A tévé már soha nem lesz olyan, mint a Trónok harca előtt volt

A kimaradt tavalyi év után április 15-én kezdődik a Trónok harca 8. évada. Az évtized legjelentősebb tévésorozata a hat részből álló utolsó évaddal véget ér, de igyekszünk megadni a módját a búcsúzásnak Westerostól: a premierig minden nap jelentkezünk a Trónok harcáról szóló cikkekkel, az egyes epizódokat pedig mindig keddenként fogjuk kibeszélni.

2011. április 17-én este kilenckor különösebb felhajtás nélkül, de a szokásos marketingkampányt azért becsülettel végigtolva, az HBO bemutatott egy sorozatot, aminek alapjául egy 1996-ban megjelent, leginkább csak a fantasy műfaj kedvelői körében ismert regény szolgált. Sem a kábeltévének, sem a regényt és folytatásait jegyző George R.R. Martinnak nem voltak vérmes reményei a sorozattal kapcsolatban, ugyanis a „fantasy tévésorozat" szókapcsolat hallatán tíz emberből tíznek Xena vagy Herkules gumikardos, béna trükkökkel megbolondított kalandjai jutottak eszébe, arra meg nem igazán lehet jövőt építeni.

A Trónok harca bemutatásának évében az HBO a Befutó című lóversenyes drámát, a Mildred Pierce című minisorozatot és a Megvilágosultam című komédiát mutatta be. A Befutó 2012-ben, a Megvilágosultam egy évvel később kapott kaszát, szóval a saját gyártású kontent szempontjából nem volt túl acélos év. A Trónok harca első évadának bemutatója 2,2 millió nézőt érdekelt, a fináléja 3 milliót, az egyes epizódok átlagosan 9 milliós nézettséget tudtak az összes ismétléssel egyetemben. Az amerikai kereskedelmi tévékben akkor az American Idol nevű énekes tehetségkutató volt a legnézettebb műsor (nem számítva a sportközvetítéseket) a maga 24 millió nézőjével, a legnépszerűbb fikciós sorozat pedig az NCIS: LA volt 13 millióval.

Az HBO mégis berendelte a Trónok harca második évadát, és nem is sokat tököltek vele, két nappal az évadnyitó után bejelentették, hogy lesz folytatás. Az előfizetős kábeltévéket ugyanis nem nagyon érdekli, hogy a portékát vasárnap este kilenckor, a bemutató idején, vagy csütörtök hajnal kettőkor nézi meg valaki, ha megnézi. A 9 milliós összenézettséggel pedig elégedettek voltak, azzal meg pláne, hogy a sorozat első évada részről részre egyre több újságcikket, Facebook- és Twitter-bejegyzést, kommentet és egyéb közösségi médiás interakciót produkált.

A sorozat nézettsége folyamatosan nőtt: a második évad 11,6 millió, a harmadik 14,2 millió nézőt hozott (ezzel befogva a Maffiózókat), és a negyedik 18,4 milliója azt jelentette, hogy ez az HBO történetének legnézettebb sorozata. Húszmilliót jelentettek az ötödik, 25 milliót a hatodik és 40 milliót a hetedik évadról, szóval sok mindent lehet mondani a sorozatra, de azt nem, hogy nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. És ahogy teltek az évek, úgy alakította át a tévézésről alkotott elképzeléseket – a képernyőn innen és túl.

A Trónok harca, mint a sorozatok 99 százaléka, hosszú fejlesztési folyamatot követően érte el azt a formáját, amit mi is megismerhettünk. Abban semmi forradalmi nem volt, hogy az HBO először 2006-ban találkozott az ötlettel, amikor D. B. Weiss és David Benioff, a sorozat alkotói Martin engedélyével prezentálták a sztorit nekik. 2007 januárjában kaptak zöld utat, a pilot forgatókönyvének második vázlatát 2008 nyarán szállították le, és 2009 elején forgattak belőle pilotot, azaz három évvel azután, hogy egyáltalán felmerült a sorozat terve.

Ezen a ponton az HBO simán elengedhette volna a egészet. A Deadwood (2004–2006) óta ilyen drága produkciójuk nem volt, de ilyen problémás sem. Richard Plepler, a cég 2007-ben kinevezett társelnöke azonban a végsőkig bízott a tartalomban, amiről később azt mondta, hogy első látásra ugyan nem, de a második pilotverziónál már egyértelmű volt, hogy ez egy olyan sorozat lesz, ami tovább erősítheti az HBO presztízstévé imázsát. Ezért szavaztak bizalmat a két alkotónak úgy, hogy a sorozat első évada részenként 5-6 millió dollárba került, és nem volt benne eladható sztár Sean Beanen kívül, akit ugye az első évad vége előtt ki is nyírtak. Ez totálisan szembement mindennel, amit a sorozatkészítésről tudunk, hiszen az ökölszabály az volt mindig is, hogy a főhős nem halhat meg, vagy ha igen, akkor max. az évadvégi cliffhangerben, és a következőben feltámad valahogy. Ez a sorozat, ha Martin belemegy, és mondjuk az NBC készíti 2007-ben, kilenc részt sem élt volna meg, mert a prózából minden olyasmit kiszedtek volna, ami necces, kezdve a gyerekek abajgatásától a nemi erőszakon át a vérfertőzésig, és akkor még csak a pilot 15. percénél tartunk, ugye.

Az HBO mindig is szabadabb kezet adott az alkotóknak, mint a kereskedelmi tévék, de voltak korlátok, amik közül nem nagyon engedték ki őket. A Trónok harca esetében viszont Benioffék megértették a céggel, hogy az erőszak mellé kell a meztelenség, és igenis ki lehet nyírni gyerekeket, sőt, terhes nőt is, ha a történet megkívánja. A Lost, az ABC egykori zászlóshajója dettó tízmillió dolláros pilottal indult, ráadásul J. J. Abrams nagyon sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy a főszereplőnek eladott Jack dokit Michael Keaton alakítsa, akire a sorozat marketingkampányát is fel akarta építeni, és akit a 42. percben simán kinyírt volna. A kereskedelmi tévén nem ment át az ötlet, az HBO viszont zseniális érzékkel pont így adta el a Trónok harcát: mindenütt Sean Bean nyilatkozott, a legendás poszteren ő ült a trónon, mindenki, aki akkor találkozott a történettel először, simán bekajálta a dolgot.

Az első évad után a büdzsé emelkedett, egészen addig, míg a hatodik évad már 100 millió dollárról indult (plusz marketingköltség), a nyolcadik meg állítólag 150 milliónál állt meg. A Netflix megnézte, mi az, amitől más, jobb az HBO, mint a többi előfizetéses kábeladó, és az alkotói szabadságot, valamint a filléreskedéstől való menekülést habozás nélkül át is vették tőlük. Az alkotói szabadsághoz az is hozzátartozott, hogy amikor elfogyott a regényekben megírt alapanyag, akkor Benioffék jelezték az HBO-nak, hogy a 7. és 8. évadra 13 részt terveznek, hetet az előbbibe, hatot a befejezésre, és ezt a tévé respektálta. A Lost volt egyébként az utolsó olyan, sikeres soroztat, amiről nem nyúzták le az összes bőrt, és hagyták a művészi elképzelést érvényesülni, de egy dologban az HBO az ABC-nél is szabadabban kezelte a zászlóshajóját: ha az alkotóknak idő kellett, adtak nekik. Ha két évet kértek egy évadra, megkapták. Azóta az Amazontól a Hulun át a Netflixig ez a norma: ha nem elég egy év a következő évadra, szólj, csak legyen jó.

A klasszikus HBO-szlogen (Ez nem TV, ez HBO) azóta kapott új értelmet, mióta Hollywood úgy döntött, hogy aki önkifejezni akar, vagy akinek csak egy nyomorult filmre van ötlete és nem egy komplett franchise-ra, az menjen a tévébe. Az alkotók köszönték szépen, és amikor a Netflix/Hulu/Amazon szentháromság mellé felzárkózott a Sonytól kezdve az Apple-ön át a Tescóig (nem vicc) mindenki, és kvázi tök égő volt, ha egy cégnek nincs saját streamingplatformja és/vagy nem fejleszt legalább egy sorozatot, egy olyan korszak vette kezdetét, amit az otthoni tartalomfogyasztás aranykorának tekintenek. Nehéz lenne vitatkozni a besorolással, hiszen míg

Azt nem lehet kijelenteni, hogy ez a változás csak a Trónok harcának lenne betudható, de a lovak szívét nyersen faló szőke nők és C3PO elveszett jobb kezét protézisként használó királygyilkos (vérfertőző) lovag sikere nem jött rosszul a konkurencia technológiai fejlesztésért felelős szakembereinek. A Trónok harca a lehető legjobbkor jelent meg a piacon, akkor, amikor az Amazon, a Hulu és a Netflix, hogy csak az akkori három legnagyobbat említsük, a saját árnyékuk átlépése előtt álltak.

• A Hulu, azaz a Fox, a Disney és az NBC közös online platformja elvolt az amerikai tévéktől begyűjtött tartalommal.
• A Netflix gyártott már saját tartalmat próbaképp (Lilyhammer), és már bejelentették a House of Cards-ot, mint az első „rendes” sorozatukat, de még nem volt olyan tartalmuk, ami a brandet erősítette volna, amit látva a nézőnek a Netflix ugrik be.
• Az Amazon ekkor már javában fejlesztett sorozatokat, és 2012-ben hat fejlesztést meg is mutattak a nagyközönségnek, majd a legjobbra értékelteket berendelték sorozatra is. Ez egészen 2016-ig így is maradt.

A Trónok harca akkor mutatkozott be, amikor az HBO a GO nevű szolgáltatással elindult a digitális nirvánába. Az alakuló, és 2015-ig csak tévés szolgáltatás mellé járó platformnak nagyon jót tett a Trónok harca: a sorozat ötödik évados össznézettségének 70 százalékát a digitális fogyasztás tette ki, ennek pedig egyre nagyobb részét a GO, később NOW nevű szolgáltatás előfizetői adták. Elnézve a 2011–14 között bemutatott HBO-sorozatokat (Híradósok, A hátrahagyottak, Csajok stb.) elég nehéz lenne olyat találni, aminek láttán az ember hanyatt-homlok rohanna előfizetni.

A Trónok harca volt az a sorozat, ami évekre meghatározta az HBO online szolgáltatásait, és aminek receptjét minden nagy streamingplatform lenyúlta.

(A 14 kötetet(!) felölelő sztorin alapuló első évad forgatása idén szeptemberben kezdődik Prágában.)

A technológiára gyakorolt hatása mellett a Trónok harca abban az értelemben is megújította a sorozatipart, hogy nem nagy sztárokra költötték a büdzsét, hiszen még Sean Bean sem számított A-listás színésznek, a főszereplők nagy részét meg a kutya sem ismerte (a színészekről szóló cikkünk itt olvasható), hanem olyan dolgokra, melyek moziélménnyé tették a tévézést. Elképesztően részletes jelmezek és díszletek között dolgoztak, rengeteg külső helyszínen Dubrovniktól Izlandon át Marokkóig. A bázisuk Belfastban volt, a Titanic Studiosban, amit 2007-ben építettek fel, és a sorozat előtt összesen két filmet forgattak benne. A Trónok harcának köszönhetően két újabb műtermet húztak fel 2012-ben, és tulajdonképpen csak ezt az egy projektet vitték benne egészen mostanáig.

A megvalósítással teljesen tudatosan tették magasra a lécet, még úgy is, hogy az első évadban tisztességes csatajelenetre nem volt pénzük. A cél az volt, hogy olyan képi világot nyújtsanak, amit a néző nem tud majd megkülönböztetni egy 100 millió dolláros mozifilmtől, és ami tovább erősíti az Ez HBO, nem tévé narratívát. A második évadban már volt pénz nagy csatára is, ahogy onnantól minden évadban, amikor pedig a sárkányok megnőttek, a CGI-ban kellett a tévében korábban nem látott minőséget produkálni, ami dettó nem olcsó mulatság. Hosszú távon persze ez kifizetődő, hiszen a néző kötődni fog ahhoz a csatornához/platformhoz, ami ilyen minőségben mesél neki.

Az utolsó évad nagy csatája Deres ostroma lesz, amit 11 (!) héten át forgattak javarészt éjjel, és amibe a színészek és a stáb tagjai is kis híján belerokkantak. Pletykák szerint akadt olyan stábtag, akinek a lépésszámlálója nem egyszer mutatott 40 000-et a nap végén. Ezt hagyományos tévés büdzsével, módszerekkel és időbeosztással nem lehetett volna felvenni – a The Walking Dead, ami szintén nem egy hagyományosan készített sorozat, és aminek a büdzséje jóval a tévés átlag felett van, 77 nap alatt tíz részt forgat le, nem egyet.

Mint minden olyan sorozat esetén, ami „utazik”, azaz nem csak egy specifikus régió vagy nyelvterület, esetleg kultúrkör számára érdekes, felmerül a kérdés, hogy vajon mennyien fogják letölteni vagy illegális streamen megnézni. A Trónok harca a második évad óta minden olyan évben, amikor műsoron volt, az illegálisan legtöbbet letöltött tartalomnak számított a TorrentFreak statisztikái alapján. (2018-ban, amikor egy év kimaradt, a The Walking Dead végzett az élen.)

A statisztikák alapján egyébként ott töltik le leginkább, ahol vagy nincs HBO, vagy a helyi HBO-partner (Ausztrália) nem az amerikai premierhez közeli bemutató jogát vette meg hanem egy-két nap csúszással tűzi műsorra az epizódokat. Mert ma már az ember nem vár két (2!) teljes napot valamire, ami más forrásból is elérhető. Az ötödik évad előtt az HBO 170 piacon kötött olyan megállapodást, miszerint az amerikai premierrel egy időben le lehet vetíteni a részeket (nálunk is így van). Ez akkor egyedülálló volt, és a Dr. Who egyik epizódjának rekordját döntötte meg (93 országban adták egyszerre).

A legtöbbet letöltött sorozat címre többször rákérdeztek az újságírók az évek folyamán. Az HBO eleinte nem bánta a dolgot, sőt, egy fejesük szerint ez valahol a munkájuknak szóló elismerés. A probléma akkor kezdett kikristályosodni, amikortól az HBO GO vagy NOW már szolgáltatófüggetlenül is megvásárolható lett, és a csatorna minden letöltőt előfizetőként kezelt. Akkor már nagyon is zavaró volt a létezésük. Azzal viszont, hogy 2015 óta 170 országban is azonnal elérhető a tartalom, amint az amerikaiknak is, a letöltések száma csökkent. Sőt, a trendek azt mutatják, hogy az USA-n kívül leginkább ott töltenek le illegálisan a nézők, ahol nincs Netflix, Amazon vagy éppen HBO GO.

Visszakanyarodva a tanítani való marketinghúzásokhoz és a tabuk döntögetéséhez, a Trónok harca első, de még inkább a harmadik évada óta a tévés történetmesélésben is markáns változásokat tapasztalhatunk. Mire 2013 nyarán eljött a harmadik évad kilencedik, The Rains of Castamere című, de mindenütt csak Vörös nászként emlegetett epizódja, a regények sokkfaktorát még csak tompítani sem hajlandó írók a sorozatban

• kilöktek egy tízéves gyereket egy toronyból,
• magától értetődőnek vették, hogy egy ikerpár vérfertőző pásztoróráiból három gyerek is született,
• simán lefejezték a főhőst,
• és megmutatták, hogyan erőszakolnak meg egy 14 éves lányt a nászéjszakáján. 

Váratlan, zsigeri, rém erőszakos jelenet volt mind, de nem azért kerültek be a sorozatba, mert Benioffék tudták, hogy majd züzümadár23 a Twitteren kiakad miattuk, a sajtó meg hetekig fog ezen csámcsogni, hanem azért, mert kellettek a sorozatba, nem lehetett kikerülni őket.

A tradicionális tévés történetmesélésben a legegyszerűbb sorozatok egy vagy két főhőssel operálnak, az ő jellemüket és kapcsolatukat építgetik, a mellékszereplőket pedig csak biodíszletnek tekintik, olyan konstansoknak, mint egy asztalt vagy rendőrautót (lásd pl. Castle). Azok a sorozatok, melyeknek a szereplőgárdájában több kiemelt karakter van (ilyen volt a Vészhelyzet vagy a Lost is), a kevésbé prominens, de még nem mellékszereplők fejlődésére is nagyobb hangsúlyt fektetnek.

Ilyenkor van az, hogy a forgatókönyvek írására sokkal nagyobb hangsúlyt fektetsz, mint a gyárként dolgozó kereskedelmi tévékben, ahol egy Gyilkos elmék-könyv első vázlatát egy hét alatt meg kell írni, és nem vicc, legfeljebb három hét alatt forgatásra kész verziót kell letenni az asztalra. A Trónok harca pilot forgatókönyvén Benioff és Weiss több mint másfél éven át dolgozott.

A részletgazdag, okos, jól felépített, minden karakter fejlődésére odafigyelő forgatókönyvek korát nem feltétlenül a Trónok harca hozta el, ilyen volt a Deadwood, a Drót és a Maffiózók is (de említhetnénk a Reklámőrülteket, a Breaking Bad-et vagy a Friday Night Lights-ot is), viszont ez volt az a sorozat, ami a sokkfaktort olyan mesterien kezelte, ahogy az egyébként rém erőszakos és durva Deadwood sem, ahol a kulcsszereplők 90 százaléka a sorozatzáró epizódban is életben volt, vagy a Maffiózók, ahol tényleg fontos szereplőket csak az utolsó két évadban nyírtak ki. Mindezt azon az HBO-n, amin bármit meg lehet mutatni, nincs felügyeleti szerv, ami rácsapna az ember kezére. A Vörös nász ebből a szempontból volt jelentős, hiszen egy esküvő fordult át brutális mészárlásba, amiben az egyik legkedveltebb szereplő, az anyja és a terhes(!) felesége is meghalt, utóbbit a biztonság kedvéért hasba szúrták, hogy még magasabbra rúgjuk a hokedlit tehetetlen dühünkben.

Az, hogy senki, soha, sehol nincs biztonságban ebben a sorozatban, az innentől vált nyilvánvalóvá, és emelte be végleg a sorozatírói eszköztárba azt, hogy bárkit és mindenkit fel lehet áldozni a sztori érdekében, vagy ha a többi, a történet szempontjából lényeges karakter fejlődése megkívánja, illetve azt is, hogy ha megteheted, akkor sokkold a közönséget, mert forintosítható nézettségi pontokban kapod vissza. És a verkli beindult. Egy apa, aki máglyán égeti el saját tündéri kislányát? Hogyne. Egy szadista barom, aki ellenlábasa farkát levágja, a saját csaját megerőszakolja? Persze. Megnyúzott gyerekek, nők és férfiak? Jóhogy. Még több megerőszakolt nő? A budin ülő apa mellkasba nyilazása kedves fiának köszönhetően? Kinyomott szemek, összezúzott koponyák, halott fia koporsója mellett, saját ikertestvére által megerőszakolt nő? Mind megvolt.

Nem feltétlenül ettől jó a Trónok harca, ahogy a The Walking Dead sem lenne jobb, ha a zombik lassított felvételben zabálnák fel a még élő és sikoltozó szereplőket. (Na jó, van olyan karakter, akit felzabálhatnának.) Azért jó, mert ezt megtehette, mert nem sokallt be tőle a gyártó, és hiába övezte meglehetősen nagy hisztikampány a sorozat ilyen húzásait, ez sem az írókat, sem az HBO-t nem érdekelte. Ráadásul az, hogy minden részben volt valami, amiről beszélni lehetett, a Trónok harcával visszahozta kicsit azt a fajta közösségi tévézést, amit a Netflix-modell az egyszerre elérhetővé tett epizódokkal kinyírt.

A műélvezetet kevés olyan dolog tudja jobban elrontani, mint a spoiler. Nem csoda, hogy a Trónok harca második évadára már elkészültek azok a browser-kiegészítők, melyekkel céltudatosan ki lehetett szűrni a sorozatra vonatkozó infókat, így elkerülve azt, hogy idő előtt tudjuk meg, kik is Jon Snow szülei. Persze gyökerek mindig lesznek, így annak az oldalnak is van létjogosultsága, ami automatikus, névtelen sms-t küld a haverjainknak minden epizód vége után pár perccel, és mivel ugye az itthon hajnal 3, eléggé el lehet cseszni bárki napját mindössze 5 dollárért. Az ilyen nyilvánvaló szemétségektől eltekintve azonban meg lehet úszni a spoilereket, szinte tényleg csak az fut beléjük, aki minimális elővigyázatosságra sem hajlandó.

A Lost volt az előfutára annak a fajta sorozatnézésnek, amiben az internetes fórumok és fan klubok bevonása sokat hozzátett az élményhez. Az epizódok történéseit ki lehetett beszélni, a nagyobb oldalakra az alkotók is ellátogattak, sőt, készültek kifejezetten a netre szabott tartalmak is, ezzel kiteljesítve a nézői élményt. Ezt a fajta tudatos, az internetet és a rajongókat a saját, jól meghatározott (marketing) céljaira kihasználó stratégiát azonban a Lost óta nem nagyon folytatja senki, kivéve egy másik HBO-sorozat, a Westworld alkotóit. A Trónok harca sem ebbe az irányba ment el, sőt, a netes jelenléttel az első három évad alatt nem is nagyon foglalkoztak, mert egyszerűen nem kellett.

Ebben hozott újat a sorozat, hiszen azok a fantasy-rajongók, akik 2011-ben úgy ültek le a sorozat elé, hogy addigra már négy regényen túl voltak (és az első évad befejezése után nekieshettek az ötödiknek is), simán széttrollkodhatták volna a világot. Igaz, a sorozat első öt évada sem mindig a könyveket követte, a hatodikban pedig már csak pár történetszálat fedezhetünk fel az irodalmi alapból, de ettől még egy Robb Starkot kinyírják a Vörös nászban komment vagy egy NedStarkHalott nicknév elég sok emberrel kitolt volna. De nem nagyon volt ilyen, mert valahogy, valamiért ez a sorozat összehozta az embereket, és imádtak vitatkozni róla, megbeszélni az eseményeket, ez lett az új Lost, nekünk, magyaroknak meg az új Dallas vagy Szomszédok. Nem mondom, hogy nincsenek, akik egyben akarják letolni az évadokat, mert vannak, sőt olyanok is, akik majd csak a végén ülnek neki, de a nagy többség ezt a sorozatot lineárisan, vagy közel a bemutató időpontjához fogyasztja (hogy aztán tévében vagy HBO GO-n, mindegy), és így harap a farkába a tévés kígyó, és tartalomfogyasztást megújító sorozatból így lesz egyfajta retróélmélny. És ez így volt jó.

A záróévad 2019. április 15-én jön az HBO-ra és HBO GO-ra, első körben a szokásoknak megfelelően eredeti nyelven, felirattal, később majd szinkronnal is.