Magyarország dalszagú

2016.11.11. 16:07
Hajós András forgatott egy olyan műsort a TV2-nek, amiben nincsenek beöltözős sztárok és celebek, vannak viszont dalok és alkotás, művészi szabadság és egy kis játékosság. A Dalfutár egy nagyon furcsa vállalkozás egy alapvetően profitorientált tévétől, de pont ettől lehet szerethető és érdekes.

Én a magyar nyelv védelmezője vagyok itt. Kell valaki, aki kiáll a közös nyelvünkért

- mondja Hajós András a Supersize Recording földszinti, “A” stúdiójában állva. Törökbálinton vagyok, az erdő közepén, egy tanyán, amit annak idején az Omega ( vagy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat) építtetett, hogy ide elvonulva vegyék fel az albumokat. Tudják, olyan klasszikus, tökös zenészmódszerrel, ami megköveteli, hogy a zenekar tagjai egy fedél alatt lakjanak vagy két hétig, míg nem végeznek a mesterművel. Így dolgozott a Zeppelin, a Sabbath, a Stones, de a Red Hot Chili Peppers is így vette fel a Blood Sugar Sex Magic című (zseniális) albumát. Az épületben vannak szobák, a pincében egy konyha,  az udvaron vagy 15 macska, akiket ha sorba lehetne állítani, nagyon vicces orgonasíp-sort kapnánk, az egészen kiskorú vöröstől a sokat próbált, 8-9 kilós irombáig.

Van valami megható abban, hogy a stúdióban ott áll egy olyan szalagos hangrögzítő is, amire annak idején még Kóborék vették fel az anyagokat. Hajós éppen azt mutogatja nekem, hogy mennyivel valósabb, kézzelfoghatóbb az, hogy a vágásnál az ember egy elképesztően finoman mozgó potméterrel dolgozhatott, és nem egy egérrel. A technikai fejlődésnek persze a zenében sem lehet utat szabni, és Hajós sem éppen luddita, de nagyon kíváncsi lennék, hogyan szólna mondjuk egy Avenged Sevenfold-album, ha a nyolcvanas évekbeli technikával rögzítenék. A stúdióban most viszont nem egy metálzenekar igyekszik felrántani a lemezét, hanem egy tévéműsor, a Super TV2-re hamarosan érkező Dalfutár stábja rögzít egy adást.

A műsor Hajós saját ötlete, és arról szól, hogyan áll össze egy dal: a zeneszerző megírja a dallamot, a szövegíró ír rá valamit, a producer meghangszereli, az énekes meg felénekli. A csavar annyi a buliban, hogy a fogaskerekek nem tudnak egymásról, Hajós (a Dalfutár) az összekötő kapocs, aki felkéri őket, és aki a dal születésének minden szakaszánál ott bábásokodik, az egyes részfeladatotokon dolgozók viszont egyedül dolgoznak, a szövegíró nem kap inputot a zeneszerzőtől, és a producer sem tudja, hogy az egy szál gitáros pilinckázás mögé mit képzelt a zeneszerző. A koncepció engem azért fogott meg elsőre, mert rém érdekesnek találom azt, hogy egy műsor egy annyira absztrakt dolgot igyekszik megjeleníteni, mint az alkotás folyamata, ami amellett, hogy elég elvont dolog, egy bensőséges, intim valami, így a kamera előtt izgalmasnak nem is tudom, hogyan lehet megjeleníteni, de majd kiderül az egyelőre hat részes első évad során.

Én egy olyan dal felvételébe nézhettem bele, aminek a zenéjét Csorba Lóránt, a Lóci játszik zenekar énekese szerezte, a szövegét Karácson Tamás (Fluor) írta, a hangszerelést Szakos Krisztián végezte, és a végén Kökény Attila énekelte fel. Ez egy meglehetősen eklektikus négyes, az alternatív zenésztől a mainstream popelőadóig, akik egyébként tényleg a stúdióban találkoztak csak össze. "Ez nagyon fontos volt, először csak nekünk, aztán már nekik, a zenészeknek is" – magyarázza Árva László, a Dalfutár kreatív producere aki azért felelt, hogy az ötlet a tévében fogyasztható formát kapjon. "Emailben ment a kommunikáció, de úgy, hogy volt egy központi cím, amire mondjuk eljött a zene, abból a mailből kiszedtük a metaadatokat és úgy ment tovább a szövegírónak. Először tartottunk tőle, hogy lesz ellenállás, hogy minek ez, de akiket felkértünk, mint belementek, és nagyon élvezték, hogy fogalmunk sincs arról, kivel dolgoznak éppen együtt." Nem egyszer sikerült úgy összerakni az alkalmi formációkat, hogy egymás előtt tök ismeretlen arcokat hoztak össze – Kökény Attila és Csorba Lóci sem hiszem, hogy ismerte volna egymást korábbról. 

Miközben én Árvával beszélgetek, a stúdióban megy a felvétel. A zenészek körben állnak a keverőpult előtt, Kökény énekli az első versszakot, a többiek figyelnek és beleszólnak, itt hajlíts, ott ne, vidd feljebb, legyen mélyebb, a kamera láthatóan nem zavarja őket, és amikor belemerülnek a dologba, olyanok, mint a kisgyerekek, amikor egy közös, új játékot próbálnak ki. Nincs görcs, lazaság van és vigyorgás. Kökény aztán bemegy a stúdió másik, hangszigetelt felébe, és elkezdődik az a meló, ami a kívülállónak és laikusnak elég monoton – nekem harmadjára már kifejezetten jónak tűnt a felvétel, amikor pedig hatodjára hallottam, kicsit untam is, de nem én vagyok a szakember, hanem az évek óta Ákos lemezein zenei rendezőként dolgozó Szakos Krisztián. Érdekes volt látni, hogy Hajós, aki saját műsoraiban központi szerepben van, itt mennyire visszafogott, a szövegbe ugyan beleszól, de annak is csak a hangsúlyozásába, mert zavarta, hogy az eleresztettem szóban nem ott hangsúlyozott Kökény, ahol a nyelv megkövetelte volna.

Kifejezetten nem magamnak csinálom, legkevésbé sem arról szól, hogy "nézzétek én milyen jó fej vagyok, miket tudok csinálni!" Hanem arról, hogy "nézzétek, ezek a zenészek milyen jó fejek, és mikre képesek, ha valaki összehozza őket játszani!

Hajós nem kultúrmissziónak fogja fel a dolgot, hanem egy egyszerű, jószándékú, színvonalas kereskedelmi szórakoztató műsornak. "A kultúrmisszió az a gyerekműsorom, a ZeneHajó. Nem is írtatok róla négy év alatt soha." A műsorban az ő szerepe tényleg csak annyi, hogy összehozza a zenészeket és a végén elősegíti a közös alkotómunkát, de ez nem olyan Hajós-műsor, mint a Magánszám volt. "Én a Dalfutár vagyok, csak ez a dolgom. Ma már sokszor képes vagyok erre. Hatalmas egóm már nem a hangerőmet, hanem a türelmemet működteti. Azért sokszor nehéz volt, néha nem is sikerült, olyankor rám szóltak. De persze mindegyik dalba, mindenhol bele tudtam volna pofázni. És akkor lett volna egotrip belőle. Ebben a műsorban nem zenész, dalszerző, szövegíró, vagy előadó vagyok, hanem televízióművész. Akinek az a dolga, hogy megmutassa, mennyi remek zenészünk van, ismert és ismeretlen, komoly és dilis, unt és untalan, de mind értékes. A Dalfutár ezt mutatja meg, hogy Magyarország dalszagú."

Közben lementünk az alagsorba – bent már a 17. verziót énekli fel Kökény, lassan jöhet a második versszak. A stúdiózás nem annyira romantikus, mint elsőre hangzik (?), nagyjából olyan, mint egy filmforgatás, nagyon sok várakozásra és látszólagos semmittevésre jut rémesen kevés valódi történés. Az alagsorban van a konyha, székelykáposztával, két bazinagy vájdlingnyi van készen belőle, egy csípős, meg egy kevésbé karcos, hasaalja, dagadó, meg tán karaj van belefőzve, lucskos, zsíros, jó. Minden nap más stábtag főz, mivel kevesen vannak (ha jól számoltam, tíz tévésnél nincs több a stúdióban), logikus, és a házi kosztnál nincs jobb, ugye. "Kis produkció ez, látod, nincs agyonvilágítva, nem hat kamera veszi, Canonokkal dolgozunk, a reality a lényeg" – mondja Árva, aki szerint ha több pénzük lett volna rá, akkor időt nyertek volna, nem minőségileg lett volna sokkal jobb. "Persze, dupla annyit el lehetett volna költeni, és akkor nem olyan napjaink lettek volna, hogy délelőtt a harmadik, délben az első, este meg a hatodik részhez forgatunk, de így sem panaszkodom, mert megoldottuk, de óriási logisztikai kihívás volt."

A hat adásban 24 zenész dolgozott összesen, velük kellett egyeztetni időpontokat, ami így ősszel, a tévés- és színházi évad beindulásakor nagyon nem egyszerű, mondja tovább Árva. Az a fura a műsorban egyébként, hogy abszolút nem TV2-kompatibilis, inkább a Petőfi TV-n tudnám elképzelni. Hajós saját fejlesztése, ő találta ki, saját pénzén forgatott belőle a pilotot, amit megnézetett pár tévés szakemberrel, levonta a következtetéseket, átgyúrta a formátumot, és elvitte a TV2-höz, hogy kell-e nekik.

A TV2 bevállalta azt ‑ a tartalom ismeretében - hogy ez egy másfajta befektetés, ennek megfelelően másfajta megközelítéssel kezeli ezt a projectet, mint a tisztán szórakoztató show-it. Ökrös Gergő programigazgató meg Árva Laci kreatív producer megnézték és huszonéves szakmai tapasztalatukkal, sokszáz sikeres műsorral, nem kevés nemzetközi kitekintéssel a hátuk mögött azt mondták, tetszik nekik, fejlesszük ki. Én meg boldog vagyok, mert a jövő héten elindulunk vele.

Hajós a műsorral, a szórakoztatás és az értékközvetítés határait kutatja, mondja. "Popzenéről, zenészekről, dalokról szól. Ez ma top tartalom a neten. Mindenkinek szól, akit érdekel a popzene, a már nem a felszínes bulvár és a még nem befordult szakmázás. Azoknak is szól, akiket érdekel a művészek, előadók személyisége. Azoknak is, akik szeretnek érdekes emberi helyzeteket kukkolni. És azoknak is akik már unják a faszhelikopterezést, de még nem járnak színházba."


A Dalfutár este 11 előtt nem sokkal kerül adásba a Super TV2-n, abban a sávban, amiben leginkább amerikai filmek, sorozatok és háttérműsorok mennek. Beszakítani a nézettséget nem is fogja, de a közönségét abszolút meg tudja találni, ahogy a Propaganda, Tilla műsora is tette. Hazafelé menet azon veszem észre magam, hogy azt a nótát dúdolom, amit Kökény Attila még javában énekelt odabent, jó kis slágeres dal, tényleg megtalálhatja a közönségét, ha más nem, a neten vagy a rádióban. 

Gyerekek, boyband lettünk!

Régen láttam olyan hazai gyártású műsort a tévében, aminek a végén úgy álltam fel, hogy én ezt még nézném, csókolom, nincs még egy rész belőle? A Dalfutár ilyen volt, a 47 perces műsoridő úgy elszaladt, hogy észre sem vettem. Az alapkoncepcióról írtunk már, de legyen itt is meg: négy zenész úgy rak össze egy dalt a semmiből, hogy az egyes munkafolyamatok alkotói nem tudnak egymásról semmit, azaz a zeneszerző nem tudja, milyen szöveget írnak a dallamra, egyikük sem tudja, ki énekli el, és azt sem, hogy a producer hogyan hangszereli majd meg, elektrós-house-os stílben, vagy éppen soulra. Mintha egy újságcikket úgy írnánk négyen, hogy fogalmunk sincs, mit fog megírni a másik, milyen stílusban, és majd a végén egyesítjük az erőinket, kollaboráció rulez.

A műsor a fenti alapötletnek megfelelően nem a nagy díszletekről és hasig kivágott ruhákról szól, hanem egy sokkal megfoghatatlanabb dologról, az alkotásról. Ezzel kapcsolatban egyébként vannak fenntartásaim. Azt megmutatni, hogy a szövegíró hogyan görcsöl a rímeken nem túl izgalmas, ahogy azt sem, hogy az énekes a gyerek szülői értekezletére menet a latyakban dúdolgat maga elé, basszameg, ide kellene még egy szó, ki a pöcsöm írta ezt? Szóval a múzsa csókját megmutatni az nagyjából olyan, mint az építészetről táncolni, éppen ezért a Dalfutárban arra koncentráltak, amit meg lehet - a dalszerző pilinckázására a zongorán, a producer kütyüire és így tovább. A szerkezet egyszerű, Hajós találkozik a szereplőkkel, kiosztja a feladatot, közben a delikvens tud pár szót mesélni magáról is, ha éppen nagyon akar, de Hajós láthatóan ezt a részt nem erőlteti, mert nem erről szól a műsor.

Hanem arról, hogy amikor a dallamra rákerül a szöveg, meghangszerelik és beviszik a stúdióba, mit kezd majd vele az énekes, és hogyan alakul át a nóta ott, élőben, miközben kiderül, hogy a verzében az az “és” az nem kell, a refrént meg lejjebb kell vinni egy félhanggal. Ez könnyen átmehetne eszement szakmázásba, és akkor attól lenne a nagyközönségnek módfelett unalmas, vagy éppen ellenkezőleg, lehetne belőle egy szappanoperaszerű, többször elpróbált kvázi meglepetéses ismerkedés és dalszabászat, de hálistennek a műsor alkotói bíztak a szereplőkben és a spontaneitásban. 

Az első adásban Király Viktor szerezte a zenét, amire Hegyi György (Emil rulez) írt szöveget. A hangszerelést és producerkedést a 17 éves Závodi Marcell DJ/producer végezte, a dalt pedig Jónás Vera énekelte fel, azaz négy, tök más zenei közegből érkező művész, akik nem is ismerték egymást korábbról, így tulajdonképpen csak arra kellett odafigyelni a felvétel során, hogy a kamera végig forogjon, és meglegyenek az olyan pillanatok, mint Király Viktor arca, amikor meglátja a 17 éves kölyköt, vagy meghallja az általa soulos búsongásnak megálmodott dal elektronikus tánczenei verzióját, vagy Hajós címbeli beszólása, amikor a zongora mellett állva összepróbálják a nótát és táncolnak hozzá. Ettől (is) is jó a Dalfutár, meg attól hogy nem akar sokat markolni, csak egy érdekes ötletet bemutatni, és hagyni a zenészeket, hogy azzal foglalkozzanak, amihez értenek. 

Az első adást november 18-án 22:50-től vetíti a SuperTV2.