Júlia, Rita
13 °C
26 °C

Olyan volt a Harry Potter-filmekben játszani, mint egy nyaralás

Interjú Clémence Poésy-vel

GettyImages-936672716
2018.05.05. 20:51

Clémence Poésy, a francia színésznő és modell játszotta Harry Potter francia vetélytársát, Fleur Delacourt három Potter-filmben, szerepelt az Erőszakikban, a 127 órában, ő volt Michael Caine partnere a Mr. Morgan utolsó szerelmében, de feltűnt a Gossip Girl című sorozatban is. Nemrég pedig Magyarországon járt, mert itt forgatta a Géniusz: Picasso című National Geographic-sorozat egyik legfontosabb mellékszerepét, az Antonio Banderas által alakított festő múzsáját és szerelmét, két gyerekének anyját, ­­­­Françoise Gilot-t.

Arról beszélgettünk vele, miért nem tudja, beszélhet-e egyáltalán Harry Potterről, min változtatott a szexuális zaklatási botrány, feltétlenül seggfejek-e a Picassóhoz hasonló zsenik, és miért retteg megnézni a filmet, ami szintén ­­­­Françoise Gilot-ról szól. Az alábbi interjú egy sok más újságíró részvételével megtartott beszélgetés leirata.

A forgatáson készült interjúnkat Antonio Banderassal itt olvashatják, a sorozatról és a forgatásról készült riportunkat pedig itt.

Szeretné, ha az emberek végre már nem a Harry Potter-filmek szereplőjeként tartanák számon? Vagy büszke rá, hogy volt egy szerepe, amit a fél világ ismer?

Nagyon boldog vagyok, hogy megadatott nekem ez a lehetőség, és szerepelhettem a Harry Potterben: ez talán annak a kornak a legnagyszerűbb története, amelyben én is felnőttem, és amely gyerekek millióit vette rá, hogy elkezdjenek könyveket olvasni. Tényleg nem is lehetnék boldogabb, hogy szerepelhettem benne. Csak épp úgy érzem, alig csináltam valamit. Ha erről kérdeznek, mindig úgy érzem,

talán nincs is jogom arra, hogy nyilatkozzak a filmről, olyan kis szerepem volt benne. Számomra a forgatás inkább olyan volt, mint egy nyaralás, ahol azt nézhettem, hogyan teszik a többiek a dolgukat.

De mindig örömmel beszélek a Potter-filmekről.

Fleur Delacour szerepében
Fleur Delacour szerepében

­­­­Françoise Gilot-ról úgy tartják, ő volt a legerősebb nő Picasso mellett, talán bizonyos tekintetben még nála is erősebb. Hogyan tudja ezt megmutatni Antonio Banderas oldalán?

A sztori magáért beszél. Françoise mindig hihetetlenül tudatosan döntött az életéről, és így volt ez Picasso esetében is: pontosan tudta, mibe lép bele, milyen kapcsolatai voltak őelőtte a férfinak. Imádta őt, szerelmes volt belé, de azért nem veszítette el a külső nézőpontját sem: legalább annyira rá tudott látni a saját helyzetére, mint amennyire ugyanakkor persze benne is volt abban. Pontosan tudta, mi zajlik körülötte, merre halad a kapcsolata: tudta tartani az egy lépés távolságot. Az erőssége leginkább az intelligenciájában és a tisztánlátásában mutatkozott meg.

Mit gondol, van ma ugyanannyi lehetősége egy nőnek a művészetben, a filmiparban, mint egy férfinak?

Én világ életemben nagyon szerencsés voltam, mert olyan szülők neveltek fel, akik mellett sosem kellett azt éreznem, hogy kevesebbet tehetek meg lányként, mint amit fiúként megtehetnék. és soha nem éreztem így később, nőként sem. De persze tudom, hogy ez nagyon szerencsés helyzet. Bizonyos dolgoknak meg kellene változniuk, és most talán változnak is. Ami most történik, az hatalmas előrelépés, és teret nyit egy csomó beszélgetésnek. Már pusztán az a tény, hogy most feltette ezt a kérdést, valószínűleg az elmúlt pár hónap következménye. Remélem, ezzel megnyílik az ajtó egy csomó női rendező és női sztori előtt is, és egyre többen fogják úgy érezni, szükségünk van másfajta történetekre is, ráadásul más nézőpontból elmesélve. Ez nagyon izgalmas folyamat.

Más ma játszani egy erős, néha egészen kegyetlen férfiról és egy vele együtt élő nőről szóló történetet? Máshogy nézik majd a nézők a sorozatot így Harvey Weinstein és a többiek zaklatási ügyei után?

Azt hiszem, ez bizonyos szinten mindenkinek ott motoszkál a fejében. Az én karakterem részben épp azért is érdekes, mert ő volt az a, aki egy ponton ki tudta mondani: a saját maga által elképzelt életre vágyik, amelyet Picasso oldalán már nem tud élni, már nem tud saját maga lenni – és kilépett a kapcsolatból. Ez bizonyos értelemben nagyon modern történet, amelynek van köze a mostani eseményekhez is. És azt is nagyon modernnek érzem a gondolkodásában, ahogy húszévesen belépett ebbe a kapcsolatba a már idős Picasso mellé, és nem akart küzdeni a valóság ellen: azt mondta, oké, tehát vannak korábbi nők, születtek már gyerekek, fogadjuk ezt el, és próbáljunk mind normálisan együtt élni. Az már más kérdés, hogy ez végül nem jött be. Elfogadni a rossz dolgokat egyáltalán nem jelenti azt, hogy megadjuk magunkat nekik. Nem: az ő gondolkodásában épp az volt a nagyon érett és modern, ahogyan ki tudta mondani, ezt a dolgot el tudom fogadni, ezt viszont már nem, és amiről így érezte, abból volt ereje ki is lépni.

Befolyásolja a karrierét, az időbeosztását, hogy anya lett?

Ezt megkérdezné egy apukától is?

Egyébként én szerencsés vagyok: amíg nem kezdődik el az iskola, remekül lehet gyerekkel együtt utazni.

Anyaként hogyan magyarázza el a gyerekének, mi a munkája?

„Azt csinálom, amit te is. Úgy teszek, mintha. Aztán leveszem a jelmezen, és ezzel vége.” Ezt egy gyereknél jobban senki nem értheti, hiszen ők tényleg egész nap ezt csinálják, már persze ha nem csak a telefonjukat nézik. De tényleg úgy gondolom, hogy a színészet végeredményben olyan, mint a gyerekjáték: reggel hat és este kilenc között eljátszod, hogy hercegnő vagy, aztán miután vége, hazamész, és megeszed a vacsorádat. Vagy megcsinálod a házi feladatodat.

Mit gondol, van annak köze a zsenialitásához, hogy Picasso nem bánt túl jól a barátnőivel és feleségeivel?

Érdekes lenne, ha a sorozat alkotói a következő évadra tudnának találni egy olyan géniuszt, aki mindenkivel kedves volt – ha egyáltalán létezett ilyen. A zsenialitást valamiért mindig az ilyen jellemekhez kötjük.

Mindenesetre mindegyik kapcsolata hatalmas szerelemként kezdődött. Olyan, mintha egy fura vámpírtörténetet mesélnénk el: Picassónak folyamatos felfrissülésre, megújulásra volt szüksége. Mintha az újabb és újabb emberek energiáival táplálkozott volna, és mintha folyamatosan harcolt volna az ellen, hogy öregebb legyen. És ez végül volt, hogy erőszakossá tette. Françoise Gilot úgy ír erről, mint aki pontosan tudta, hogy mibe vág bele. Megkérdezte magától: biztonságban akar élni, vagy kalandosan? És a kalandot választotta. Szóval azért ne vitassuk el ezektől a nőktől a szabad akaratot, és ne egyszerűen mint Picasso áldozataira tekintsünk rájuk.

Más valós személyt játszani egy filmen vagy sorozatban, mint kitalált alakot?

Ilyenkor időről időre eljön az a pillanat, amikor beléd hasít: „Te jó ég, mit gondolnak majd rólam, akik ismerték? Remélem, ki tudnak majd békülni vele!” Az én ilyen pillanatom már meg is volt. Pedig egy ponton már mindegy, mennyit is kutattál, milyen mélyen ástad bele magad valaki más gondolataiba, érzéseibe, mennyire képzelted bele magadat az ő helyzetébe, ezt akkor is muszáj elengedned, és csak arra koncentrálnod, amire az adott filmnek, sorozatnak vagy színdarabnak szüksége van, és hagyni, hogy vigyen magával az ár. Ebben a sorozatban az alkotók nagyon ügyeltek a tények leellenőrzésére, de azt akkor sem tudhatjuk meg soha pontosan, hogy milyen beszélgetések hangzottak el egy-egy intim helyzetben. Ilyenkor muszáj a képzeletedre hagyatkoznod. De az tény, hogy egy ilyen szerepben valamivel nagyobb a felelősségem.

Akkor néha azért eszébe jut, mit szólnak majd a játékához azok, akik valóban ismerik, ismerték Françoise Gilot-t?

Megpróbálok nem gondolni rá, vagy legalábbis nem túl sokat. Elég zavarba ejtő érzés.­

Françoise Gilot ma is él, 96 éves, festőként rendszeresen vannak tárlatai, főleg a mostani lakhelyén, Amerikában. Találkozott vele?

Olvastam a könyvét, és egy másikat, A nő, aki nemet mondott címűt, amelyet egy újságíró írt róla. És én is elvégeztem a magam kutatómunkáját: főleg a festményeit vizsgáltam, és azokat a festőket, akikről sokat írt a könyvében, akik inspirálták, és akiket imádott. De találkozni sajnos nem volt alkalmam vele.

Megnézte a forgatás előtt a szintén Françoise Gilot-ról szóló Túlélni Picassót című filmet?

Nem. Vannak rendezők, akik határozottan megkérnek, hogy ne nézzem meg a szerepemről készült korábbi filmeket, így volt ez például akkor is, amikor Jeanne D'Arcot játszottam, és a The Tunnel című sorozattal is, amely a The Bridge című széria remake-je. Úgyhogy csak utólag néztem meg őket, és nagyon örülök, hogy így tettem. Van, hogy annyira lenyűgöz a másik játéka, és olyan erősen hat rám, hogy attól elveszítenék valamennyit a szabadságomból, mert a döntéseim már nem egyszerűen csak a saját döntéseim lennének, hanem valaki máshoz képest hoznám meg őket, akkor is, ha hasonlítani akarnék rá, és akkor is, ha nem. És minél szabadabb vagyok, annál jobb. De azért abban a pillanatban meg fogom nézni a filmet, hogy véget ér a forgatás.

Aztán majd zokoghatok magamban, hogy más mennyivel jobban játszotta el ugyanezt.

Antonio Banderas Málagában született, ahogy Picasso is, így ő nyilván spanyolnak tartja őt. Ön franciaként egy francia festőt lát benne? (Picasso csak 25 éves koráig élt Spanyolországban, de majdnem 70 éven keresztül Franciaországban lakott – K. B.)

Mondjuk azt, hogy európainak tartom, és akkor mindenki jól jár. Vicces, de valóban minden ország magának akarja a nagy művészeket, már Leonardo Da Vincivel is ez volt. De azt gondolom, tény, hogy volt valami hihetetlenül spanyolos Picassóban, még akkor is, amikor már hosszú évek óta Párizsban élt: a benne élő spanyol még akkor is komolyan meghatározta a személyiségét.

A sorozat egyik tanulsága, hogy ha valaki igazán sikeres akar lenni a szakmájában, akkor gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoznia kell. Egyetért ezzel?

Igen. Nem tudom, Picasso vagy Einstein mondta-e, de biztosan valamelyikük, hogy „Az inspiráció létező dolog, de csak munka közben talál rád.” (Picasso mondta – K. B.) És tényleg: lehet akármennyi inspirációd, hiába, ha nem dolgozol minden nap, és nem az asztalodnál fogadod az ihletet. Anélkül valószínűleg nem juthatsz túl messzire. Lehet, hogy unalmas gondolat, de akkor is hiszek a munkában, abban viszont nem, hogy nem ettől, hanem valami misztikus, mindent jóvá varázsoló dologtól lehetünk sikeresek.

Ha a következő évad egy női géniuszról szólna, ön kit választana főszereplőül?

Nina Simone-t. Lenyűgöző személyiség, érdekes lenne mélyen belemerülni az ő életébe. És azt hiszem, ő igazi zseni volt. (Azóta kiderült, hogy valóban egy nőről fog szólni a Géniusz harmadik évada, de nem Nina Simone-ról, hanem Mary Shelley-ről, a Frankenstein írójáról – K. B.)

Franciaországban született, de folyékonyan beszél angolul. Gondolja, hogy lenne esélye valaha Hollywood legnagyobb sztárjai közé kerülnie?

(Hihetetlenül hangosan kacagni kezd.) Hát nem. Nem, nem. Ezt most rögtön le is szögezhetjük.

A Géniusz: Picasso című sorozat epizódjait vasárnaponként este 8-kor vetíti a National Geographic TV.

Ne maradjon le semmiről!

 Borítókép: Poppy Delevingne, Clemence Poesy, Antonio Banderas és Samantha Colley Fotó: Alvaro Cabrera/Getty Images For National Geographic