évadig, azért nagy történetmesélési teljesítménynek nem nevezném. Judge viszont úgy áll hozzá a Szilícium-völgyhöz, mintha évente három filmet forgatna. És kifejezetten örül neki, hogy vannak olyan műsorok, mint a Louie és az Orange Is The New Black, amik feszegetik annak a határát, hogy mit és hogyan lehet tévében mesélni. Bár azt is be kell vallania, hogy kicsit úgy érzi, mintha kezdene a világ csömört kapni a tévésorozatoktól, akárhányszor felmegy a Los Angeles-i autópályára, mindig lát új reklámokat az út menti óriástáblákon. 

Amikor a Szilícium-völgy harmadik évadáról kérdezzük, akkor először motyog valamit arról, hogy keveset mondhat, de aztán elmosolyodik, és azzal folytatja, hogy ez a legjobb dolog, amit csinált. Sőt, a legjobb dolog a televíziózás történetében. Mike Judge vicces, csak oda kell figyelni a részletekre.