Laura, Alida
18 °C
28 °C
Index - In English In English Eng

Úristen, véget ért a sorozatom!

GettyImages-1142957239
2019.05.22. 15:52
A Trónok harca nyolcadik évadának hatodik részével lezárult a történet. A sorozat nyolc évig volt az életünk része, még azoknak is, akik percet sem láttak belőle, hiszen az HBO műsora elől ugyanolyan nehéz volt elrejtőzni mint bármilyen hír elől, ami mondjuk a brit királyi családról vagy Kim Kardashianről szól. A finálét valószínűleg hetekig fogja elemezni még a szakma és a közönség, de ez nem változtat azon a tényen, hogy VÉGE.

Aki pedig iszonyatos ürességet és szomorúságot érez, jobb, ha tudja nincs egyedül, a post finale blues vagy post series depression, vagyis a finálé utáni depresszió egy létező jelenség. Persze nincs hivatalos definíciója, nincs benne a betegségek nemzetközi osztályozására szolgáló kódrendszerben, de a tudomány tökéletes magyarázatot tud rá adni, akár többet is.

Röviden összefoglalva: azt a sorozatot gyászoljuk a legjobban, ami mélyen megérintett, aminek karaktereivel tudtunk azonosulni és ami sokáig a mindennapjaink része volt, egy korszakot jelképez az életünkből, mondjuk a kamaszkorunkat.

Ennél azért ez sokkal összetettebb kérdés, főleg az olyan drámasorozatoknál, amikben nincs hiány ellentmondásos személyiségekből, amik nem annyira a felhőtlen szórakozásról szólnak, hanem néha-néha bevisznek egy durva gyomrost, mint amilyen a Trónok harca is volt. 

Könnyes búcsú

A szakértők szerint az agyunkban a fikciós és a valóságos személyek közötti különbség elmosódhat, ezért teljesen természetes, ha kötődni kezdünk egy sorozat szereplőihez, és ismerősként, vagy szélsőséges esetben szinte barátként, családtagként tekintünk rájuk. Az már más kérdés, hogy bármennyire valósnak tűnik, ez éppolyan egyoldalú és viszonzatlan, ún. paraszociális kapcsolat, mint a rajongók és a hírességek kapcsolata. Ami viszont nem változtat az érzés őszinteségén, még az is természetes, ha valaki könnyekre fakad, lásd kollégánk, Földi Gábor tapasztalatait:

Csak ritkán fordul elő, hogy film vagy sorozat könnyeket csaljon ki belőlem, ezért is maradt meg annyira az Americansből ez a montázs, amit Elton John - Goodbye Yellow Brick Road című számára komponáltak. Az egész a búcsúzásról és a továbblépésről szól, és bár még azon a ponton hátra volt az epizód fele, illetve egy komplett 10 részes utolsó évad, mégis úgy zokogtam, mintha az lett volna a vége az egésznek.

Az, hogy milyen hangulatba kerülünk, abban nagy része lehet annak is, hogy a készítőknek milyen szándékaik vannak velünk.

A Twin Peaks harmadik évadának első két részét Cannes-ban láttam a vásznon, majd minden reggel hétkor felkeltem, és munka előtt megnéztem. Ahhoz fogható dolgot a mai napig nem láttam, és szerintem életem nagy részében nem is fogok. Minden más sorozat triviálisnak tűnt és tűnik mellette, de még így sem szomorú lettem, hanem melankolikus, pont azért, mert (azt hiszem) ez volt a célja a végével

- meséli Klág Dávid a 2017-es sorozatról.

De mi van akkor, ha nem kapjuk meg a tökéletes befejezést? Azt, hogy mennyire fontos lehet egy sorozat az emberek életében, és mennyire nehéz elengedni, az is bizonyítja, hogy a rajongók, akik nem voltak megelégedve a Trónok harca kifutásával, az utolsó rész előtt - nyilván az esélytelenek nyugalmával - petíciót indítottak, hogy írják és forgassák újra a nyolcadik évadot, hogy a karakterek és persze ők is olyan lezárást kapjanak, amilyet elképzeltek, és meglegyen a katarzis, amire annyira vágytak.

Ilyenkor persze lehet kapaszkodni azokba a morzsákba, amiket a szórakoztatóipar még elénk szór. Ami a Trónok harcát illeti, a rajongók a következőkben reménykedhetnek:

  • Május 26-án érkezik Game of Thrones: The Last Watch című dokumentumfilm, ami azt mutatja be, hogyan készült a sorozat utolsó évada, vagyis egy werkfilm tele kulisszatitkokkal.
  • Az HBO nem vágja le az aranytojást tojó tyúkot, bár nem szeretnék, ha ők lennének a trónok harcás csatornaegyre jobban körvonalazódik, hogyan képzelik el a folytatást, milyen spinoff sorozatokra lehet majd számítani.
  • Geoge R.R. Martin még mindig tartozik regényciklusának két darabjával, amelyek a pletykák ellenére még nincsenek kész.

De milyen nagy lezárások voltak az elmúlt években? 2013-ban lett vége a Breaking Bad (Totál szívás) sorozatnak, a befejezéssel a többség elégedett volt, de ennek ellenére vagy pont ezért sokan nagyon szomorúak lettek miután lefutott a stáblista. Van, akikben a Mad Man sorozat hagyott óriási űrt, ők a Redditen osztották meg, hogyan éreznek a fináléval kapcsolatban. A Trónok harca utolsó évada viszont nem ezek, hanem a Lost és a Dexter mellé került be. Az utóbbi évekből ezek azok a meghatározó sorozatok, amelyek fináléja erős érzelmeket váltott ki a rajongókból, és általában nem pozitív előjelűeket. Persze semmi sem fekete-fehér, mint minden más, az is relatív, hogy mi számít tökéletes befejezésnek, Sixx például ezt írta a Lost utolsó részéről. 

Nekem személy szerint ez a lezárás volt a tökéletes befejezés ehhez a hatéves kalandhoz, én pontosan azt kaptam, amit vártam, egy kerek egészet, aminek úgy lett vége, ahogy annak lennie kellett, bent a bambuszligetben haldokló Jackkel. Nekem a karakterek voltak fontosak, Hurley, Sawyer, Juliet és a többiek, érdekelt a sorsuk, és drukkoltam nekik, nem akartam, hogy a számba rágják, melyik cég gyártotta Widmore embereinek műholdas telefonját, mert nem érdekelt. És igen, sírtam a finálén, negyvenéves fejjel, mert meghatott az, ahogy Juliet rádöbben arra, ki neki Sawyer és ahogy Charlie ránézett Claire-re.

Ha pedig a vígjátékokat is idevesszük, míg a Jóbarátok lezárása úgy volt jó, ahogy, az Így jártam anyátokkal befejezése már elég megosztó volt. És nem fair, hogy most szinte minden Trónok harcáról szól, hiszen most lett vége az Agymenőknek is. Az utolsó rész - ahogyan arra számítani lehetett - nagyon megható lett, a rajongók megsiratták, de alapvetően tetszett neki, ahogyan a készítők pontot tettek a történet végére.

És mostantól miről fogunk beszélgetni? 

Úgy tűnik, hogy a leghevesebb érzelmeket a drámasorozatok váltják ki a közönségből. Dolf Zillmann, a téma szakértője szerint az a feszültség, ami a negatív, letaglózó események követése közben felgyülemlik bennünk, pozitív hangulatba fordulhat át, ha a lezárás megnyugtató. Vagyis az emberek nyilván jobban élveznek egy műsort, ha azok a karakterek, akikkel ők azonosulni tudnak egyértelműen jófiúk maradnak, a rosszfiúk pedig megkapják a méltó büntetésüket. Igen ám, de ez messze nem minden kultikus vagy közönségkedvenc sorozatra húzható rá, sőt. A Totál szívásnál például nehéz különbséget tenni a jófiúk és a rosszfiúk között, és a happy endingről is lemaradunk. De ugyanez igaz a Drótra, a House of Cardsra, a Maffiózókra vagy éppen az előbb emlegetett Lostra vagy Dexterre.

Egyes kutatások szerint azért szeretjük ezeket a komor, néha nagyon erőszakos sorozatokat, mert úgy érezhetjük, hogy a mi életünk még viszonylag rendben van. Másrészt megtanítanak jobban olvasni mások érzelmeiben, és be tudjuk magunknak is bizonyítani, hogy igenis intelligens és érző lények vagyunk. Szóval nemcsak azért nézünk tévét, mert szórakoztat, hanem azt is értékeljük, hogy valamit tanulhatunk magunkról és úgy általában a világról. De tény, hogy néha tényleg csak arról van szó, hogy szeretnénk egy kicsit elmenekülni a reális világ elől. 

 Így egy kicsit el tudunk távolodni a saját problémáinktól. Ki tud kapcsolni az agyunk. Sokak számára pedig kicsit ijesztő lehet, hogy vissza kell térni a valóságba

- véli Kristen Diou, a Pop Culture Therapist podcast egyik műsorvezetője.

Ráadásul ha egy hosszú sorozat véget ér, akkor eltűnik egy talán nem annyira lényeges, de mégis biztos pont az életünkből, a szokások pedig makacs dolgok. És lehet, hogy nem maga a tévézés rituáléja hiányzik majd, hanem a közösségi élmény, hogy meg lehet beszélni a barátokkal és a kollégákkal, hogy mi történt, sőt az internetnek köszönhetően az egész világgal együtt lehet értékelni az adott részt, spekulálni arról, mi lesz majd a folytatás, és ez a Trónok harcára különösen igaz volt. Ráadásul egy hosszú évek át futó műsor fináléja után sokan önkéntelenül is számot vetnek arról, hogy mi történt az életükben, és - ha maradunk az HBO sorozatánál - nyolc év azért elég hosszú idő.

A streamingszolgáltatások miatt megváltoztak a sorozatfogyasztási szokások, és ugyan szinte mindenkinél van példa arra, hogy nem egyszerre lesz elérhető egy évad, hanem szépen lassan csorgatják a részeket, a többségüket pár nap alatt le lehet darálni, ha valakinek van rá ideje. Ráadásul a régi, nem feltétlenül saját gyártású sorozatokból egyszerre akár az összes évadot is meg lehet nézni gyors egymásutánban. Ezek után nyilván nem meglepő, hogy létezik a post Netflix vagy post binge blues is.

Rám tört a szorongás, hiányérzetem támadt, úgy éreztem, hogy megfosztottak valamitől

- írta Matthew Schneier a New York Timesban arról, hogyan élte meg, amikor pár nap alatt kilenc részt nézett meg Aziz Ansari Master of None sorozatából, és egyszer csak elfogytak az epizódok.

A Netflix 2013-as felmérése szerint az emberek 73 százaléka szerint a binge-watching teljesen elfogadható, és azóta ez az arány állítólag tovább nőtt. Beau Willimon, a House of Cards showrunnere és vezető producere szerint a készítőknek egyébként nagyon jó visszajelzés, ha sokan ledarálják a sorozatot, hiszen ez azt jelenti, hogy sikerült megtalálni a közönséget, és egyre többet és többet akarnak. Hozzátette, ez persze azzal jár, hogy sokkal nagyobbak az elvárások, és egy nagyobb nyomást helyez a készítőkre.

Minden jónak vége szakad egyszer

Ez a lehangoltság és üresség nemcsak egy sorozat befejezése vagy film után törhet rá az emberre, a lezárás sosem könnyű feladat. Ha a kultúra és a szórakozás vonalán maradunk, nehéz lehet letenni egy könyvet is, főleg, ha nagyon magába szippantott a történet, nagyon sokáig olvastuk, vagy nagy hatással voltak ránk a benne leírtak. Egyik kollégánkra például a Harry Potter-sorozat tett ilyen mély benyomást, de volt, aki a Gyűrűk Ura-könyvek befejezése utána nem tudta elképzelni, hogy mivel is foglalkozhatna tovább.

Abból tudhatod, hogy egy igazán jó könyvet olvastál, hogy az utolsó sorok után úgy érzed, mintha egy barátot veszítettél volna el

- állítja Paul Sweeney, aki szerzőként több, főleg politikai és gazdasági témájú könyvet jegyez.

Az írók egyébként hasonlóan letargikus állapotba kerülnek, amikor leírják az utolsó karaktert. Az internet Truman Capote-nak tulajdonítja a következő szavakat: “Befejezni egy könyvet olyan, mintha a fognád a gyereked, kivinnéd a kertbe, és lelőnéd”. De látjuk azt is, hogy a Trónok harca színészei majdnem mind megrendülten búcsúztak a sorozattól, többségük arról számolt be, hogy a forgatás lezárása után úgy érezte magát, mintha kiesett volna a lába alól a világ feneke. És ez különösen érthető azoknak a fiatal színészeknek az esetében, akik a sorozat forgatása közben nőttek fel, mint mondjuk Maisie Williams vagy Sophie Turner.

ezgif.com-crop.gif
Fotó: Youtube

A könyveket persze újra és újra elő lehet venni, meg a sorozatokat is meg lehet nézni többször, de ez más élmény, hiszen új információval már nem szolgál a történet. Ettől még az újranézés és az újraolvasás lehet remek szórakozás, hiszen néha néha sokkal érdekesebb az, hogyan jut el a sztori A-ből B-be, mint hogy mi a vége. Ez a spoiler-paradoxon, amit a pszichológusok azzal magyaráznak, hogy az ember alapvetően szereti a történetmesélést, és az érzelmek, motivációk megértését keresi benne, és alapvetően jobban oda tud figyelni a részletekre, ha egy részét már ismeri.

A sorozatok, filmes univerzumok és könyvek mellett mindenképpen helyet kell kapnia a videójátékoknak is, főleg az olyan akció-szerepjátékoknak mint a Skyrim, a Mass Effect vagy a Witcher, amikben ugyanúgy el lehet veszni a szó jó értelmében.

A videójátékok esetében szerintem még durvábban hat ez a dolog, én például pontosan ezért vagyok képtelen máig végigvinni egy csomó olyan játékot, amiben ilyen 200-300 órákat toltam. A mentéseim Witcher 3-ban és a Skyrimben konkrétan ott állnak, hogy minden utolsó kis mellékküldetést megcsináltam, a legutolsó küldetés előtt viszont megálltam, elmentettem és azóta sem vittem végig egyiket sem, mert egyszerűen szarul viselném a végét

- írta rovatvezető-helyettesünk, Sajó Dávid.

A sorozatoktól és a könyvektől ezek annyiban különböznek, hogy viszonylag nagy mozgástere van a játékosnak, az egyéni döntésektől pedig igazán sajátunknak érezzük a történetet. És a lezárást persze itt is el lehet rontani, ez volt a helyzet az előbb már említett Mass Effectnél, komoly várakozás előzte meg az utolsó részt, hiszen ebben dőlt el, hogy a szerves és szintetikus élet kerekedik-e felül, és hiába volt három kifutása a sztorinak, a rajongók elégedetlenek voltak, a gyászba sok harag és csalódottság keveredett, és ezt megalapozta az is, hogyan viszonyulnak majd a folytatáshoz

Most már mindig csak robotolni fogunk?

Az is teljesen természetesen, ha valaki egy jó koncert vagy egy kiadós fesztiválozás után érzi azt, hogy már semmi nem lesz ugyanaz. Dr. Rob Gardner, Linfield College oktatója húsz éve tanulmányozza a különböző zenei közösségeket, illetve szubkultúrákat, és számtalanszor találkozott már ezzel a jelenséggel.

Amint hazatérünk, újra szembesülnünk kell azokkal a kötöttségekkel, amit a család, a munka vagy az iskola jelent, újra az elvárások gyűrűjében találjuk magunkat. Ez pedig néha nagyon pofán tudja vágni az embert. A fesztiválokon olyan átmeneti közösségek tagjai leszünk, amik nagyon sok szempontból különböznek azoktól, amiknek a hétköznapokon vagyunk a részei. Olyan emberekkel találkozhatunk és olyan dolgokat tehetünk meg, amikre egyébként nem lenne lehetőségünk. Amikor pedig minden visszatér a normális kerékvágásba, az már nem nem tűnik annyira vonzónak

- nyilatkozta a Vice-nak. Hozzátette, az alkohol és a drogok miatt sokkal fokozottabban élik meg a fesztiválozók ezeket az élményeket, főleg, a többiek is hasonlóan felfokozott állapotban vannak. De ez nem jelenti azt, hogy csak módosult tudatállapot feltétele lenne az utána következő mélységnek, hanem arról van szó, hogy az ember társas lény, a fesztiválok közönsége pedig nagyon befogadó, nagyon sok pozitív visszajelzést kaphatunk, és minél nagyobb egy tömeg, annál erősebbek a közös érzelmek.

A kultúrához nincs köze, de valahol rokonságban áll az előbb leírtakkal az, hogy miért olyan nehéz visszatérni a nyaralásból. Erre is van külön fogalom, ez a nyaralás utáni depresszió, bár - ahogyan többi esetben is - ezt a kifejezést nyilván nem szerencsés használni, maradjunk a vakáció utáni szomorúságnál. Nem annyira friss adat, de a Tripadvisor utazós portál majdnem tíz évvel ezelőtti felmérése szerint a megkérdezettek 64 százaléka már a nyaralás közben lehangolt volt amiatt, hogy az nem tart örökké.

Kicsiben, de hasonló érzéseket élünk meg akkor is, amikor vége van az ünnepnek vagy éppen a hétvégének. Az új élmények és az elvárások találkozása pedig akkor is rányomhatja a bélyegét az emberek hangulatára, ha iskolát vagy munkahelyet váltanak, vagy úgy általában új közösségbe kerülnek. Japánban egy külön kifejezés is van erre, ez a gogatsu-byou, vagy májusi betegség, náluk ugyanis tavasszal kezdődik az új iskolaév és a cégek is általában ebben az időszakban vesznek fel új embereket, ráadásul a nagy állami ünnepek közül több is ekkorra esik.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!