Bertalan
19 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Így haltak meg a magyar politikai napilapok

DSC 4063
Jelentős lemaradással indultunk, és mire ledolgoztuk volna a hátrányt, jött a politikai összeomlás, a szovjet tankok vagy a politikai komisszárok iránymutatása, majd a végén egy minden felhabzsoló, a piacot legyaluló médiagépezet, aminek a célja ugyanaz, mint szemérmesen nem emlegetett elődeinek: mindenkinek befogni a száját, aki nem azt mondja, amit a Párt jónak lát.

Ha döntenem kellene, hogy kormányunk legyen újságok nélkül, vagy újságok kormány nélkül, egy pillanatig sem haboznék, hogy az utóbbit válasszam.

Thomas Jefferson híres, sokszor idézett kijelentése 2018 Magyarországán már nem állja meg a helyét: a megmaradt nyomtatott politikai napilapok szinte semmivel nem járulnak hozzá a magyar közélet egészségesebb működéséhez. De hogy jutottunk idáig, és mennyire törvényszerű, hogy így legyen? Létezik-e még a hasonló méretű országokban befolyásos, életerős nyomtatott politikai lapkiadás? Nagyívű áttekintés következik a magyar politikai napilapok múltjáról és lehangoló jelenéről.

Nagyjából kétszáz évig elképzelhetetlen volt az élet nyomtatott politikai sajtó nélkül. Ha tudni akarjuk, mi történt 70 évvel ezelőtt, a legegyszerűbb, ha fellapozzuk az akkori újságokat. Napilapok működtek tekintélyelvű rezsimekben is, de a műfaj igazi virágzása szorosan összefügg a modern tömegdemokráciák kialakulásával. 

A napilap (vagy régies, de még ma is használatos megnevezéssel: hírlap) napi aktualitású eseményeket közlő, legalább hetente négy alkalommal megjelenő újság. A politikai lapokra általánosan jellemző, hogy az aktuális kormánypárti és ellenzéki ideológiák ütköztetésének eszközei - az valahol mindegy is, hogy liberális és konzervatív, jobboldali és baloldali, királypárti vagy köztársaságpárti elvek csapnak össze bennük napi szinten.

A magyar politikai lappiac történetében akadt pár olyan korszak, amikor a lapok nem versengtek egymással sem politikai, sem piaci alapon: a rövid totalitárius diktatúraperiódusokban (1919, 1944) és a központi sajtóirányítás alatt működő szocializmus korában. A mai helyzet kísértetiesen hasonlít ezekre.

A napilapok létrejöttét tekintve úgy 50-100 éves spétben vagyunk,

amit egyesek a hírfogyasztók megkésve jelentkező igényével, mások a postaszolgálat lehetőségeivel magyaráznak, de mindenképpen tükrözi a kezdeteknél jelentkező történelmi lemaradottságot Nyugat-Európától. Miközben az első francia napilap az 1777-ben indult (Journal des Paris), a bécsi Wiener Zeitung 1830-től jelentkezett naponta, a brit Times pedig már 1840-ben napi két kiadással jelentkezett, az első magyar napilap Kovacsóczy Mihály Közlemények az élet és tudományok köréből ill. Literatúrai Lapok című ikerújságja volt 1841-ből, ráadásul ennek a témája sem a politika, hanem a divat volt. Első politikai napilapunk a konzervatív Budapesti Híradó volt 1844-től, igaz, csak heti négy megjelenéssel. Az 1841-ben elindult, ellenzéki hangvételű Pesti Hírlap hetente kétszer, szerdán és szombaton jelent meg, vagyis mai felfogásunk szerint közelebb állt a hetilaphoz, de 1845 tavaszán már ők is heti négyszeri kiadásra váltottak. A politikai napilappiac az első lökést az 1848-as forradalom alatt kapta - bőven volt mit feldolgozni, és az emberek végre falták a híreket.

Kossuth Hirlapja, 1848.07.01/1. szám és Literaturai Lapok, 1836 (1. évfolyam, 1-52. szám)

Kossuth Hirlapja, 1848.07.01/1. szám és Literaturai Lapok, 1836 (1. évfolyam, 1-52. szám)

Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

A Bajza József főszerkesztése alatt 1848-ban elindult Kossuth Hírlapja az új kormány szócsövének számított, Kossuth ebben közölte vezércikkeit. A korabeli példányszámokról sajnos nincsenek hiteles információink.

A hazai politikai lappiac a második, sokkal nagyobb lökést a kiegyezéstől kapta.

1877-ben jelent meg például először a proto-Népszava, heti, majd heti háromszori kiadásban, 1880-ban összebútorozott az 1873 óta létező Munkás Heti-Krónikával, és Népszava néven a parlamenten kívüli Magyarországi Szociáldemokrata Párt hivatalos magyar nyelvű lapja lett. 1905 április elejétől váltott napilap formátumra. 1896-ban elindult az Esti Újság, amit 1910-ben már napi 80-100 ezer példányban értékesítettek, de ennél is jobban fogyott a bulváros hangvételű Friss Újság 170-180 ezer eladott példánnyal (dettó 1910-ben). Az 1878-ban mérsékelten konzervatív, polgári újságként újraindított a Pesti Hírlap 1910-re 60 ezer példányra ment fel. A pártpolitikától jórészt távol tartva magát független lapként működött, és a korban újító módon a hirdetési piacra is épített: itt közöltek először apróhirdetéseket, de náluk jelentek meg Mikszáth Kálmán országgyűlési tudósításai is.

Az apróhirdetések mellett azért (is) volt fontos a lap, mivel annak irányvonalát nem a főszerkesztő, hanem a kiadó határozta meg, és olyan cikk nem jelenhetett meg, amit a kiadó eszméivel ellentétesnek ítéltek. Amikor ebből konfliktus lett, 1881-ben az egész szerkesztőség felmondott, és megalapították a Budapesti Hírlapot, ami 1910-re napi 65 ezer példányával már lenyomta a Pesti Hírlapot (ebben publikált Ady, Kosztolányi, Szép Ernő vagy éppen Molnár Ferenc is). Az 1904-ben indult A Nap 1910-re 80-90 ezer példányig tornázta fel magát, ez volt az első virtigli bulvárlapunk, amely az amerikai mintát követően pletykákra, bűnügyekre, szenzációkra épített.

A lapkiadási boom a századfordulóra kitermelte az első nagy sajtóvállalatokat is, ami persze nem csoda, hiszen a lappiacnak kellett a teljes információs és szórakoztató, azaz infotaiment igényt kielégítenie. A nyomdák alig győzték nyomtatni a lapokat, újságok jelentek meg reggel, délben, este, mindenkinek megvolt a kedvenc rikkancsa, a kávéházakban parázs viták folytak a cikkekről - ezek voltak a boldog békeidők ugye. Az I. világháború kitörése után a híréhség olyan magas volt, hogy a piacvezető lapok félmilliós példányszámot produkáltak naponta. Aztán vége lett a háborúnak, és jött az összeomlás, majd a Tanácsköztársaság, ami az addig virágzó lappiacot beletaposta a sárba, amikor kimondta:

Minden nyomtatvány kiadásának joga a munkásságé, és a Tanácsköztársaság gondoskodik arról, hogy a szocialista eszme az egész országban szabadon terjedjen.

Ennek a remek kezdeményezésnek eredményeképpen 27 lapot megszüntettek, és mindössze 3 maradt meg: a Népszava (hetente párszor), a kormány hivatalos lapja, a 300 ezer példányban megjelenő Vörös Újság, és a külföld tájékoztatására szánt Pester Lloyd, ami csak a tanácskormány rendeleteit, ítéleteit és közleményeit közölhette. Érdekes, de az idén létrejött, központosított médiacég bizonyos értelemben és jellemzőit tekintve nagyon emlékeztet a Tanácsköztársaság alatti irányított médiára, ahol a lapok szellemi irányítása a közoktatási népbiztosság hatáskörébe tartozott (Lukács György), és ahol a hatalom vidéken nem indított saját erejéből hírlapokat, hanem a már meglévő, bejáratott, biztos olvasótáborral bíró lapokat adta ki, igaz, néhol forradalmira átírt, hangzatos nevek alatt, pl. Fáklya vagy Vörös Lobogó.

A kísérlet, mármint a kommunista diktatúráé, megbukott, a Tanácsköztársaság leverése után a klasszikus fővárosi lapok (Az Est, Az Újság, Magyarország, Pesti Hírlap, Pesti Napló, Magyar Hírlap) hamarosan újraindultak.

A két világháború közötti korszak a lappiac megerősödéséről szólt, a harmincas években a Budapesti Hírlap, a Friss Újság, a Kis Újság, a Népszava, a Pesti Napló, a 8 Órai Újság, a Szabad Szó, az Esti Kurír, Az Újság és a Reggeli Újság kiválóan megfért egymás mellett, sőt, heti képes mellékletekkel jelentek meg. Ekkoriban a politikai lappiacon a Budapesti Hírlapot tekinthetjük a kormány nem hivatalos lapjának, a Pesti Napló volt a liberális, a Pesti Hírlap a revíziós újság, de elfért a palettán a Függetlenség című lap is, ami "nemzeti bulvárként" indult 1933-ban, de néhány évvel később fő célja a náci-nyilas propaganda terjesztése lett. Ezt fénykorában 70 ezer példányban művelte.

A 2. világháborút megelőző években a zsidótörvények miatt több lapot is betiltottak, hivatalossá vált a cenzúra, csökkentek az oldalszámok és ezzel a betűméretek is, az öles címek és fotók helyét a minél tömörebb, informatívabb cikkek vették át. A sajtó politikai irányítás alatt állt, amiben viszont megfért egymás mellett a náci szellemiség és az ellenzékiség is, legalábbis egy ideig. 1939-ben több nagy múltú polgári napilap (Budapesti Hírlap, Pesti Napló) megszűnt, viszont 1938-ban Pethő Sándor a nácibarát irányba elhajló Új Magyarságot otthagyó munkatársával együtt megalapította a Magyar Nemzetet. 

Az ország német megszállásával egy időben minden ellenzéki lapot betiltottak.

Az elnémulás azonban rövid ideig tartott, a politikai lappiac 1945-48 között ismét sokszínűség jeleit mutatta: újraindult a szociáldemokrata párt által kiadott Népszava és létrejött a baloldali befolyás alatt álló, de magát pártonkívüliként meghatározó Kossuth Népe. A Nemzeti Parasztpárt a Szabad Szót, a Kisgazdapárt a Kis Újságot és a Hírlapot adta ki, a Magyar Nemzet függetlenként indult újra, de a kisgazdák támogatásával, a Polgári Demokraták a Világot adták ki 80 000 példányban, a Magyar Szabadság párt pedig A Holnapot. Az eleve borotvaélen táncoló lapokat 1948 tavaszáig hagyták bohóckodni a demokráciával, majd szépen államosítottak mindent, a pártokat megszüntették, így lett a Népszava a szakszervezetek lapja, a Magyar Nemzet a Hazafias Népfronté, a Szabad Nép meg az állampárt központi harsonája. A Magyar Dolgozók Pártjának budapesti pártbizottsága kapott egy esti lapot, az Esti Budapestet és mehetett mindenki a dolgára. Sztálin elvtárs 70. születésnapján a Szabad Nép piros fejléccel, mind a 12 oldalán Sztálinnal foglalkozó cikkekkel jelent meg (a vonatrabló múlt említése nélkül). Hogy mennyire mesterséges volt az így megteremtett homogenitás, jelzi, hogy

Az 1956-os forradalom idején azonnal több új, független lap jelent meg a fővárosban és vidéken heti 2-3 alkalommal.

Az 1956 és a rendszerváltás közötti időszakot, azaz a szocialista sajtó világát a legjobban egy 1957-es MÚOSZ állásfoglalás jellemzi, miszerint

Magyarországon a nyomdák és a papírgyárak a népi állam tulajdonában vannak, biztosítékául annak, hogy kizárja a reakciós, fasiszta, felforgató sajtó létezésének lehetőségét.

Népszabadság (MSZMP), Népszava (Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége), Magyar Nemzet (Hazafias Népfront), Esti Hírlap (a szocialista bulvár) és kész, slussz, 1968-ig ez volt a napi "politikai" lappiac, aminek zászlóshajója, a Népszabadság 750 ezer példányban jelent meg. A lapokat nem újságírók, hanem pártkatonák szerkesztették, azokban a központi ellenőrzésen átesett cikkeken kívül semmi nem jelenhetett meg. 1968-ban aztán új napilapot alapítottak Magyar Hírlap néven, amit a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának napilapjaként, azaz hivatalos kormánylapként kellett kezelni. Azért hozták létre, hogy legyen egy napilap, ami nem a párt, hanem a kormány álláspontját képviseli - habár a kettő közötti különbség inkább csak árnyalatnyi volt. És hogy mennyire kézivezérelt volt mindez, arra egy példát menten mutatunk is, tessék:

Főszerkesztői értekezletre 1960. III. 4.

Görögországban márc. 12-én kerül sor Manolisz Glezosz elvtárs ítéletének felülvizsgálatára. A Külügyminisztériummal folytatott megbeszélések alapján a következőket kérjük:

A Népszabadság, a Magyar Nemzet és a Népszava közölje azt a táviratot, amelyet ebben az ügyben a Nemzetközi Újságíró Szervezet felkérésére a Magyar Újságírók Országos Szövetsége küld. Ezen kívül a Népszabadság saját cikket ne írjon, hanem közölje a külföldi tiltakozásokat. A Magyar Nemzet írjon egy kis glosszát. A Népszava közölje Glezosz levelét, illetve annak egyes részleteit, a levél a Magyar Távirati irodánál rendelkezésre áll. Az ítélet elhangzása utáni helyzet ismeretében közöljük majd a szerkesztőségekkel a Külügyminisztérium állásfoglalását a további teendőket illetően. (Cseh Gergő Bendegúz, Kalmár Melinda, Pór Edit (szerk.) Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra 1956-1963. Osiris Kiadó 1999.)

A rendszerváltás az előtte eltelt 33 évben bebetonozott rendszert szinte egycsapásra átírta.

A lapok magánkézbe kerültek, nyugati konglomerátumok, bankok és magyar szerencselovagok jelentek meg a piacon (Robert Maxwell, Jürg Marquard, Fenyő János, Postabank, Bertelsmann), a politikai napilapok és a sportújságok mellett megjelentek a bulvárlapok, pl. Mai Nap vagy Kurír, később a Blikk és a Bors (a szoci bulvár Esti Hírlap hamar a földbe állt, majd feltámadt nagyon rövid időre, de ismét megszűnt), de új napilapok is feltűntek, melyek közül mostanra egy sem maradt fent, ha csak az 1991-ben indult Új Magyarországot nem számítjuk, amiből 1997-ben Napi Magyarország lett, 2000-ben a patinás Magyar Nemzet megszállása után tulajdonképpen nagy múltú elődjének neve alatt folytatódott, 2016-tól pedig a Magyar Időkben él tovább. A piacgazdasággal jöttek a sűrű tulajdonosváltások, és ezek negatív hatása, hiszen hiába képviselt egy világnézetet a szerkesztőség, ha a tulajdonos hirtelen irányváltással teljesen másfelé kormányozta a lapot. A 2000-es évek egyik felmérése alapján egyébként az olvasók szerint a politikai lapok tartalmába leginkább a magyar tulajdonosok szóltak bele, míg a külföldiek hagyták dolgozni az újságírókat.

Esettanulmánynak is beillik a Magyar Hírlap sorsa. A kiadóvállalatot 1989 után többször is eladták (Maxwell, majd Marquard, majd Ringier), így a magát a rendszerváltás után liberális szellemiségű napilapnak kitaláló újság 2004-ben kis időre be is szüntette tevékenységét. A szerkesztőség ekkor még feltámasztotta az újságot, de nem sikerült önfenntartóvá tennie. 2006-ban Széles Gábor mentőkötelet dobott a lapnak, és mindjárt a nyakára is tekerte: jött a 180 fokos fordulat a liberalizmustól a Fidesz kritikátlan támogatása felé. A Hírlap sztoriján kiválóan lemodellezhető a rendszerváltás utáni politikai lappiac szinte legtöbb szereplőjének sorsa. Az ideológiai irányváltást minden esetben az új tulaj kezdeményezi, aki a politikai szándékainak megfelelően alakítja át a lapot, fittyet hányva arra, hogy a példányszámok ettől a fordulattól a mélybe zuhannak. A Magyar Hírlap a szocializmus idején mesterségesen magasan tartott 100 ezer pluszos példányszámáról 2010-re 13 ezerre, 2012-re kilencezerre esett vissza, majd többé nem auditáltatták magukat. (Ennek oka bizonyára nem az, hogy azóta a példányszám a régi szép időket idéző szárnyalásba kezdett.)

Hasonlóan járt a Magyar Nemzet is, különösen Simicska Lajos G-napnak elkeresztelt fordulata után: a példányszám a 2014-es 35 ezerről 2017-re 14 ezerre fogyott. A Népszabadság viszont megúszta a drasztikus politikai irányváltásokat, példányszáma ezért nem váratlan ugrásokkal, hanem lassan és folyamatosan csökkent - egészen a megszűnésig, ami viszont nem ezért, hanem politikai okokból, tulajdonosi döntéssel következett be. A két egykori piacvezető, a Magyar Nemzet és a Népszabadság bedarálása után

Mára a Népszava maradt az egyetlen olyan politikai napilap, amit valóban sajtóterméknek lehet tekinteni,

és úgy tudni, ez annak köszönhető (mármint, hogy még létezik), hogy Orbán Viktor a szociáldemokrata tradíció miatt úgy gondolja, van valamiféle "történelmi legitimitása" a jelenleg éppen Puch László tulajdonában levő lapnak. Amikor a "bűnös" Népszabadságnak hullania kellett (a kommunista gyökereket nem bocsátotta meg soha), a Népszavát nem bántották, sőt az állami reklámpénzekből nekik is csorog pont annyi, hogy a túlélésük biztosítva legyen. És tessék: a legutóbbi einstandból is kimaradtak, bár a mostani túléléshez a Vasárnapi Híreket már fel kellett áldozni, tovább szűkítve azon lapok körét, melyek esetleg kormánykritikusabb hangvételt ütnének meg.

A Népszava mellett a másik nagyobbacska politikai napilap a kormánybarát Magyar Idők, ami a Hírlaphoz hasonlóan szintén nem auditáltatja magát. Becslések és iparági források szerint 3500 példányt adnak el belőle naponta, míg a Népszavából a Magyar Terjesztés-ellenőrzési Szövetség (MATESZ) adatai szerint 2018 harmadik negyedévében átlagosan és naponta 21 285 darab kelt el. Ez már önmagában is elkeserítő, de ha összevetjük három környező ország, az 5,5 milliós Szlovákia, a 10,6 milliós Csehország és a 8,5 milliós Ausztria lappiaci adataival, akkor látható igazán, milyen bődületes a különbség.

A nyomtatott politikai sajtó bukása ugyanis Magyarországról nézve végzetszerűnek tűnhet, és hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a digitális korszakban magának a műfajnak sincs létjogosultsága. Lehet, hogy hosszabb távon ez lesz a helyzet, de ma még a digitális forradalom és a "megváltozott tartalomfogyasztási szokások" sem magyarázzák meg az itthon előállt helyzetet. Hasonló méretű országokban nagyon is léteznek életerős, magas példányszámú, hagyományos közéleti szerepüket betöltő lapok - vagyis mindaz, ami a NER nyolcadik évére Magyarországról szinte teljesen eltűnt.

11954768 10153543627751093 8527352375335807322 n
Fotó: Orbán Viktor / Facebook

A szlovákoknál négy politikai napilap jelenik meg, a Denník N, a Korzár, a Pravda és az SME. Ezek közül a Pravdából 36 277, az SME-ből 22 680, a Korzárból 7 024, a Denník N-ből pedig kb. 4000 (de 23 000 fős online előfizetőjük van mellé) példányt adnak el naponta, azaz kb 70 000 példányt összesen. A cseh piacon szintén négy politikai napilap verseng a olvasókért, a Mladá fronta DNES (120 457), a Právo (71 385), a Hospodárské noviny (32 612) és a Lidové noviny (36 095), azaz kb. 270 000 eladott példányról beszélünk egy, a magyarral azonos méretű piacon.

Az igazán meghökkentő számokat viszont az osztrák oldalon találjuk, ahol nyolc országos és tartományi, politikai napilapok jelenik meg: Der Standard (57 221), Die Press (68 079), Kleine Zeitung (279 741), Kurier (121 541) és Kronen (716 618) (tartományi mutációk nélkül) - ezek az országos lapok, Oberösterreichische Nachrichten (106 551), Salzburger Nachrichten (69 548), Tiroler Tageszeitung (79 785), Vorarlberger Nachrichten (58 528) - ezek meg a tartományiak, melyek közül például a Vorarlberger Nachrichten egy 390 000 lakosú tartományban tudja hozni az 58 000 eladott példányt. Nem szívesen, de összesítünk:

1 557 612 eladott példányról beszélünk naponta, egy olyan piacon, aminek a mérete 15 százalékkal kisebb, mint a magyar.

Statisztikailag minden ötödik osztrák vesz nyomtatott napilapot, amelyek így természetesen eltartják magukat, sőt nyereséget termelnek tulajdonosaiknak, és nem folyamatos kiszolgáltatottságban próbálnak politikai finanszírozót keresni. A magyar politikai napilapok elsorvadása vagy éppen elsorvasztása mellé hiába tesszük oda az internetes sajtó számait, mert egy index, egy 24.hu vagy egy origo.hu napi látogatószámát a nagy portálok a környező országokban is tudják, ráadásul Szlovákiában akad olyan lap, amely online előfizetőkből tartja fent digitális és alacsony példányszámú nyomtatott kiadását - amiket együtt többen olvasnak, mint nálunk a teljes magyar politikai napisajtót.

A politikai napilapok piaca Magyarországon soha nem tudott úgy megerősödni, mint másutt. Ennek eleinte történelmi okai voltak, majd néhány sikeresebb periódus után a 20. század második felében a diktatórikus állam jellege zárta ki az egészséges sajtópiac kialakulását, a rendszerváltás után viszont ennél összetettebb folyamatok vezettek a teljes elsatnyulásig. A nyomtatott országos lapok terjesztett összpéldányszáma a rendszerváltás előtti, mesterségesen magasan tartott 1,4 millióról 2002-re 900 ezerre, 2013-ra 700 ezerre esett vissza, ma nem lehet magasabb 300 000-nél.

A rendszerváltáskor első szavazóként megjelenő fiatal generációt az unalmas nyelvezetű, szürke és hazug napilapok a szocializmus végnapjaiban még nemigen érdekelték, utána pedig egy rövid felfutás után máris jött az internet és az azzal járó információszabadság és -özön, aminek gyorsaságával a print média valóban nem vehette fel a versenyt. Az idősebb generáció megszokta, hogy minden lap ugyanazt írja, és mire visszatért a bizalmuk egy-egy sajtótermék iránt, az vagy tulajdonost és irányt váltott, vagy megszűnt. Az éppen uralmon levő kormányok is sokat tettek a politikai napisajtó tönkretételéért, vagy azzal hogy helyzetbe hozták a nekik kedveseket és mesterséges lélegeztetőgépre kötötték őket állami hirdetésekkel teletömve, vagy azzal, hogy egyszerűen ellehetetlenítették vagy felvásárolták őket. Egy közelmúltban közzé tett jelentés szerint a politikai befolyás folyamatos növekedésére a magyar hírfogyasztók úgy reagáltak, hogy teljesen leszoktak a nyomtatott napilapokról, és mivel a kereskedelmi tévékben sem bíznak már, híreiket a Facebookon fogyasztják, aminek káros hatásai konkrétan felbecsülhetetlenek.

A Fidesz mostani médiabirodalmának alapjait Simicska Lajos rakta le még a kétezres évek elején, amikor a 2002-es választási vereséget a Fidesz vezetősége az ellenséges médiakörnyezet nyakába varrta. Itt kezdődött az a folyamat, aminek az elején még csak pár lap és tévé (Magyar Hírlap, Echo TV, Hír TV) volt a kormányhoz köthető nagyvállalkozók kezében, és aminek a vége az, amiben most vagyunk: a kormány egy alapítványi konstrukción keresztül a vidéki és országos nyomtatott médiapiac legalább 80 százalékát birtokolja. És ha a Népszava is elesik, amire azért hosszabb távon elég jó esély van, ugyanaz lesz a helyzet mint 1919-ben vagy 1957-ben. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ezúttal feltámadás sem várható - ennek a történetnek tényleg pont került a végére.

A cikkhez felhasznált irodalom és források:

(Borítókép: Használaton kívüli hírlapárus Budapesten. Fotó: Bődey János / Index)

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.