Judit
3 °C
7 °C

A nő, aki felrobbantotta a Melrose Place-t

MV5BMDdlMzRiMzYtMGZjMi00MzAwLWEwZTItZGUzODcyNTg5YmZhXkEyXkFqcGde
2018.11.14. 13:50
Dee Johnson nem számít olyan sztárproducernek, mint J. J. Abrams vagy Shonda Rimes, de a szakmában óriási a respektje. Remek történetszálakat írt Kimbery Shaw karakterének a Melrose Place-ben, tévétörténelmet írt a Vészhelyzettel, Boss című sorozata pedig két évvel a House of Cards előtt mutatta meg az amerikaiaknak, mennyire mocskos is tud lenni a politika. Legutóbb a Mars – Utunk a vörös bolygóra című NatGeo-sorozat második évadát forgatta Budapesten. Londonban interjúztunk vele.

Valóban a Melrose Place volt az első sorozat, amin dolgozott?

Nem egészen; az volt az első, aminek a stábjába felvettek. Előtte egy másik sorozatnak írtam egy epizódot, ami annyira megtetszett Darren Starrnak, a Melrose Place alkotójának, hogy állandó állást kínált. Nem semmi iskola volt ez a sorozatkészítésből, egy évad akkor (az USA-ban 1992 és 99 között ment a sorozat) még 32 epizód volt, amiből kettő dupla rész volt, azaz 34 órányi anyagot kellett megírni egy évadban. Négy évet húztam le ott, és rengeteget tanultam, különösen a storyline-írásról (a párbeszédek nélküli jelenetírás), mert egy ilyen sorozatban effektíve nincs tét. Nem krimi, szóval nem nyomoznak, nem kórházas sorozat, szóval senki nem beteg, csak emberek élnek egymás mellett, a kapcsolatokból kellett történetet építeni. De nagyon élveztem, érdekes meló volt.

Mi az, amire a legbüszkébb a sorozaton belül?

mars-key-art-new

Ésszel megyünk a Marsra is

A sorozat első évadáról ezt írtuk: „A sorozatot nyilván nem olyanoknak szánják, akiknek minden reggel első dolguk megnézni, mi újdonságot mondott Elon Musk, a NASA vagy épp a Roszkozmosz, ezért külön jó volt látni, hogy a készítők nem nagyon sumákolnak el semmit, nem próbálják meg átverni a nézőket.

Az első rész alapján a NatGeo ügyesen találja meg, hogy kell átadni a jelen nehézségeit, és ugyan rém izgalmasnak nem mondanánk, de jóval érdekesebb volt, mint egy sci-fi-pilot. A valós szereplők, és az, amit mondanak, ahogy a tudomány és technológiai fejlettség jelen állapotából kiindulva, tudományos alapokra helyezik egy 2033-as expedíció feltételezett történéseit, mindenképpen túlmutat bármin, amit eddig a tévében sci-fiként eladtak nekünk.” Tovább erre >>>

Megvan az a rész, amiben Kimberly felrobbantja a házat? Ezt Carol Mendelsohnnal közösen írtuk, évadzáró rész volt, és nem semmi visszhangot kapott. Ráadásul a leforgatott rész végét újra kellett vágni, mert az Oklahoma City-beli bombamerénylet kicsit átírta a tévés szabályokat is, hogy mit lehet mutatni és mit nem. Így utólag visszanézve elképesztően vicces epizódnak tartom.

Dolgozott a Profileren (Pszichozsaru), a Katonafeleségeken (Army Wives), a Vészhelyzeten...

Csináltam én mindent. A Pszichozsarun ún. consulting producer voltam, ami egy remek példája annak, hogy mennyire nem jelentenek semmit a címek vagy beosztások Hollywoodban, hiszen ez is csak egy írói pozíció, csak magasabb, mint a staff writer vagy a story editor. Ez egyébként azt jelenti, hogy kevesebbet kell dolgozni ugyanannyi pénzért, bár én szerettem volna többet írni, magasabb fizetésért.

A Boss elképesztően jó sorozat volt, de szerintem megelőzte a korát.

Ugye? A Mars második évadában szerepel az a Jeff Hephner, aki a Bossban is játszott, és elég sokat emlegetjük mi is, hogy milyen kár érte. Alkotói, kreatív értelemben véve az egyik legjobb munkám volt, nagyon büszke vagyok rá. Azért készült belőle csak két évad (2011–12), mert a nézők még nem voltak felkészülve az ilyen tartalmakra. Ekkor debütált a Scandal (Botrány), a Revenge (Bosszú), nagyon-nagyon mások voltunk Tom Kane-nel, a velejéig korrupt chicagói polgármesterrel. Ráadásul a nézőknek fogalmuk sem volt, hol látható a sorozat, a Starz nem egy igazán ismert kábeladó sajnos. Sokan hasonlítják a House of Cardshoz, na azt két évvel előztük meg.

Amit meg megmutattunk a hatalomról, azt 2016 óta a saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk.

Akkoriban nem kapta meg, hogy ugyan már, ennyire elvetemült politikus nem kerülhet ilyen magasra?

Ó, dehogynem. Aztán most meg csak nézünk, mert amit megírtunk annak idején, arra a valóság simán rátett hat lapáttal. Már nem az a norma, mint 2011-ben.

Dee Johnson a Comic Conon.
Dee Johnson a Comic Conon.

A férjem védelmében egyik évadában is írt, aminek nem én vagyok a célközönsége, de imádtam. Mi a titka?

Pont ez. Hogy sem a címe (The Good Wife), sem az alapfelállása nem vetítette előre, hogy mennyire aktuális, húsba vágó témákról szól, és abszolút nem a női célközönségre hegyeztük ki a történetet. Vegyük az alapkérdést: milyen nő lehet az, aki így kiáll a férje mellett? Milyen érzések keringhetnek benne? Mi mozgathatja? Ezeket a kérdéseket tette fel mindenki magának Eliot Spitzer botrányakor is, aki mellett pont úgy állt ott a felesége, mint Alicia Florrick a tévében a férje oldalán. Miért marad a pasi mellett? Ez volt a másik olyan kérdés, ami szerintem a férfiakat legalább annyira érdekelte, mint a nőket. És a nyitójelenet végén a pofon, na az megmagyarázott mindent, és behúzta a nézőt.

Noah Wyle azt mondta nekem egy interjúban, hogy a Vészhelyzeten tanulta a legtöbbet a színészetről, de mások is azt mesélték, hogy nagyon kemény meló volt. Producerként is az volt?

Egyre keményebb volt, ahogy teltek az évek, a tempó felgyorsult, a közönség meg nem tudott betelni vele. Olyan nézettsége volt, amilyet manapság már nem nagyon lehet produkálni, 20 milliós átlagnézettség nem fordul elő sűrűn. Öt évadot töltöttem el ott, de még a 11.-ben is 20 százalékos közönségarányunk volt. Szó szerint milliók nappalijába vittük el a történeteinket, amiket másnap a melóban kibeszéltek az emberek. Ma ez már nem nagyon van meg. Ráadásul az NBC nagyon sok mindenben szabad kezet adott az alkotóknak, nem kellett azokat a köröket megfutni, amiket egy sorozaton általában.

Korábban az nyilatkozta, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit a Vészhelyzet producereként elért, az a jelenet volt, amibe Weaver doki a partnerét, Sandyt a feleségének nevezi. Ez volt az első alkalom, hogy egy leszbikus karakter a partnerét feleségként említette országos tévén?

Nem tudom, hogy ez volt-e, de azt igen, hogy nagy dolog volt, és ha azt hiszi, hogy sima ügy volt, hát téved. 2018-ban erre a mondatra senki nem kapja fel a fejét, de amikor ez a rész, a 10. évad 18. része (Where There's Smoke) adásba került,

2004-et írtunk, és a Kerry–Sandy-páron kívül az országos tévék sorozataiban nem volt másik leszbikus pár.

Sok olyan vonatkozása volt a sztorinak, ami személyes jellegű, a feleségemmel nem sokkal ezelőtt született gyerekünk, és ami félelmem volt ezzel kapcsolatban, hogy mi van, ha történik vele valami, akkor mi lesz a gyerekkel, akinek én jogilag nem voltam szülője, azt beleírtam ebbe a részbe. Kerryék gyerekét Sandy szüli meg, és amikor egy tűzben megsérül, Kerry őrülten aggódik, bent vannak a kórházban, és amikor valaki rákérdez, Kerry azt mondja, hogy ő a feleségem, ami kettős jelentéssel bír, az egyértelmű mögött azzal is, hogy a gyereknek ő is a törvényes anyja. Az NBC sokat ült ezen az egy mondaton, én meg sokat mondogattam, hogy nem, nem veszem ki a forgatókönyvből. Én nyertem. És nagyon büszke vagyok rá.

Miben volt még úttörő a sorozat?

A hitelességben. Az esetek, a módszerek, az eljárások, a zsargon, mind a lehető leghitelesebb volt. Nem számított, hogy a közönség pontosan nem tudja, mi az a kisrutin, ha egyszer egy adott helyzetben ez volt a zsargonban, akkor ezt mondta a színész is. Nem ez számított, hanem az, amit csináltak, abból mindenki megértette, hogy mi történik. Sok néző a tévéből, a Vészhelyzetből tanult meg rengeteg olyan orvosi kifejezést, amivel egyébként nem találkozott volna, arra viszont mindig nagyon ügyeltünk, hogy ne nézzük hülyének a nézőt, szóval olyan párbeszéd nem volt az epizódokban, hogy A orvos B orvosnak magyarázza, hogy mi az a tüdőgyulladás, ahogy ugye a valóságban sem teszik.

A Mars hogy került képbe?

Mindig olyan sorozaton dolgoztam, ami valamiféle kihívást jelentett, ami több volt, mint egy sima meló. Csak azért, hogy legyen mit csinálnom, még nem írtam alá szerződést. Ez egy olyan műfaj volt, illetve kettő is egyben, amiben nem volt tapasztalatom, sci-fi-sorozaton soha nem dolgoztam, ahogy dokumentumfilmet sem forgattam még. Itt pedig ugye van egy tudományos alapokon nyugvó, de alapvetően sci-fi-történet, és az egyes részek legfontosabb elemeit, momentumait tudósok magyarázzák meg, látják el afféle mozgóképes lábjegyzettel, vagy minek is nevezzem.

Nagyon érdekelt, hogy miután az első évadban kvázi feltették a bábukat a táblára, és megkezdődött a bolygó kolonizálása, hova tudjuk elvinni mindezt a másodikban – mindezt nagyon emberi nézőpontból elmesélve. Persze ez, a dráma, a történetívek kidolgozása stb. pont olyan, mint az előző munkáim, legalábbis mechanikájukat tekintve, de most dolgoztam először ilyen mennyiségű VFX-szel, zöld háttérrel és más vizuális effekttel, és rohadtul élveztem minden percét, mert állandóan tanultam valami újat.

Miben lesz más a második évad?

Az első évadot egy tragédia és egy felfedezés zárta le – a marsi élet nyomára bukkannak a felfedezők –, a másodikat pedig azzal indítjuk, hogy megérkezik egy újabb játékos az asztalhoz: az üzleti világ. Egy cég bányászokat küld a bolygóra, és elkezdődik egy olyan narratíva, ami a mai, földi létünknek egyfajta tükörképe. Ami engem nagyon izgatott, az a kérdés volt, hogy vajon tényleg elkövetjük ugyanazokat a hibákat ezen a bolygón is, mint a Földön. Tanultunk az eddigiekből? Az is foglalkoztatott, hogy vajon a Mars is olyan, férfiakra szabott világ lesz-e, mint a miénk, és amikor az új hódítók megjelennek, mint tud kezdeni a helyzettel Hana, az eredeti expedíció parancsnoka. 

Milyen sorozatot forgatna legszívesebben?

Valami olyat, amiben benne vannak a Boss alapelemei, az, hogy tétje van a dolognak, és ez a tét hogyan hat ki a karakterekre. Abszolút karaktercentrikus drámát, amilyen egyébként a Mars is lett, mert félreértés ne essék, bármennyire is imádom a tudományt, a karakterek jobban érdekelnek. Mindezt pedig mondjuk valami kosztümös sorozatban, történelmiben, mert még olyat sem csináltam.

Szokott tévézni szórakozásból?

Persze, egyrészt kikerülhetetlen, másrészt kikapcsol, de ehhez néha nagyon nehezen jutok el, mármint addig, hogy valóban csak szórakozás legyen. Általában az van, hogy leülök, és vagy az ugrik be, hogy basszus, ezt miért nem én csinálom? vagy az, hogy Jézusom, ezt meg hogy engedhetik képernyőre? Legutóbb a Killing Eve (Bérgyilkosok viadala címen látható az HBO Gón) című sorozatot láttam, remek volt, és nem voltak benne látványos trükkök, csak nagyon jól megírt karakterek, akikkel egy kiváló történetet meséltek el.

Mi a legnehezebb a munkájában?

Szerintem az, hogy a külső hatások és akadályok ellenére kitartsak az elképzeléseim mellett. Ha látom magam előtt azt, amit meg akarok csinálni, és tudom, hogy az jó, akkor körömszakadtáig küzdök érte a stúdióval, az ügyvédekkel, a tévével, mindenkivel, aki a saját képére akarja formálni az én történetemet. Nagyon nehéz ilyenkor koncentrálni, és nem eltérni attól az úttól, amit kijelöltem magamnak, és kész művészet a stúdiót vagy a tévét úgy levakarni az embernek magáról, hogy ne legyen belőle örök harag.

Ez egy olyan munka, aminek 95 százalékát az teszi ki, hogy kritizálnak, én meg ezt meghallgatom, elviselem, és nem akarok kiugrani az ablakon délután 5-re.

A Mars – Utunk a vörös bolygóra második évada november 18-án vasárnap este 10-kor mutatkozik be a NatGeo műsorán.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?