Mátyás
3 °C
15 °C
Index - In English In English Eng

A tehetségkutatók jövőjét a Netflixen kell keresni

RF-1220x775
2019.11.03. 22:30 Módosítva: 2019.11.03. 23:10

A tehetségkutatók egyértelműen a kereskedelmi tévék egyik domináns műfajának számítanak az elmúlt jó húsz évben, elég csak az itthon is jól bejáratott formulákra gondolni, mint az X-Faktor, a Megasztár vagy a Csillag születik. Ez nyilván nem véletlen, hiszen mindig lesznek szegénysorból érkező, drámai múlttal rendelkező vagy éppen extravagáns figurák, akik a nagybetűs siker kapujában élik meg a saját drámájukat egy marék ismert embernek számító zsűri és a kamerák előtt.

A műfaj már Magyarországon is csak egy műsort (X-Faktor) képes eltartani viszonylagos rendszerességgel, de a formula elfáradása nagyon látszik azon, hogy hamar befuccsolt a TV2 több új próbálkozása (a Rising Star, a Voice, az Ének iskolája vagy a Megasztár felélesztése), és az RTL-en sincs már új Csillag születik évek óta.

A nyugati televíziós trendek is azt mutatják, hogy a jól bejáratott brandeken kívül nem sok újdonság születik, ezért is számít akkora durranásnak, hogy nem kis meglepetésre a Netflix is beszállt a versenybe egy teljesen saját koncepcióval, ami a többiekhez képest olyan frissnek hat, hogy nem lepődnénk meg, ha hosszú évekig folytatnák. Ez a Rhythm + Flow,

a világ első, kifejezetten rapzenei tehetségkutatója.

(Dél-Koreában 2012 óta megy hasonló műsor Show Me the Money címmel, de a globális piacra ez az első ilyen típusú műsor)

Spanglit szívó zsűrit sem láttam még tévében

Pedig a Rhythm + Flow (innentől csak R+F) elsőre semmiben sem különbözik egy átlagos tévés tehetségkutatótól. A zsűriben ismert emberek értékelik az utcáról beeső indulókat, adásról adásra egyre kevesebben maradnak versenyben, a végén pedig csak egy maradhat, aki mindent visz. Viszont amíg az X-Faktorban mindenki Adele-, Rúzsa Magdi- meg Katy Perry-dalokat próbál énekelni, addig a R+F 100%-ban a hiphopra fókuszál, és ez az, ami annyira élesen megkülönbözteti a műsort a többitől.

Azonban egy kertévés producer a fejéhez kapna egy ilyen koncepció miatt:

  • a hiphopban rengeteget káromkodnak, ez a műfaj velejárója,
  • ebben a zenei kultúrában a bűnözés annyira megszokott téma, mint a sátánizmus a black metalban,
  • ráadásul a rapzene még mindig olyan asszociációkat szül bizonyos szinteken, hogy baseballsapkás suhancok bő gatyában mutogatnak a kamerába.

Ezt a műsort Magyarországon még 2019-ben sem lehetne egyetlen egy kertévén sem átverni, de Amerikában sem.

Itt jön képbe a Netflix, amelyre előfizetéses szolgáltatóként (régiesen kábeltévéként) nem vonatkoznak azok a szigorú szabályok, mint egy RTL-re, egy Sky-ra vagy egy NBC-re. Így a Netflix esetében egyáltalán nem gond, hogy káromkodnak a rapperek sőt, ugyanúgy teli szájjal káromkodik a zsűri is, még csak ki sem kell sípolni.  Arra viszont még én sem számítottam, hogy

az első adásban Snoop Dogg egy méretes jointtal a szájában, vastag füstfelhő közepén ülve osztja majd az észt a legtehetségesebb feltörekvőknek.

Ugyanis arról teljesen elfeledkeztem, hogy hiába számítanak a rapperek a 21. század új rocksztárjainak, a hiphop kultúra egészen más közeg, mint amikor középkorú fehér férfiak keresik a következő Harry Stylest.

A leosztás a következő: a műsornak van három kiemelt zsűritagja, akik a maguk módján abszolút A listás szupersztároknak számítanak Amerikában. Az egyik T.I., az egyik első igazi atlantai rapsztár, aki 19 jelölésből 3 Grammyt vitt már haza, és ő képviseli a zsűriben a néha öltönyt húzó rapmogult, aki már rég az üzleti potenciált keresi egy-egy előadóban. A másik Chance the Rapper, a 2010-es évek egyik leggyorsabban befutott rappere (7 jelölésből 4 Grammy), aki a kulturális értéket és a rapzenei alapelvárásokat követi a versenyzőknél. A harmadik pedig Cardi B, a sztriptíztáncosból lett rapzenei szupersztár (7 jelölés, 1 Grammy), akinél kevés felkapottabb női előadó van most a poppiacon. Nyilván ő az, aki a trasht, a kéretlen szexualitást és a már-már agykárosodással felérő reakciókat küldi az indulók felé.

Minden ilyen műsor legszórakoztatóbb része az előválogatás, és ebben például okosat húzott a Netflix. Mivel a hiphopban egyáltalán nem mindegy, hogy keleti vagy nyugati part, Bronx vagy Jersey, Compton vagy Inglewood, úgy a műsorban sem csak úgy besétálnak az emberek egy próbára.

Az előválogatót négy nagy rapfővárosban (Chicago, New York, Los Angeles, Atlanta) tartották, ahol a zsűri egy-egy tagjához csatlakoznak más helyi rapperek. Egészen elképesztő volt látni, hogy a térségi előválogatóhoz szakemberként csatlakozott az atlantai T.I. vezetésével Killer Mike (Run the Jewels), Quavo (Migos) vagy Big Boi (OutKast), New Yorkban Fat Joe és Jadakiss segítette Cardi B-t, Chicagóban olyan helyi legendák ugrottak be Chance mellé, mint Lupe Fiasco vagy Twista, a Los Angeles-i első adásban pedig őfelsége Snoop Dogg spanglizgatott a zsűriszékben.

Ha esetleg valakinek ezek a nevek nem mondanak túl sokat, az gondoljon mondjuk arra, hogy az amerikai X-Faktorban Adele, Ed Sheeran vagy Bruno Mars zsűrizik mondjuk Rihanna társaságában. A Netflix nem aprózta el, és másod- vagy harmadvonalas rapperek helyett tényleg a legnagyobb, legismertebb vagy éppen a legelismertebb arcokat hozta össze egy műsorba úgy, hogy az adások minden pillanatán érezni a szeretetet. Itt nem vitatkozik egymással ByeAlex és Gáspár Laci a legnagyobb baromságokon, itt nem hajigál mikrofont a tehetségtelen énekesnő a szerinte inkompetens zsűri felé,

itt nem tehetségkutatósok értékelnek tehetségkutatósokat, akik más tehetségkutatósok számait éneklik el pár hajlításnyi különbséggel.

Apám börtönben, anyám halott, én meg rapsztár akarok lenni

Kétségtelen, hogy a műsort már a zsűri és a különböző vendégek és szakértők bevonása is el tudja adni, hiszen Cardi B-től Chance-en keresztül az utolsó előtti adás közreműködőiig (mint pl. Miguel, Jhene Aiko vagy Ty Dolla $ign) mindenki állati jóban van egymással, mindenki ismer mindenkit, van egy alapvető bajtársias közösségi érzése az egésznek, miszerint a hiphop egy nagy család, ahol mindenki ugyanabból a szarból jön, mint a másik, csak valaki már multimilliomos celeb, valaki pedig még csak most készül elköltözni az anyjától.

Ha van, amiben a R+F semmiben sem különbözők a sztenderd tehetségkutatóktól, az ez. Kell a dráma, és egy olyan műfajban, ami a szegénység, a kilátástalanság és a társadalmi kitaszítottság szócsöve, természetes, hogy mindenkinek extra saját sztorija van. Csak hát a negyedik-ötödik alkalommal már rohadt fárasztó, hogy mindenki folyamatosan sír a kamera előtt, mert hiányoznak a gyerekei, a felesége, az édesanyja vagy maga Jézus Krisztus, és különösen irritáló, amikor még az utolsó adásban is csak arról tud beszélni az egyik induló, hogy jaj, de szereti a családját, ők jelentenek neki mindent, semmi más nem számít. Az pedig külön bravúr, hogy ha nem a zenéről és hiphopról kell beszélni, akkor mind a zsűri, mind az indulók képesek akár perceken keresztül úgy beszélni a nagy büdös semmiről, mintha doktori disszertációt írnának. Csak egy példa:

Producer: Nagyon jó volt ezzel a taggal dolgozni, beleadott mindent.

Rapper: Köszönöm Mr. Producernek a lehetőséget. Te vagy a legjobb, testvérem!

Producer: Kösz, tesó! Egyből láttam, ahogy bejöttél a stúdióba, hogy jól fogunk együtt dolgozni, és tényleg jól is dolgoztunk. Minden állati jó volt, tehetséges vagy, örülök, hogy megismerkedtünk, haver.

Rapper: Én is nagyon örülök, tesó, te vagy a legjobb, és nagyon jó volt együtt dolgozni. Remélem máskor is dolgozunk együtt, és követhetjük az álmainkat!

Producer: Követjük is az álmainkat, tesó!

Rapper: Tesó!

Producer: Tesókám!

Dráma nélkül nincs történet, történet nélkül pedig nincsenek érdekes karakterek, de ha minden versenyző nyomorúságosnak éli meg a saját életét, akkor a nyomorúságból fakadó dráma is súlyát veszti. Talán éppen ez az egyik gyengesége a műsornak.

A másik – ami egy fokkal szerintem aggályosabb –, hogy az egyre uniformizálódó hiphop világában a zsűri feltűnően azokat támogatja az adásban, akik megfelelnek a mai elvárásoknak. Nincsenek bőgatyás utcai rapperek, nincsenek karcos boom bap alapok, de még csak 2Pac sem akar lenni senki. Egy-két kivételtől eltekintve minden előadó ezt a mai basszusos, táncolós, trapes, autotune-os vonalat képviseli, vagy ha nem ezt, akkor a műsor későbbi fordulóiban ilyen előadót csinálnak belőle. Egy alkalommal T.I. száját még el is hagyja az a mondat egy old schoolabb hangzású zene után, hogy „nem tudom, hogy az iparágnak mennyire van most szüksége erre a zenére”. Erről a számról és videóról volt szó egyébként:

Valahol érthető, hogy ha a következő rapsztárt keresik, akkor a mai trendekbe illeszkedő arcokat kell preferálni, de mégis valahol elkeserítő, hogy a zsűri által favorizált arcok komoly része nulla egyéniséggel, stílussal vagy zeneiséggel rendelkezett azokhoz képest, akiket rendszerint kiejtettek. Az külön elképesztő, hogy voltak olyanok, akik már az előválogatókon elvéreztek, miközben az interneten már egész tisztességes kis karriert kezdtek el felépíteni, mint például Cakes da Killa vagy Marcaux.

Az biztos, hogy a Netflix nem bánt kesztyűs kézzel a pénzzel, és példát mutatott a mai tehetségkutatóknak abban, hogyan is kell ezt csinálni. Az előadók rapcsaták és cypherek mellett olyan kihívásokat kaptak, hogy csinálniuk kellett saját videóklipet (méghozzá nem is valami olcsó bénaságot), menő producerekkel dolgozhattak az új zenéjükön sőt, a végén minden döntős versenyző beszállhatott közreműködőként egy már befutott előadó fellépésébe. Az előadók pedig a saját csatornájukra tölthették fel a klipjeiket, a versenyben készült dalok jogait is megtarthatták, és a győztes szemét sem szúrták ki valami kamu lemezszerződéssel, hanem szimplán hozzávágtak tisztán 250 ezer dollárt, hogy kezdjen ezzel azt, amit akar, hiszen a kiadók szerepe már egyáltalán nem olyan súlyú 2019-ben, mint 1969-ben.

A problémák ellenére igazi élmény minden adás, ráadásul a Netflix ezúttal nem töltötte fel a teljes évadot egyben, hanem periodikusan hol egyet, hol hármat, hogy kicsit megmaradjon az embernek a kertévés érzése, hogy izgulhasson, ki jut tovább egy-egy rész végén.

A részek viszont egyenként annyira erősek voltak, mint öt évnyi X-Faktor együtt.

A 21. század egyértelműen az önjelölt rapperek pályája a zeneiparban, ezért szinte minden bokorban akad valami tehetséges figura. Egyszerűen élmény volt figyelni a különböző flow-kat, raptechnikákat, rímképzési húzásokat és azt, hogy olyan befutott arcok, mint a zsűri, hogyan reagálnak ezekre a figurákra. És amikor szakmázni kell, akkor tényleg szakmáznak, legyen szó rossz levegővételről, jellegtelen dalszövegről vagy gyenge színpadi jelenlétről. A legnagyobb kedvencem egyértelműen egy King Los névre hallgató figura volt, aki nagyjából olyan szerepet töltött be, mint az énektanárok más hasonló műsorokban. Csak itt kiderülnek minden adásban olyan apróságok, hogy hogyan érdemes refrént írni, miért van ereje annak, ha egy rapper sokat ismétel egy sort, hogyan érdemes levegőt venni, rímeket írni, artikulálni, játszani a különböző flow-kkal és raptechnikákkal. Miközben a felszínen potyognak a könnyek a családi drámák miatt, a R+F igazi ereje tényleg abban van, hogy hiphophoz nagyon értő emberek találták ki a feladatokat, a műsorstruktúrát és döntenek a versenyzők jövőjéről.

Ráadásul a többi ilyen műsorral ellentétben itt még komoly esélyét is látom annak, hogy egy-egy figura később valóban komoly karriert fut be. Amíg egy nagyon underground arcnak egy X-Faktorban valószínűleg meg kéne hunyászkodnia az öltöztetők, a producerek és a kreatívok ámokfutása előtt, addig ebben a műsorban mindenki képes 100%-ig önazonos lenni, legyen szó zenéről, stílusról vagy éppen dalszövegről. Ha a következő évadban (amiről egyelőre még nem tudni semmit) mernek zeneileg egy picit bátrabbak lenni, és nem minden áron a mai atlantai trendeket ráerőltetni mindenkire, akkor a R+F nemcsak az új helyi menő csávó lehet a környéken, hanem egy olyan tévés úttörő, ami mindenki előtt hallotta meg az idők szavait, de azokból a szavakból nem a következő Celine Diont akarják megkeresni, hanem rímbe szedni, rakni rá egy aranyláncot és milliós megtekintéseket generálni a Youtube-on.

(Borítókép: Netflix)