Márk
13 °C
28 °C

Kapd be Uram, le vagyok töltve!

AC2.png
2018.02.16. 21:57 Módosítva: 2018-02-17 00:54:29
Az van, hogy a kvázi halhatatlanság nettó szívás. Ha nincs annyi pénzünk, mint egy NER-lovagnak, a harmadik emberöltőt is ugyanott töltjük majd, ahol az első nagy részét. Egy hamburgeres bódéban legfeljebb akkor hajlandó lehúzni az ember 300 évet, ha hosszú távú tervei vannak a Churchill-összessel. Maga az alapvetés, a mennyország kapuja előtt röhögve megforduló és újabb körre induló tudaté persze papíron jónak tűnik, ki ne szeretné kipróbálni milyen lehet egy fehér cápát tényleg orrba verni, aztán amikor a szétmarcangolt test feladja, egy újban felébredni és bemenni a hivatalba másnap reggel?

A Netflix Altered Carbon című cyberpunk-neonoir sorozata egy olyan jövőben játszódik, amiben az emberiség kolonizált egy rakás bolygót, és amiben feltalálták az elméleti halhatatlanságot: az ember tudatát digitális formában tárolják egy koponyaalapba besuvasztott fémkorongban, azaz stackben, avagy tokban (ami mindenkinek alapból jár egy éves korában), és ha meghal, akkor a fémkorong átkerül egy másik testbe, ő meg abban éli tovább az életét. Már ha van rá pénze ugye, bár Richard K. Morgan író regénytrilógiájában egy ráadásmenetre mindenkinek van, legfeljebb nem Brad Pitt vagy Kate Upton testében, hanem valami diszkont rezsibiztosjelmezben.

Bezzeg az, akinek van pénze, az válogathat a testek között, felturbózhatja azokat mindenféle szuperképességgel, sőt, szintetikusba is átugorhat, ha van hozzá gusztusa. Ha pedig még Mark Zuckerbergnél is ügyesebb, akkor a saját klónjait ott tarthatja a kamrában a befőttek mellett, és örökre 30 éves külsővel élhet, a tudatát meg kétnaponta letöltheti, hogy ha valami gebasz lenne, nehogy elvesszen valami fontos infó.

Apropó, azért itt is meg lehet halni, csak nem olyan egyszerű. 

A magyarul Valós halál címen megjelent regényben és sorozatváltozatában a halál, a permanens fajta, akkor éri el az embert, ha a tok szétmegy, szétlövik, úthengerrel apróra törik, és előtte nem töltötték le belőle a tudatot. Akkor tényleg vége a dolognak, ez a valós halál, ami az egész történet alapkonfliktusát is adja, ugyanis a tízrészes sorozat úgy indul, ahogy minden rendes noir: valakit megölnek. Ez a valaki egy Mat, azaz matuzsálem, 300 évesnél is idősebb, kőgazdag faszi, Laurens Bancroft, akit nagyon érdekel, hogy ki és miért lőtte úgy fejbe, hogy meghaljon. Bancroft abba a körbe tartozik, aminek tagjai nem szoktak meghalni, a tudatát kétnaponta lementi, és ha gáz van, egy klónjába feltölti, ráadásul ez mindenki számára nyilvánvaló, így az ügy még érdekesebb. Itt jön a képbe a cyberpunk-hardboiled-neonoir krimirodalom messze legjobb nevű hőse, Takeshi Kovács (egy japán-szláv kontingens által kolonizált bolygóról származik), egy kőkemény de megkeseredett, az elesettekért mindenre hajlandó, cinikus, láncdohányos, kicsit alkoholista, rém erőszakos, de szeretni nagyon tudó és emiatt néha mélabús egykori elitkatona, akit felbérelnek a rejtély kinyomozására.

Az Altered Carbon állítólag a Netflix legdrágább pilotja volt, 15 millió dollár körüli összegre tippelik a költségét, ami tényleg sok, bár a végeredményt látva nem mondhatjuk, hogy elmutyizták volna a lóvét. A jövő San Franciscója úgy néz ki, mint amilyenek a Szárnyas fejvadász látványtervezője szerette volna láttatni, ha van elég pénze. Koszos és eklektikus, neonfényes és virtuális reklámokkal telekúrt rémálom ez, amiben repülő autók és utcai ramenárusok között ténferegnek a népek, akikről első látásra ugye nem lehet megmondani, hogy ki van bennük, a kopasz, kigyúrt, tetkós kidobóban akár egy jóravaló spanyol öregasszony is lakozhat, mert csak ilyen testre volt pénze.

Ha jobban belegondolunk, annál rémisztőbbet nem nagyon lehet elképzelni, mint egy hatéves gyerek testébe beszuszakolt NAV-ellenőr, szóval a disztópia környezete egyből belövi a sorozat hangulatát.

A tíz rész egy regényt ölel fel a háromból, amit Morgan Kovács-trilógiaként emleget, és a kezdeti kapkodás után, úgy az ötödik rész környékén szépen kiegyenesedik, és a végére kifejezetten kellemes szájízt hagy maga után, bár forradalminak vagy műfajteremtőnek azért csak nagyon nehezen lehetne nevezni. Az érezhető volt, hogy a pilotba az alkotók a lehető legtöbb expozíciót el akarták hinteni, viszont így az első óra végére az ember feje zúg az új információktól és nem érti, mi szükség van az olyan jelenetekre, mint az, amiben a virtuális börtönbüntetéséből kirángatott, új testben ébredő Kovácsnak elmagyarázzák, mi is az a tok és a tudat áttöltése. Jó, ez nekünk szól, de esküszöm egy kétmondatos narrációt szívesebben hallgattam volna róla, mint egy láthatóan kifelé beszélő jelenetet. A tempó egyenetlensége az első pár részben elég zavaró, simán lehet tekerni a szexjeleneteken például, mert a történet szempontjából lényegtelenek,

csak ugye valamiért a cyberpunk egyik kötelező eleme a pucérnő meg annak valami drogtól fűtött extázisban való meghágása.

A kinyomozandó rejtély viszont kellemesen csavaros és minden kanyarja tartogat valami meglepetést, a főhős meg pont úgy viselkedik, mintha a negyvenes-ötvenes években írták volna meg (elég sok mindent nyúltak Raymond Chadlertől, de lopni csak az igazán jóktól érdemes, ugye). A sorozat viszont akkor igazán jó, amikor azokat a kérdéseket feszegeti, amik mindenkiben felmerülnek egy ilyen képzelt világ esetében, azaz ha a halál már nem végleges, és a hatvan éve halott nagyit bármikor meg lehet hívni karácsonyozni (csak egy alkalmi testet kell neki keríteni), akkor mi az, ami az embert bármilyen szinten is érdekli vagy kordában tartja? A valóban csak porhüvellyé redukálódótt test és az elme/lélek elválasztása milyen traumákkal jár? Milyen kifacsarodott, beteg társadalom az, amiben a test valóban csak egy termék, és amiben az elit úgy birtokolhatja az embert, mint még soha a világtörténelemben?

Nyugi, nem szociológiai és filozófiai tanulmánysorozattól van szó, leginkább a főhős monológjain és az ultragazdag főnökeive folytatott szócsatáin keresztül érintjük ezeket, hiszen a felszínen ez egy rendkívül erőszakos krimi, amiben igazán szerethető karakter nem sok akad.

Az, ahogy az Altered Carbonban az emberekkel, különösen a nőkkel, még inkább a kurvákkal bánnak, meglehetősen taszító. Az élet soha nem volt még ilyen olcsó, a test eldobható, a nyugi, kicsim, megfizetem, hogy puszta kézzel vájhassam ki a szemed elv mentén rongyként félredobott, szarba sem nézett szerencsétleneket látva elgondolkodik az ember, hogy mennyi esélye van annak, hogy a jövő valóban ilyen legyen, vagyunk-e annyira állatiasak, hogy a szadizmust ennyire mindennapivá emeljük. Az alkotók szerint igen, és amikor már azt hiszed, hogy mindent láttál, akkor veszik elő a virtuális vallatást, ami még annál is sokkal durvább, amit a fizikai valónkkal művelhetnek. Ami nekem a legfurább volt, az, hogy a premissza alapján rendelkezésünkre álló technológiával annyi minden mást, szórakoztatóbbat, izgalmasabbat lehetne kezdeni, de a sorozat (és a regény) valahogy ezzel nem foglalkozik, mintha mindenkinek az lenne az ultimate vágya, hogy szügyig véresen dugjon szó szerint halálra valakit.

Különösen jók viszont a flashbackek, hiszen Kovács csak a sorozat jelenében néz úgy ki, mint Joel Kinnaman (The Killing, House of Cards, Robocop), a múltban Will Yun Lee alakítja, illetve pár jelenet erejéig Byron Mann, ami tök új sorozatkészítési modellt tesz lehetővé: nem kell évekre lekötni egy-egy színészt, minden évadban lehet más a főszereplő - Kinnaman nem is írt alá a második évre egyébként. A sorozat világát egyelőre elég szűk keretek közé passzírozták, a Földön kívül csak egy másik bolygót látunk, abból is csak egy erdőt, miközben Bay City, az egykori San Francisco méreteit sem sikerült igazán érzékeltetni, a külső díszletek száma elég korlátozott, csak pár utcát mutatnak belőle, és ettől valahogy beszűkül az egész.

A színészek közül a főszereplő Kinnaman most jár legközelebb a The Killingben látott beleszarós, vagány faszihoz, akibe a fél USA beleszeretett, ráadásul jól ki is gyúrta magát ahhoz, hogy elhiggyük, tényleg félelmetes fazon. A nyomozásban társaként feltűnő Martha Higareda (Ortega), a megbízóját alakító James Purefoy (Bancroft) is nagyon jó, bár az utóbbi elég maníros tud lenni, és néha idegesítően motyog maga elé (ez egyébként vagy általános jelenség a sorozat színészei között, vagy a hangkeveréssel van valami gáz). A további szereplők (Chris Conner, Dichen Lachman, Kristin Lehman és Renée Elise Goldsberry) közül a mesterséges intelligenca kivetülését alakító Conner a legjobb, ő a könyvben még Jimi Hendrix volt, a sorozatban viszont Edgar Allan Poe lett belőle, mert a Hendrix-örökség kezelői nem engedték az alkotóknak, hogy a jó öreg Jimi megjelenjen egy ennyire erőszakos sztoriban (komolyan, nem vicc).

És ha már itt tartunk, beszélni kell arról is, mennyire más a könyv és a sorozat. Ez itt spoileres lesz, csak az klikkoljon, aki nem bánja az ilyesmit.

Óhatatlan, hogy az adaptációknál alakul a történet, kimaradnak részek és karakterek, mások összevonódnak, esetleg a szerepük megnő. Ezzel nincs is baj, például Orgeta szerepének kiemelése kifejezetten jót tett a sorozatnak, és érthető, miért lett Reileen Kawaharából Kovács húga, hiszen a két ember kapcsolatában így nagyobb az érzelmi töltet és dráma is.

Azt viszont csak nagyon nehezen viseltem el, hogy az Envoyok, a Morgan alkotta világ elitkatonái, akiket hosszú éveken át képeztek ki arra, hogy minden körülmények között feltalálják magukat, össze lettek vonva a Quellist lázadókkal, akik ráadásul a könyvben sok-sok évvel a történések előtt léteztek. Az Envoyok a kormány öklét jelentették, a speckó kiképzés miatt jobban bírták azt, hogy ha kellett, a tudatukat egy-egy bevetésre újabb és újabb testbe transzportálták, ezt én tuti sokkal jobban kihasználtam volna, mint ez ennek jutó kétmondatos narráció.

Quell mint Kovács örök szerelme is csak azért kellett, hogy még egy érzelmi síkot rátegyenek a sztorira, illetve hogy megágyazzanak a második évadnak, ami így sajnos nem biztos, hogy a Broken Angels című regény történetét dolgozza fel, pedig a trilógiából szerintem az a legerősebb.

Ami viszont pozitívum, hogy amikor a virtuális térben Kovácsot hosszan kínozzák, a sorozat nem a könyvben olvasható, menstruáló női testet adja neki, és elkerüljük a nemi erőszakot is. A könyvben a Ghostwalker karakter sem létezik hálistennek, őt igazán rühelltem a sorozatban.

A megvalósítás, a világ megalkotása, ha nem is sikerült tökéletesre, de van annyira érdekes, hogy a néző ne unjon rá (kivéve azt a négy utcát, amit mutatnak, és amit lassan már jobban ismerek, mint a József körutat). A zene minden jövőben játszódó sorozatban gondot okoz, ki tudja, mit fognak hallgatni az emberek egy év múlva, nemhogy 300 évvel később, ezt el kell engedni, és elfogadni azt, ami jut. Az első négy-öt rész viszonylagos lassúsága után a történet nagyon beindul, szóval tessék kibírni addig, mert onnantól már kifejezetten fordulatos lesz, az utolsó két rész meg pláne jó sikerült.

Hol látható: Netflix, angol felirattal