Laura, Alida
19 °C
28 °C
Index - In English In English Eng

Nem kell a műtyúkszem: magyar újságírók Csernobil körül

2019.05.17. 18:57 Módosítva: 2019.05.17. 20:46
„Nem kell a műtyúkszem”, vagyis semmi szükség arra, hogy az MTI egyik moszkvai tudósítója túl sokat kutakodjon Csernobil körül. Ez volt az irodavezető álláspontja 1986 tavaszán, nem sokkal az atomreaktor katasztrófája után. A Magyar Rádió munkatársai viszont a hivatalos ukázra fittyet hányva bemondták a BBC-ről szerzett információt is a sugárszennyezésről. Csernobil magyar újságírók szemével.

A szakmai renomémnak nagyon jót tett, hogy én lettem Csernobil hőse, de valójában ez akkor már nem jelentett óriási kockázatot.

Bedő Iván újságíró, a Magyar Rádió akkori (és a HVG jelenlegi) munkatársa így emlékszik arra, amikor 1986-ban úgy döntött, hogy az MTI szűkszavú híre mellett bemondja a BBC-ről szerzett értesüléseket is a hírekben. A magyar közönség csak ekkor, április 28-án hétfőn este szerzett tudomást először az atomkatasztrófáról, ami egyébként péntekről szombatra virradóra következett be.

Csernobil azért került újra az érdeklődés középpontjába, mert az HBO ötrészes minisorozatban mutatja be az atomkatasztrófa történetét. Ez az eddigi legalaposabb játékfilmes feldolgozása a tragédiának, ami százezrek életét, egészségét követelte. A magyarokat a mai napig különösen foglalkoztatja a téma, már csak azért is, mert az akkori közönségnek szilárd (és nem alaptalan) meggyőződése volt, hogy nem tájékoztatják megfelelően a kérdésről. Bedő Ivánék azért döntöttek úgy, hogy azt is hozzáfűzik a baleset híréhez, hogy már Skandináviában is érzékelik a radioaktív felhőt, mert addigra ez Nyugat-Európában már mindenhol hír volt.

Az akcióért végül fegyelmit kapott, de szerinte ez a késő Kádár-korban már nem járt komoly következményekkel, mindössze azzal, hogy három hónapig nem vállalhatott olyan munkát, amiért külön fizetség járt. „Az akkori kollégáim többsége is így tett volna, ahogy én” – tette hozzá azon a beszélgetésen, melyet az HBO szervezett a katasztrófa hátteréről.

Homályban a magyar vezetés

Az is kiderült, hogy nemcsak a magyar lakosság volt alultájékoztatva, hanem a szovjetek, sőt a szovjet vezetők is csak lassan kerültek képbe. Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa elmondta, hogy az első hírek még a Szovjetunióban sem a valódi sugárszennyezettség mértékéről szóltak, csak arról, amit az éppen adott eszközökkel mérni tudtak. (Ezek a maximumot mutatták, amit egyáltalán képesek voltak jelezni.) Maga Mihail Gorbacsov, a Szovjet Kommunista Párt főtitkára egy nap késéssel értesült a valódi helyzetről. Az első fotókat egyébként egy bátor szovjet fotósnak köszönhették, aki rávett egy pilótát, hogy repüljenek a reaktor fölé. A sugárzás olyan nagy volt, hogy a képek jelentős része már a gépben megsemmisült, de a megmaradt fotók sokat segítettek a helyzet felmérésében.

Bedő emlékei szerint az első hír bemondását követő balhé után a magyar sajtó, ha szűkszavúan is, de már beszámolt a fejleményekről. Amelyekről továbbra sem lehetett túl sokat tudni, még a magyar vezetőket sem tájékoztatták megfelelően a szokásos diplomáciai csatornákon keresztül. Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelős munkatársa megjegyezte, hogy a korabeli iratokból egyértelműen kiderül, hogy sokáig a magyar vezetés is mekkora homályban tapogatózott Csernobilt illetően.

Figyeltük, hogy merről fúj a szél

Ezt a homályt próbálta oszlatni Váradi Emil, aki akkoriban a háromfős moszkvai MTI iroda tagjaként dolgozott. Az irodájuk két emelettel a francia Le Figaro tudósítóinak irodája felett volt, hozzájuk jártak le rendszeresen, mert nekik volt Reuters előfizetésük. Mivel szovjet bejelentés sokáig nem volt, innen tudták meg, hogy történt valami. A szabály viszont az volt, hogy csak hivatalos szovjet tájékoztatás alapján lehet híreket írni. Emellett azonban készültek a hazai vezetés számára úgynevezett piros csíkos jelentések is. „Akkoriban azt mondtuk, hogy ezeket vihetik magukkal az elvtársak olvasni reggel a budira.”

És készültek úgynevezett egy példányos anyagok is, melyek egyenesen Marjai József akkori miniszterelnök-helyettes asztalára kerültek. Váradi az Indexnek elmondta, hogy ezekben írhatta csak meg, amit például a kijevi Ikarusz-telep magyar főnökétől tudott meg. Ő mesélte neki, hogy a Csernobil közeli Pripjaty lakóival levetették minden ruhájukat, órájukat, ékszereiket eldobatták, katonai ruhákba öltöztették őket, és úgy szállították őket biztonságosabb helyre, valószínűleg Kijevbe. A sugárszennyezett buszokat pedig a kijevi busztelep egyik elkülönített részében tárolták.

Azt pedig egy kint dolgozó magyar újságírótól hallotta, hogy a baleset kísérletezés (egy vészhelyzet-szimulációs teszt) közben történt, de ezt annyira bizarrnak tartotta, hogy nem írta bele a jelentésébe. Később kiderült, hogy igaz volt.

Váradi meglehetősen ellentmondásos utasításokat kapott a főnökeitől. A közvetlen felettese, a moszkvai iroda vezetője sokszor elmondta neki, hogy „nem kell a műtyúkszem”, vagyis semmi szükség arra, hogy túl sokat kutakodjon Csernobil körül. Ugyanakkor a magyarországi MTI-s szerkesztők között akadt, aki kifejezetten kérte, hogy tudjon meg minél többet arról, hogy mi történt az atomerőművel.

Őt pedig nemcsak amiatt érdekelték a fejlemények, mert újságíró volt, hanem mert két gyereke is velük élt Moszkvában. Aggódott, hogy biztonságban vannak-e, de a szovjetek még arról is titkolóztak, hogy milyen széljárás várható, viheti-e a sugárszennyezést Moszkva irányába. „Állandóan figyeltük, hogy merről fúj a szél” – emlékszik vissza. Később aztán valamennyire megtört a szovjet csend, és jönni kezdtek a hivatalos hírek is Csernobilról, Váradi szerint ekkor rajzolódott ki igazán számukra a drámai kép a katasztrófáról. Ezután alig győzték a munkát, annyi beszámoló érkezett.

Beszámolni pedig azóta is van miről. Perger András szerint Csernobil története messze nem ért véget azzal, hogy 2000-ben leállt az atomerőmű működése, és hogy 2016-ban elkészült a második szarkofág. Ez ugyanis csak a következő 100-200 évre jelenthet valamiféle megoldást, az utánunk következő generációknak újra szembe kell nézniük a problémával, amit Csernobil jelent. Ráadásul a hosszabb távú megoldásra egyelőre sem pénz, sem ötlet nincs.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!