Vilmos
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Nem Trump miatt dőlt össze a Kártyavár

HOC S5 US
2017.06.05. 14:24
Amikor a House of Cards 2013-ban bemutatkozott a Netflixen, a kritikusok és a nézők teljesen a hatása alá kerültek. Rákerült az anti-Elnök emberei-címke, mindenki imádta gyűlölni Frank Underwoodot, aki a demokrata párt képviselőházbeli frakcióvezető-helyetteseként gátlástalanul eltaposott mindenkit, aki az útjába került, mert a frissen beiktatott elnök - ígérete ellenére - nem nevezte ki külügyminiszternek. Franknek és feleségének Claire-nek hatalom kellett, és addig mentek, mit mentek, meneteltek és gázoltak vérben, elhullott politikai ellenfelekben és agyontaposott támogatókban derékig, amíg meg nem szerezték. A Fehér Házat.

Frank Underwood és a sorozat 2014-ben, a második évad végén ért fel a csúcsra, akkor lett ugyanis elnökké. Az első 26 epizód feszes, izgalmas és meglepő volt, a tévéből cinkosan kikacsintó Kevin Spacey látható élvezettel vonta be a nézőt a játszmákba, mi meg zabáltuk az egészet.

A problémák a harmadik évadban kezdődtek, akkor, amikor Franknek már nem kellett küzdenie a hatalomért, és 13 rész ment el tulajdonképpen a házassága széthullásának ábrázolására, amihez a nagypolitika csak vázlatos hátteret biztosított. A negyedik évadra a sorozat eredeti alkotója és a Netflix között megromlott a viszony, Beau Willimon alkotó/író/showrunner más irányba akarta elvinni a története, mint az évadonként 100 millió dollárt költő megrendelő, és ez alaposan rányomta a bélyegét a politikai szappanoperává váló sorozatra. Willimon 2016 januárjában jelentette be távozását, akkor, amikor az epizódokat már mind leforgatták.

Innentől lesznek spoilerek az ötödik évadot illetően is.

Az ötödik évadnak új showrunnerrel és vezető íróval ment neki a House of Cards, ami minden sorozatot megrogyaszt egy kicsit (érdemes megjegyezni, hogy a politikai szériák ezek szerint a négy évad alatt felemésztenek mindenkit, Aaron Sorkin Az elnök embereit, Armando Ianucci Az alalnököt hagyta ott a negyedik kanyar után), de Underwoodék szempontjából nem is ez volt az egyetlen probléma.

Amikor a május 30-án bemutatott évad epizódjait írták, azaz tavaly tavasszal, Donald Trump még csak elnökjelölt volt, és a sajtó azon röhögött, hogy milyen vicces tévévitái lesznek Hillary Clintonnal, aki persze simán nyeri is a választásokat, és az első fekete amerikai elnök után jön az első nő. Mert hát hogy is veszíthetne. Az évad irányát kijelölő showrunnerek, a harmadik óta író-producerként a House of Cardson dolgozó  Melissa James Gibson és Frank Pugliese is ennek megfelelően írta/íratta meg a 13 epizódot: a vége az legyen, hogy Claire lesz az elnök. Jó, miután a negyedik évad végén ő lett Frank alelnökjelöltje, nem volt nehéz kitalálni, hogy erre megy a sorozat, de Hillary Clinton személye csak ráerősített erre.

Aztán jött Trump, és az ötödik évad, a sorozat történetében először, lemaradt egy brosúrával.
House-of-Cards-s5-poster-new

Ennyit ér

Rotten: 76%
Metacritic: 59/100
Index: 5/10

A magyarul Kártyavárként a köztévén látható sorozat (ennek iróniájába most nem mennénk bele) az első négy évad alatt azt mutatta meg, hogy mi lenne, ha. Ha egy gátlástalan szerencselovag ülne a Fehér Házban, akit nem érdekelnek az emberek, csak saját maga, és annak megfelelően tesz bármit is, hogy személy szerint neki és haverjainak a legjobb legyen. Az emberek meg le vannak szarva.

És ezzel el is volt a néző, mert elrugaszkodott a valóságtól (mármint nem itthon, hanem az Obama-féle USA-ban), és felfogta egyfajta tanmesének, még úgy is, hogy az Underwoodék és Clintonék közé húzott, halvány egyenlőségjel azért elgondolkodtató volt néha. Trump azonban keresztülhúzta a számításokat, és a valóságban húz olyanokat, mint Frank Underwood a képzeletbeli Fehér Házban, amitől az ötödik évad egycsapásra elvesztette a frissességét. És az évad egyik fontos eleme, a szíriai vegyi fegyveres támadás sem tekinthető bravúros jósteljesítménynek, hiszen a szíriai kormány nem idén áprilisban vetett be először szarint a lakosság ellen, hanem 2013-ban.

A legnagyobb probléma az ötödik évaddal az, hogy az új showrunnerekre nagy a nadrág. A történetszálakban semmi újat nem hoznak, a néző ugyanis négy évad után alapból azt várja Underwoodéktól, hogy a megszerzett hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodva akár gyilkolnak is, és ha kell, az elnök a saját külügyminiszterét is lelöki a lépcsőn, csak hogy megakadályozza a tanúvallomását. Ezekben a húzásokban semmi meglepő nincs, ebben a sorozatban ilyen a norma.

Váratlan lett volna az, hogy Frank lesmárolja a személyi edzőjét? Nem, a második évad óta tudjuk, hogy a férfiakhoz vonzódik. Kicsit is meglepő volt, hogy Claire beköltöztette magukhoz az előző évadban leigazolt íróembert ágyasnak? Dehogy volt az. 

A baj az, hogy az írók kezében Frank és Claire szépen lassan saját maguk karikatúráivá lettek, és amikor a személyi edzőt az utolsó részben egy nagyon béna megoldással kiiktatják (a szerelmes pasi átmászik a Fehér Ház kerítésén, ere lelövik), vagy amikor Claire megmérgezi Tomot, és miközben a méreg éppen átjárja annak testét, a farkán ülve lovagol, a néző csak ásít. Mert két teljesen felesleges, a történetvezetés szempontjából lényegtelen szálat zárnak le ilyen kézenfekvő, szappanoperás módszerrel, és a House of Cardstól ennél többe vártunk volna.

Az első két évadot látva én őszintén azt reméltem, hogy a harmadikban az történik majd, ami az eredeti angol sorozatban is, és a Macbeth-parafrázis végén Underwoodék elbuknak, Franket lelövik, és helyreáll a világ. Az amerikai sorozatgyártás viszont nem így működik. Igaz, hogy a Netflix vezetői pont a napokban jelentették ki, hogy több sorozatukat kellene befejezni, és menten el is kaszáltak két drága szériát (The Get Down és Sense8), de a House of Cardsról vélhetően annyi bőrt fognak lehúzni, amennyit csak tudnak.

Ez viszont azzal járt, hogy a sorozat egy okos drámából leredukálta magát egy középszerű szappanopera szintjére.

A House of Cardsban a hatalom az egyetlen valuta, amivel érdemes bírni, és a két főszereplőn kívül jó, ha két érdekes karakter maradt. Emelje fel a kezét az, akit meglepett, hogy az új évadra behozott két fontosabb mellékszereplőről, Mark Usher kampánytanácsadóról (Campbell Scott) és Jane Davis külkereskedelmi államtitkárról (Patricia Clarkson) kiderült, hogy a saját pecsenyéjüket sütögetik. Ki csodálkozott arra rá, hogy egy újságíró eladja a lelkét is, csak hogy a hatalom közelébe kerüljön, és ennek megfelelően kommunikációs igazgató lesz belőle két hét alatt? Miért kellene meglepődni azon, hogy az utolsó utáni pillanatban a Frank ellen kereszteshadjáratot folytató képviselő szekrényéből kiesik egy nemi erőszak feliratú csontváz?

Ezek a kézenfekvő megoldások, a lusta, kiszámítható írói húzások teszik idegesítővé az évadot. De most komolyan, amikor a Franket immáron negyedik évad óta vizsgáló újságíró, Tom Hammerschmidt születésnapi üdvözlőlapba csomagolva kapja meg a Fehér Házból kiszivárgó infókat, akkor tényleg nem jutott eszükbe az íróknak, hogy a néző tudja, hogy Frank rühelli az üdvözlőlapokat, és rájön, hogy ő küldte őket? Tényleg azt hiszik, hogy a tavalyi májlövéses ijesztgetés után van olyan néző, aki beveszi, hogy Franket csak úgy le lehet győzni? Hiszen pont arra építették fel a sorozatot, hogy nem lehet.

És amikor az utolsó részben Frank elmagyarázza Claire-nek, hogy pontosan hogyan is tervezte meg a saját bukását, mert így teljesülhet be a mesterterv - ő kint, a hatalom mögötti hatalomban irányítva, Claire pedig elnökként kormányozva uralja majd a világot, az ember csak legyint, és felsejlik előtte az összes Bond-főgonosz, csak éppen ebben a sorozatban nincs egy Bond sem, hogy ellensúlyozza őket. 

A House of Cards az a sorozat lett, aminek hovatovább már egy szereplőjével sem lehet azonosulni.

Nem lehet drukkolni senkinek, mert mindenki mocskos gennyláda, a saját pecsenyéjét sütögeti és leszarja az embereket. Will Conway (Joel Kinnaman), Frank republikánus ellenfele sem azért akart elnök lenni, hogy jobbá tegye az országot, hanem azért, hogy legyőzze Franket, és övé legyen a hatalom. Tom Hammerschmidt tán az egyetlen olyan karakter, aki valamiféle erkölcsi iránytűként funkcionál a sorozatban, de azzal, hogy neki meg Frank és Doug szivárogtatott, és ahogy dróton rángatták, ő is korrumpálódott.

Az egész évadot átjáró cinizmus, az amerikai választási és politikai rendszer hibáinak bemutatása érdekes lehetne, ha bármit is látnánk a következményekből, abból, ez hogy csapódik le az embereken. De itt Washingtonon túl nincs világ, a kisember nem játszik szerepet, csak politikusok vannak és pénzemberek.

Azért dühítő, hogy ennyire félrement a House of Cards, mert a megvalósításban, a vizuális világban, a színészi játékban még mindig nagyon magasra teszi a lécet. Kevin Spacey az előző évadot rutinból és manírból hozta csak le, most viszont láthatóan ismét élvezte a melót, Robin Wright pedig még rajta is túltett, elképesztően félelmetes, ahogy Claire Underwoodot játssza, az átlényegülése elnökké pedig lenyűgöző. Nagyszerűen azok a felvételek, amiket a valóságra alapozva forgattak le, a sorozatbeli terrorista lelövése, pontosabban az, ahogy az akciót a Fehér Házban lekövetik, és az utána követező sajtótájékoztató képei szinte kockára megegyeznek azzal, ami a valós Fehér Házban Oszama Bin Laden kiiktatásakor és utána történt.

A jelmeztervező simán kaphatna Emmyt Claire ruhatáráért, ahogy Wrightnak négy jelölés után tényleg kijárna már az elismerés a szerepért. A médiagépezet bemutatása, vagy az, ahogy pár, a valóságban is megtörtént eseményt előre megjósolnak (pl. beutazási tilalom), dettó érdekes, és akkor még nem is beszéltünk Michael Kellyről, aki Doug Stamper kabinetfőnök szerepében dettó nagyon jó, engem speciel az ő (és Wright) játéka segített át a lassabb epizódokon. 

Kicsit olyan érzésem volt, mintha a sorozat új főnökeinek nem lett volna elég alapanyaguk ahhoz, hogy egy 13 részes évadot összehozzanak, így addig húzták a sztorikat, míg tudták. Ezért kellett Tom Yates és Claire sehová nem vezető románcára annyi időt szánni - az első 10 epizód történései simán belefértek volna hatba. Az utolsó három rész viszont tényleg működött, ezek közül az utolsó kettőt maga Wright rendezte, nagyszerűen. És erre alapozhat a hatodik évad is, amiben végre Frank kvázi ismét körön kívül van, és azt csinálhatja, amihez a legjobban ért. 

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!