Jön a Love Island, ami megőrjítette a briteket

Egy 2018-as tanulmány szerint a Love Island brit kiadásának szereplői a műsorban megszerzett hírnevet forintosítva (vagy inkább fontosítva, ha már) átlagosan úgy 1,1 millió fontos bevételre számíthatnak a műsor utáni években (de akadt olyan szereplő, akinek jelenlegi keresetéből kiindulva 2,8 millió fonttal lehet számolni). Ugyanebben a tanulmányban azt is megjegyzik, hogy az oxfordi vagy cambridge-i egyetemen, az alapképzésben szerzett diploma átlagosan 815 ezer fontot termel vissza ugyanennyi idő alatt. A hírnév és az azzal járó előnyök, vonták le a konklúziót a kutatók, kifizetődőbb, mint egy diploma, és ezzel az emberek kutatás nélkül is tisztában vannak, hiszen míg a 2018-as Love Islandre 85 ezer jelentkezést regisztráltak, a két említett egyetemre összesen 35 ezren jelentkeztek. Jó, ez körte és alma valahol, hiszen a Love Islandbe könnyebb bejutni: inkább szépnek kell lenni hozzá, mint nagyon okosnak. Mindenesetre érdemes elgondolkodni azon, miért szólt a 2019-es nyár ismét egy olyan realityről, aminek első verziója évekkel korábban simán megbukott, most pedig az ITV2 csatornán mindenféle nézettségi rekordot megdöntött?

A televíziós párkeresés hajnala 1965-ben hasadt az amerikaiaknál, ahol egy Chuck Barris nevű producer fektette le az alapokat a The Dating Game-mel. Ebben egy facér pasi vagy szingli nő ült egy paraván mögött, odakint három kérő, a műsorvezető pedig kérdésekkel terelgette Ámor nyilát valamelyikükre. És ugye a szerelemben mindent szabad alapon a trió tagjai lelkesen pocskondiázhatták egymást, míg a vágy tárgya azt nem mondta vakon, hogy legyen inkább a lapátfülűnek mondott könyvelő, mint a baltaarcú kamionsofőr. A műsorokat persze nem egyszer előre lezsírozták, az is előfordult, hogy évek óta randizó pár tagjait tették be "idegen" szereplőknek,

A formátum alapja a mai napig megtalálható az olyan műsorokban, mint a Vigyél el!, csak nem három kérővel, hanem egy rakással. A tévés párkeresést a reality műsorok kilencvenes évekbeli megjelenése változtatta meg gyökeresen.

Mire a Love Island 2005-ben elindult a ITV-n, túl voltunk a Nagy Ő (Bachelor / Bachelorette), a Kísértés (Temptation Island) és az Éden Hotel (Paradise Hotel) franchise-ok beindításán és (részleges) bukásán, és az első két, celebekkel forgatott évadot a britek sem teszik ki az ablakba. 2006-ban csendesen elkaszálták, mondván, ha a brit nézőket nem érdekli a trópusi környezetbe (Fidzsi-szigetek) helyezett párkeresésbe oltott ármánykodás, akkor nem kell erőltetni. Az amerikai piacon egyébként érdekes módon a Nagy Ő az egyetlen olyan párkeresős műsor, ami a mai napig vígan menetel, pedig üvölt róla, hogy semmi spontaneitás nincs benne. A Kísértés három évad után, 2003-ban pihent le 16 évre (idén februárban tért vissza), az amerikai Éden Hotelnek 2003-ban, 2008-ban és idén is nekifutottak, de nem érdekelt senkit. Azt persze tegyük hozzá a dologhoz, hogy az Éden Hotel csak a skandináv országokban tudott igazán sikeres lenni, valami lehet északon a levegőben, amiért ott ez a formátum kifejezetten működik: a dánok 15, a norvégok 12, a svédek 9 évadnál tartanak belőle (nálunk három készült).

A Love Island és az Éden Hotel közös tőről fakad. Mindkettőben 11 szingli pasi és csaj költözik be egy puccos, teljesen bekamerázott villába, amit persze valami melegebb éghajlaton találunk, hiszen twerkelni télikabátban annyira nem látványos, mint egy zsinórtangában (és a kockahasat sem lehet melegítőfelsőben mutogatni), majd a hét végére igyekeznek összemelegedni egyik társukkal, mert akinek nincs partnere, az mehet haza. Az új héten új ember költözik be, és kezdődik minden elölről. A végére, ami 30-50 epizód múlva jön el, marad egy vagy két pár, és a formátumtól függően lesz egy vagy több nyertes. Amiben a Love Island eltér az Éden Hoteltől az, hogy 

• soha nem lehet tudni, mikor kell párosodni, (mármint nem a parancsra való üzekedésre gondolunk, hanem párt találni), mert kiesés bármikor lehet,
• a közönség is hazaküldhet játékost és adhat védettséget is,
• a szerkesztők a játékosokat is utasíthatják arra, hogy szavazzanak egy vagy több társuk sorsáról,
• a párok nem külön lakosztályokban laknak, hanem egy nagy közös hálóban.

Az már a szereplőválogatáson és a szerkesztők kvázi szabad kezének finom belenyúlásain is múlik, hogy az Éden Hotellel szemben a Love Island tényleg inkább szól a szerelemről, vagyis arról, amiről a szereplők ebben a mesterséges valóságban azt hiszik, hogy valós érzelem. Nem véletlen, hogy az első és az ötödik évad kivételével a nyertesek az első napi beköltözők közül kerültek ki (abban a kettőben is volt egy-egy első napos a nyertes párban), mert idő kell ahhoz, hogy a haverkodásból több legyen. Ráadásul ebben a formátumban a közönség szavaz a végső győztes párról, így az, hogy valakit már másfél hónapja minden nap látnak a tévében elég sokat nyom a latban.

A műsor egyébként meglehetősen egyszerű, egyszerre hat az ösztönökre (a szereplőknek fürdőruhában kell lenniük a nap nagy részében) és persze az érzelmekre, hiszen a szereplőket nagyon gondos szűrés után engedik be a műsorba, és a kreatív stáb kis túlzással többet tud a szereplőkről, mint ők maguk.

Mielőtt az augusztus elején befejezett amerikai verzió adásba került volna, a CBS a Hulu nevű streamingszolgáltatóra feltette az első négy brit évadot, hogy az amerikai nézők is rákaphassanak, amit utólag elég nagy baklövésként kell, hogy elkönyveljünk. Az amerikai verzió ugyanis messze elmarad az eredetitől, és a nézők ezt távolmaradásukkal jelezték – miközben a brit évadokat meg falták online. Papíron persze nem olyan rosszak a számok, 2,2 millió nézőjük volt átlagban, ami nem rossz, de nem is kiemelkedően jó. Az amerikai piacon ezt a formátumot és a vadhajtásait egyszerűen nem lehet befuttatni, pedig próbálkoznak vele becsülettel. Az ausztrál kiadás félmilliós átlagnézettsége konkrétan csalódás, egy 27 milliós országban ennél magasabb elérésre számítottak, bár ha lehet hinni a számoknak, az 500 ezerből 400 ezer a 16-39-es célcsoportból kerül ki, így a helyi licensztulajdonos egy második évadot is eladott a 9 network nevű ottani tévének.

A svédeknél ezt a formátumot nagy bátorság volt bemutatni, hiszen itt a Éden Hotel már kilenc évadot élt meg, és akkora különbség nincs a két formátum között, hogy külön entitásként kezeljék egy évad után. A brit harsányságból a hűvös északon visszavettek, a legkevésbé is szexistának tűnő feladatokat átdolgozták, és nem nagyon adtak inni a szereplőknek, akik kínjukban egy idő után már nem tudtak mit kezdeni magukkal. A norvég verzióban az országra jellemző csoport > individuum képlet uralta a képernyőt, senki nem akart reflektorfénybe kerülni, igazi konfliktus, üvöltözés nem volt, az utolsó adás előtt kiszavazott szereplő azt mesélte a műsorról, hogy egy nyári tábor volt, ahol soha, senki nem akarta elvenni a másik csaját/pasiját, ami ennek a formátumnak az egyik alapja. Itt sem hagyták inni a versenyzőket, ahogy a dánoknál sem, erről a verzióról viszont azt mondta egy szociológus a The New York Times-nak, hogy míg a szexről teljes nyíltsággal beszélnek, a randizás maga, a kapcsolat kialakulása egyfajta tabunak számít:

Talán ha a játékosok kapnak alkoholt, izgalmasabb lett volna, jobban megnyílnak egymás előtt.

Attól, hogy hasonló visszafogottság uralja el a magyar verziót, és kedves emberek unatkozzanak együtt, azért nem nagyon kell tartani.

Mindenesetre a Love Island a briten kívül egyik piacon sem tudott igazán kiemelkedőt nyújtani. Dániában az első résznek volt a legtöbb nézője, 78 ezer, de ez elég karcsú az átlagosan 200 ezer nézős, hasonló tartalmak mellett egy közel hatmilliós piacon. A svédeknél 73 ezer nézővel rajtolt, és ugye egy tízmilliós országról van szó, azaz összevethető a mi tévés piacunk számaival. Igaz, az epizódokat átlagosan 93 ezren streamelték még a lineáris vetítés mellé, így összességében 166 ezer nézőről beszélünk, ami az RTL nyelvére lefordítva kb. annyi, amennyien egy prosztóvígjátékot követnek este 11 órától. A német kiadás az ottani RTL II-n 600 ezer nézővel szerénykedett csak, szóval kijelenthető, hogy a lécet, legalábbis globális szinten, egész alacsonyra tették a magyar kiadás előtt.  

A reality utolsó három évadára (2,5 millió, 4 millió és 5,6 millió néző átlagban) jellemző volt egyfajta kettősség. A felületes nézőnek, aki csak belenézett az eseményekbe, megmaradt azon a szinten, hogy félpucér, kigyúrt pasik és bikinis, szilikonmellű csajok piálnak, buliznak, veszekednek és (néha) dugnak az éjszakai kamera zöldes képén, amit másnap óhatatlan hisztik, látványos szakítások és nagy összeborulások követnek. Ez eddig pont olyan, mint egy Éden Hotel vagy a Való Világ, de a műsor lényege nem ez. Az angol közbeszédet 2017 óta minden nyáron elsöprő erővel meghatározó műsorról minden újság és közéleti talkshow beszámol, ami rendben is van, VV Aurelio péniszhelikopterezése az akkor még létező Népszabadságba is bekerült. Ez lett az a program, amiről másnap a zöldségesnél, az orvosi rendelő várójában, melóba menet a buszon beszéltek az emberek. Ha idén nyáron valaki a briteknél a Maura keresztnevet említette, legyen az Liam Gallagher vagy egy feminista képviselőnő a parlamentben, mindenki a Love Island egyik szereplőjére, Maura Higginsre gondolt.

Mivel a műsor szerkezete igen laza, a szerkesztők aktívan, a közösségi reakciókat is figyelve dolgozhatnak, ezzel kvázi történetet írnak, vagy legalábbis annak vázlatát. A napi formátum szappanoperai irányba viszi el a sztorit, aminek szereplői, a játékosok soha nem tudják, mikor mi fog történni, mikor érkezik új lakó, ki megy ki randizni és kivel, és mikor kell a kamerába mondani, hogy kivel akarnak párt alkotni a jövőben. 2018 nyarán a remek castingnak köszönhetően a Love Island komoly társadalmi vitát robbantott ki az elnyomó viselkedésről, a pszichikai terrorról és a családon belüli erőszakról – mindehhez csak az kellet, hogy egy nem különösen szimpatikus Adam Collard nevű kigyúrt pasi addig cseszegesse a heti párját, hogy az sírógörcsben törjön ki. Nőjogi szervezetek emelték fel a hangjukat Collard viselkedése és a műsor ellen, miközben józanabb hangok azt üdvözölték, hogy egy ilyen frivol tévéműsor milyen komoly problémákat hoz a felszínre. 

Amikor egy Alex George nevű orvos, aki saját bevallás szerint már csak a foglalkozása miatt is kiérdemelte, hogy legyen nője, hoppon maradt az első párválasztásnál, a Reddit-4chan-Twitter Bermuda-háromszög kényszercölibátusban élő férfiainak, azaz inceleinek a példaképe lett. Az ilyen embereknek hosszú ideje nincs párkapcsolatuk (vagy soha nem is volt), és nem élnek nemi életet sem, pedig szeretnének, csak éppen a nők sorozatos visszautasításai miatt már letettek róla. George-ból igen hamar mártír lett, az incel fórumok konszenzusa szerint a nők le sem szarják, „de bezzeg ha szarul vannak, azonnal hozzá fordulnak, és elvárják, hogy segítsen”. George aztán kényszerűségből összebútorozott a műsor első fekete női szereplőjével, aki a rasszizmus kérdését bolygatta meg egy kicsit, hiszen utolsónak maradt, és egy nőgyűlölővel kellett összeállnia, aki nem mellesleg később egy versenyzőtársa kezét kérdés nélkül ráhúzta a merevedésére, ezzel felkorbácsolva a #metoo mozgalom hadosztályainak lelkivilágát.

És amikor egy angol képviselőnő a bosszúpornóra (excsajunkról, expasinkról készült felvétel nyilvánosságra hozatala) vonatkozó törvényjavaslat szigorításához a Love Islandből hozott fel példát, vagy amikor egy egyetemi tanár arról tartott előadást, hogy mennyire veszélyes jelenség az, amikor tinédzserkorú kölykök az edzőteremben tolják magukba a cuccot, majd azért gyúrnak, hogy Love Island-testük legyen (magyarul kb. Pumped Gabó-test), akkor a reality műsor a tévéből a valóságba költözött át. Abba a valóságba, amit a műsor maga is alakít, hiszen a tipikus Love Island-rajongó húszas éveiben járó nő, aki napközben az Instagramon lóg vagy edz, este bulizik, és az a leghőbb vágya, hogy bekerüljön a műsorba. Oda, ahol egy évadban harmincnál is többen fordulnak meg, és amiben

Azért azt tegyük hozzá gyorsan, hogy a műsor az első évad óta folyamatos támadás alatt van a mesterségesen kreált drámák, a lelki terror és a szexizmus vádja miatt. A feladatok 90 százaléka arra épül, hogy a játékosok a testüket mutogathassák, ennek egy eklatáns példáját a fenti nyuszigalériában meg is mutatjuk, mert ez volt az a feladat, amiért az OFCOM-hoz ezer körüli panaszos levél érkezett, azt kifogásolva többek között, hogy tényleg muszáj-e szopást imitálnia a versenyzőknek, nem látták-e a szerkesztők, mennyire kellemetlenül érezték magukat a nők a Playboy-nyuszi-jelmezben, amiből kis híján kiesett a mellük, és ha már a nőket így megalázták, miért nem adtak a férfiakra mondjuk egy farok alakú jelmezt?  

Mike Thalassitis 29,  Sophie Gradon 32 éves volt, mindketten öngyilkosok lettek a műsorban való szereplésük után. Szereplőtársaik szerint egyikük sem tudta feldolgozni a show utáni életet, a hírnév árnyoldalait, a trollokat és a zaklatókat. Az OFCOM, a magyar NMHH brit megfelelője a realityk alkotói számára kötelezővé tette, hogy a műsor vége után 14 hónapon át biztosítson mentálhigiénés szakembereket a játékosok számára, és szigorítottak a műsorba (bármilyen valóságshow-ba) bekerülés feltételein is, komolyabb, alaposabb pszichológiai vizsgálatot írnak elő hozzá.  

Kész csoda egyébként, hogy az újraindulás óta forgatott öt évadban megforduló 155 szereplőből csak hatan távoztak önként a műsorból (még kettőt ki kellett zárni), hiszen a szándékosan ingerszegény felállás, az egész napos henyélés egy idő után óhatatlanul is egymás szekálásához vezet, ami nem egy esetben eléggé elfajult. A verbális terrorra egyébként a Való Világ és az Éden Hotel évadaiban láthattunk/hallhattunk elég példát mi is.

A hamarosan induló magyar kiadásról nem sok mindent lehetett tudni, sem a forgatási helyszínről, sem a szereplőkről, sem a villáról nem beszélt az RTL, de mire ez a cikk megjelenik, már bejelentették, hogy Cipruson forgatnak. Az első 11 szereplőt viszont megmutatták, és annyira ugyan nem egyformák, mint a brit kiadásban, de az látszik, hogy az infulenszerkedésből pénzre számító réteg itthon is markánsan képviselteti magát. Egy átlagos Love Island évadban egyébként olyan 25-29 szereplő fordul meg, a szereplőválogatás cseppet sem egyszerű. A legmarkánsabb különbség a magyar kiadásban a műsorvezető személye, hiszen az eddigi kiadásokat vagy csak nők, vagy a belga-holland kiadás estében férfi-női páros vezette, magában egy férfira ilyen dolgot még nem bíztak. Erről Herman Péter, az RTL Magyarország drámai és szórakoztató műsorok igazgatója ezt nyilatkozta a Velvetnek: 

A műsorvezető megválasztásával nyilván a nézőknek is üzenünk, hogy milyen jellegű műsorra számítsanak. A Love Islandben nem mély kérdéseket fogunk boncolni, egy könnyed műsorról van szó, ahol jókat nevethetünk a kialakult helyzeteken és megoldásaikon. Lali egyik erőssége a humora, ez nagyon illik a show-hoz.

Meglátjuk, elég-e a humor az üdvösséghez. 

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.