Géza
-12 °C
-4 °C

Bár lehetnék norvég tinédzser!

Skam Serie de TV-657553721-large
2017.02.01. 22:00

Az elmúlt hónapok egyik legnagyobb netes szenzációjáról, a norvég Skam (magyarul Szégyen) sorozatról már nálunk is lehetett olvasni a jelenséget bemutató cikket, az eredetileg csak norvég tinédzsereket megcélzó sorozat már itthon is egyre ismertebb, De elég-e annyi, hogy tudjuk, mennyire újító ötlet, hogy rendszertelen időben kerülnek ki az epizódok a netre, és hogy a szereplőknek van saját Instagramjuk, vagy tényleg érdekes maga a sorozat is, függetlenül a tényleg úttörő marketingtől?

MV5BOTQ5YWUyNmMtOGFhMy00MWJlLWI1OTUtYjk4MDViYzY5Yjk0L2ltYWdlL2lt

A Skam népszerűségében ugyanis vitathatatlanul nagy szerepet játszik a kreatív terjesztési mód, amely már alkalmazkodik a hagyományos tévénézéstől ódzkodó, a neten felnőtt célközönséghez, de az egész önmagában nem sokat érne egy középszerű sorozatnál. Persze sokan gondolhatják azt, hogy egy tinisorozattól felesleges bármiféle minőséget elvárni, de a Skam pont kivétel.

Ez a Skam

A 2015-ben indult Skamot író és rendező 34 éves nő, Julie Andem fél évig a norvég közszolgálati tévé honlapján, websorozatként indította el: az események véletlenszerű időpontban, akár péntek éjjel is kikerülnek a honlapra, amikor épp játszódnak, és péntekenként jelenik meg a rendes, összevágott epizód belőlük. Most már tévén is fut a sorozat, de nagyon fontos a netes beágyazottsága (Facebookon követhető például a szereplők chatelése), mellyel egy önálló kis univerzumot teremtenek a nézőknek, és még valószerűbbnek tűnik az egész. Sőt, az alkotók még arra is ügyeltek, hogy a színészek ne legyenek ismert arcok, és még interjút se nagyon adjanak senkinek.

Andem előtte fél évig csak kutatott és tizenévesekkel beszélgetett az életükről, hogy a sorozat tényleg valószerű legyen, de sikerült, legalábbis hamar óriási siker lett. A nemzetközi viszonylatban olcsó sorozatot átlagosan 1,2 millióan nézték hetente csak Norvégiában, tavaly pedig már eljutott el a nemzetközi népszerűségig, annak ellenére is, hogy hivatalosan csak norvég nyelven hozzáférhető.

Nem minden tinisorozat bugyutaság

Tinisorozatból is van sokféle, és van néha még olyan is, amit felnőttek is bátran nézhetnek: vagy azért, mert többet tudhatnak meg belőle egy másik korosztályról, vagy pedig azért, mert egyszerűen jól van megcsinálva, és a Skam mindkét kritériumot teljesíti.

Tény, hogy az általam ismert tinisorozatok többsége olyan bugyutaság volt, amiben láthatóan felnőttek próbálták meg elképzelni, hogy mi is foglalkoztathatja a tizenéveseket, vagy - még rosszabb -, eldöntötték, mivel kellene foglalkozniuk. Akadtak azért kivételek, mint például az ausztrál Szívtipró gimi (Heartbreak High), amit annak ellenére néztem, hogy addigra már pont kinőttem a tinédzserkorból, és a történetekkel sem tudtam semennyire azonosulni.

A Szívtipró gimi ugyanis tele volt regényszerű, és túlzásnak tűnő fordulatokkal: a szereplők nagy része meghalt/elköltözött az ország másik végébe/összejött a tanárával, szóval folyton történtek a dolgok, ahogy azt egy rendes sorozat cselekménye akkoriban meg is kívánta, de a magyar középiskolás valósághoz semmi köze nem volt. Ennek ellenére jól megcsinált sorozat volt, szeretni való karakterekkel, és még az sem zavart, hogy többnyire idősebb színészek alakítottak gimnazistákat.

url.png

A Skamot viszont egy másik sorozathoz szokás hasonlítani, mégpedig a brit Skinshez, amely jó érzékkel nyúlt tabutémákhoz, úgymint szex, drogok, homoszexualitás, és arra is ügyelt, hogy őrült cool szereplők tébláboljanak az élet nehézségei között, de gyakran átlátszóan keresték a botránnyal járó publicitást, és azért a Skins alaposan kiszínezett cselekményét is nehezen lehetett volna eladni valóságként.

Ezzel szemben a Skam tényleg igyekszik a realitásoknál maradni: hiányoznak belőle a váratlan tragédiák, az életszerűtlen fordulatok és egyéb, bosszantó hülyeségek. Maga a cselekmény is tényleg szappanopera-szerű, hiszen a legnagyobb izgalmat az okozza, hogy ki jön össze kivel egy buliban, vagy észreveszi-e William, hogy Noora a bátyjával csetel. Egyszóval a tényleg fontos dolgok, és szerencsére még az iskola is csak háttérként szolgál.

A Skam főszereplői ugyanis oslói gimnazisták, akik a valóban létező Hartvig Nissen gimnáziumba járnak, és őket tizenéves színésznövendékek játsszák, akik üdítően természetesek, és néha bizony még pattanásosak is, nem pedig gimisnek öltöztetett, hibátlanra sminkelt felnőttek.

A tizenéveseket ennyire realisztikusan és egyben szeretni valóan ábrázolva eddig csak egy filmben láttam. Az speciel nem norvég volt, hanem svéd: Lukas Moodysson Fucking Åmål (nálunk Redvás Åmål) című filmje, mely nemcsak az érzelmek széles skáláját tudta hitelesen bemutatni, a magánytól kezdve az unalmon át a viszonzatlan szerelemig, de közben elegánsan felskiccelte azt is, milyen lehetett tizenévesnek lenni egy unalmas svéd kisvárosban a kilencvenes évek végén. Mondom ezt úgy, hogy egy pillanatig nem éltem semmilyen svéd kisvárosban, de ennek a filmnek bármit elhiszek. Úgyhogy kis túlzással talán beszélhetünk a Skins és a Fucking Åmål keresztezéséről is, ha a Skamot akarnánk jellemezni.

A sorozatot tehát kíváncsiságból kezdtem nézni, de aztán elég hamar érdekelni is kezdett annyira, hogy folytassam, méghozzá anélkül, hogy a szereplők Instagramjait nézegettem volna, vagy a Tumblren keresgéltem volna plusz információkat a Skamról. Vagyis igen, működik rendes sorozatként is, ha elvonatkoztatunk a körítéstől.

Ezek a fiatalok!

Eddig három évad ment le, évadonként 11, többnyire rövid, húszperces, de néha hosszabb epizóddal, a főszereplő évadonként változik, de mivel ugyanarról a társaságról szól a sorozat, az előzők se tűnnek el, csak onnantól már az új főszereplő szemszögéből látjuk őket is a többieket is. Így például az első évadban mellékszereplőként még magabiztos, okos és eszméletlenül divatos Nooráról a róla szóló második évadban kiderül, hogy valójában ő is zavarodott tinédzser, jól hangzó, de üres feminista szlogenekkel. És így tovább.

MV5BY2M2YTVjZGUtZDg3ZC00ZGQ0LTg5ZDYtMWIzYTYyMTY0NjZkL2ltYWdlL2lt

Fontos különbség a Skam és úgy általában a tinisorozatok között, hogy utóbbiakban komoly szerepet kapnak a felnőttek is, és elengedhetetlen, hogy a problémák leküzdésében a főszereplők segítségére legyen egy jó fej tanár vagy egy jólelkű szülő, a Skamban viszont nincsenek ilyenek, minden gondot maguknak kell megoldaniuk a szereplőknek, akiknek legfeljebb a barátaik segítenek, mert a szüleik a legtöbbször magukra hagyják őket a problémáikkal. A szülőknek, tanároknak, egyéb felnőtteknek csak epizódszerep jut - sőt, az egyik tanárnőből folyton csak a mellkasa látszik.

Bár a sorozatban egymást követik az érzelmi mély- és csúcspontok, az alkotók nem kerítenek akkora feneket a dolgoknak, hogy hamis melodrámával és giccses túlzásokkal rontsák el a hatást. A színészek szinte kivétel nélkül természetesek és jók (különösen a harmadik évad főszereplőjét, Isakot alakító Tarjei Sandvik Moe), és tényleg elég hamar a saját oldalukra állítanak bennünket, még akkor is, ha alapból bizalmatlanok vagyunk a tinédzserekkel szemben. Akik egyébiránt tényleg szörnyűek:

isznak, drogoznak, csak a szexen jár az eszük, és tetejébe ezeket a borzalmas mai zenéket hallgatják

- vagyis pont alkalmas a sorozat rá, hogy pocakos középkorú férfiak odakommenteljék alá, hogy megérett a világ a pusztulásra. De szerencsére messze nem csak ezért érdemes nézni, sőt.

Hanem például azért, mert gyönyörűen van fényképezve, hibátlan színvilággal, még úgy is, hogy nagyobb részt lakásokban és iskolai folyosókon játszódik. Tehát hiába olcsó a sorozat, egy kicsit se néz ki annak, pedig a költségvetés igen nagy részét vihetik el a zenék, hiszen azok is remekül vannak összeválogatva, kurrens slágerektől menő örökzöldekig sok minden van. Gyakoriak az ironikus filmes kikacsintások, a Donnie Darkótól kezdve a Baz Luhrmann-féle Rómeó és Júliáig, és van egy rész, amely egy időre átvált vicces tinihorrorra. A sorozat rendkívül gyorsan reagál az aktualitásokra: a legutóbbi, ősszel bemutatott évadban például már a nyár nagy sorozatszenzációját, a Stranger Thingst tárgyalják a szereplők, nehogy úgy tűnjön, mintha esetleg 2015-ben járnánk.

Igaz, voltak, akik felhozták a sorozattal szemben, hogy nem reagál megfelelően a norvég társadalom sokszínűségére, vagyis a főszereplők mind fehérek és született norvégok. Egy másik bírálat, hogy az egyik fiú szereplő úgy hódítja meg a barátnőjét, hogy az folyamatosan nemet mond neki, és próbálja lerázni, pedig ma már általánosan elfogadott alapelv a nőjogi szervezetek szerint, hogy “a nem az nem”. De inkább pont, hogy a Skam minden fontos mai társadalmi kérdést érint: nemi erőszak, homoszexualitás, mentális betegség, bevándorlás, és így tovább, még egymással vetélkedő utcai fiúbandák is szerveződnek a kedvünkért.

A Skam egyik legmenőbb szereplője például a hidzsáb nélkül sosem látható, már Norvégiában született, muszlim Sana, aki tényleg annyira karakán és szenvtelen, hogy nem véletlenül szeretnék sokan, ha a soron következő negyedik évadnak ő lenne majd a főszereplője. Az egész harmadik évad pedig arról szól, hogy az addig heteróként élő Isak beleszeret egy másik fiúba, és ezt borzasztóan szégyelli, pedig lassan kiderül, hogy nincs miért, mert mindenki elképesztően jó fejként reagálja le ezt a fejleményt. Igaz, ehhez azért az is kell, hogy a Skam Norvégiában játszódjon.

Még norvég viszonylatban is gazdagok

Egyáltalán, a Skam sikerének minimum ötven százaléka a norvégségéből adódik. Pláne, hogy a Nissen gimnáziumba jómódú családok gyerekei járnak, úgyhogy pénzproblémáik valóban nincsenek, és ettől csak még irigylésre méltóbbak, az összes tinédzserkori nyomoruk ellenére. Hiszen ki ne szeretne a világ egyik leggazdagabb országában fiatal lenni? Kár, hogy ezzel a legtöbben már elkéstünk, és különben sincs mit tenni, hiszen semelyik másik ország fiataljain nem áll ilyen jól a Fjällräven hátizsák és a beanie sapka (na jó, a hátrafordított baseballsapka azért még rajtuk is kifog).

És tényleg sok minden kiderülhet a norvég tinédzserekről: például az, hogy a gimnázium utolsó évében egy hónapig folyamatosan bulizniuk kell, méghozzá nem is akárhogyan. Ez az ún. Russefeiring, melyre a diákok csoportokba szerveződve kibérelnek egy buszt, hogy azon pusztítsák magukat és egymást, és ehhez még külön egyenruha is dukál. És ha ezt túlélik, utána már bátran nekivághatnak a felnőtt életnek. De itt a főszereplők még nem tartanak, viszont már évekkel előtte készülnek rá.

MV5BMjQzM2NlNDItNTdiYS00OTRkLWIwNjItNDExMGNkOThjMmU4L2ltYWdlL2lt

A Skam alkotói azért arra ügyelnek, hogy miközben temérdek nyomasztással és szívfájdalommal is meg kell küzdeniük a főhőseiknek, azért alapjában pozitív végkicsengéssel fejeződjön be valamennyi évad. Még az is, amelynek az egyik szereplőjéről kiderül, hogy bipoláris, ami azért nem könnyű, de elegánsan megoldják. Nem feltétlenül happy endre gondolok itt, hanem arra, hogy a szereplők többé-kevésbé tisztába jöjjenek a világgal és saját magukkal. És azért kontextusba helyezi az egészet, amit az egyik idősebb lány mond az első évad főszereplőjének, Evának, aki azt hiszi, hogy élete legfontosabb epizódja zajlik éppen: erre az egészre jövőre már emlékezni is alig fog, annyira nem lényeges.

De ha valamit sugall a Skam, akkor azt, hogy hagyjuk békén a tizenéveseket - lehet, hogy nem esznek jégcsapot, sötétedés után mennek haza, és chaten nevetnek a barátaikkal, de ha békén hagyjuk őket, belőlük is ugyanolyan emberek lesznek, mint bármelyik korábbi generációból. Sőt, ha szerencsénk van, talán még jobbak is.