Bocsánat, megfognád a rákszörnyemet?

A világ egyik legismertebb kortárs művészét, Cicciolina egykor férjét, Jeff Koonst a 1990-es évek elején felkérték, hogy készítsen egy óriás szobrot egy eseményre, amit egy német kisvárosban, Bad Arolsenben tartottak. Koons megalkotta egy westie 11 méteres mását virágokból, fejet hajtva ezelőtt a 18. század műkertészei előtt. Ugyan a rendezvény után a szobrot megsemmisítették, Koons később elkészítette a 12 méteres, kicsit stabilabb szerkezettel rendelkező mását. A Puppy 1997-ben került a bilbaói Guggenheim Múzeum gyűjteményébe, ahol azóta Koons eredeti terveinek megfelelően, vele egyeztetve gondozzák, évente például kétszer – egyszer tavasszal és egyszer ősszel – kicserélik a virágokat, ami nem kis munka, hiszen a szobor fémvázát 38–40 ezer növényt borítja. 

A kilencvenes évek elején mutatták be az Ollókezű Edward című filmet, aminek főszereplőjét ugye azután fogadja be a közönség, hogy bemutatja, ollóval milyen csodálatos lényeket tud nyírni a környék bokraiból, és ki tudja, talán akkoriban jó páran voltak, akik Koons vagy a film hatására fordultak a műkertészet felé. És nem tudni azt sem, hogy Jeff Koonshoz hasonló magasságokba jutnak-e majd el a Netflix vetélkedő-showja, a Big Flower Fight, vagyis A nagy virágcsata versenyzői, de persze drukkolunk nekik, hiszen nem mindennapi lehetőség, hogy a győztesek a Kew Gardens, vagyis London egyik világhírű botanikus kertje számára készíthetnek virágszobrot. De miről is szól ez a műsor? Tíz kétfős csapat csap össze egy nyolcfordulós versenyben, hogy kiderüljön, melyikük tudja megalkotni a legnagyobb, legmerészebb kerti műalkotást.

És az időzítés nem rossz.

• Egyrészt a kijárási korlátozások idején az embereknek hiányzott a természet, és ugyan a virágokból készült szobrokat csak némi jóindulattal lehet természetközelinek nevezni, nehéz időkben ne válogasson az ember, a szép, színes növényeknek mindig lehet örülni. Mondjuk némi üröm az örömben, hogy a műkertészet során nem mindig bánnak velük kíméletesen, és hát komoly járulékos veszteségek vannak egy ilyen versenynél.
• Másrészt az utóbbi hónapokban nagyon sokan valamilyen új, kreatív hobbival foglalták le magukat, sokunkban tört felszínre az alkotási vágy, így próbálva kontrollt szerezni az életünk felett. Pont a virágkötészet vagy szobrászat felé valószínűleg kevesen tendáltak, de abban biztosak vagyunk, hogy nagyon sokan alakítottak ki szépen fejlődő lakásdzsungelt maguk körül.

A kertészek és a virágkötészek pedig nagyra értékelhetik, hogy végre az ő hivatásukat is érdemesnek tartották arra, hogy egy vetélkedőt kanyarítsanak köré. Mert hát hiába van virágbolt majdnem minden háztömbben, hiába szeretünk parkokba és füvészkertekbe járni, annyira nincsen szem előtt a munkájuk – legfeljebb amikor csokrot kell venni, esetleg elámulunk, hogy jaj, de szép, esetleg kellemes emlékeink vannak a debreceni virágkarneválról, és ennyi.

A témától függetlenül a formátum nem annyira forradalmi, adott két vicces műsorvezető, név szerint Vic Reeves humorista, aki szerepelt már vetélkedőben, igaz, a Master Chef celebes kiadásában csak versenyző volt és nem házigazda, illetve Natasia Demetriou, a Hétköznapi vámpírok című nagyon szórakoztató sorozat női főszereplője. Az ő feladatuk, hogy néha egy-egy szóviccel feldobják a hangulatot, átvezető szöveget mondjanak, vagyis kicsit bolyongjanak a versenyzők között, de mintha kicsit el lennének veszve, és a műsort inkább Kristen Griffith-VanderYacht zsűrielnök, egy meleg fekete virágkötőművész viszi a hátán, aki a szakmát hivatott képviselni, és akinek jól áll a kamera és a zsűriszerep is, hiszen egyszerre bókol és kritizál, nem kell meglepődni, ha egy mondatát a de kötőszóval folytatja.

Melléjük minden részben csatlakozik még egy zsűritag, akinek ugye éppen az adott kihíváshoz kapcsolódik a szakterülete, és aki megpróbál egy kis tudást csepegtetni a résztvevők és a nézők fejébe. A hangsúly a kicsin van, bár aki nagyon figyel, egy csomó dísznövénynek megtanulhatja az angol és tudományos nevét, illetve azt is, hogy a gravitáció nem mindig a barátunk, az idő pedig kifejezetten az ellenségünk.

A versenyben összesen tíz, kétfős csapat vesz részt, ami nem tűnik olyan soknak, de mégis az. Ezt bizonyítja az is, hogy a duók egy részét csak a második epizódban mutatják be, vagyis amikor egy csapatnak már távoznia kellett, egy csapat pedig már megnyert egy kihívást. És viszonylag gyorsan kiderül, hogy nem, nem amatőrökről van szó, mindenkinek van szakmai tapasztalata, többen már díjakat is nyertek. Mondjuk tény, hogy mindenki más területről, háttérrel érkezett; van diplomás tájépítész,  pályamester, táncosból lett virágboltos, növénystylist, illetve -coach, és vannak képzőművészek is, akiket nagyon érdekel a természet és az ember kapcsolata.

Persze nemcsak szakmailag, emberileg is kellemesen sokszínű a mezőny, vannak szó szerint nagyon színes és érdekes egyéniségek, és nagyon átlagos, de kedves emberek is, ebben a játékban gonosz mesterkedők nincsenek, alapvetően mindenki nagyon szerethető a maga módján. És nagyon érdekesek a csapatokon belüli viszonyok: az apa-fia páros, ahol a szülő folyamatosan dolgozik azon, hogy gyermeke önértékelése a helyére kerüljön, a főnökasszony és az alkalmazott párosa, ahol szintén visszaköszön az anya-gyermek kapcsolat, a méhkirálynőként viselkedő nő, akit körbedong minden férfi ismerőse. Nemzetközileg persze nem annyira összetett a mezőny, bár New Yorkból és Dublinból is érkeztek versenyzők, sőt van egy holland-dán páros is, de egy ilyen vetélkedőnél ezt nem lehet és nem is kell számonkérni. És hát, kellett költeni másra, mert amilyen irdatlan mennyiségű növényt felhasználnak a nyolc rész alatt, az nem semmi.  

És hogy működik-e ez a formátum? Nos, egy idő után valószínűleg sokan lesznek, akik áttekernek majd azokon a részeken, amikor a versenyzők éppen a szobrokon dolgoznak, pedig több mint 10 órás munkaidőt kell összesűríteni, vagyis van miből dolgozni, de így is hiányzik az akció, az izgalom, főleg az első részekben. Az ilyen vetélkedőkben általában két feladat van: egy minikihívás, amivel különböző előnyökre lehet szert tenni, és egy nagy kihívás, ami alapján eldől, kinek kell hazamennie és ki a nyertese az adott résznek.

Nyilván senki nem számít arra, hogy egy virágszobrokról szóló műsorban egyik (mű)balhé éri majd a másikat, de egy kis dráma azért nem árt. Idővel persze alakul a helyzet, először csak viccesen csennek el egymástól az emberek ezt-azt, majd kicsit élesebben szólnak oda egymásnak, elhintenek egy-két cinikus megjegyzést, majd az egyik legharmonikusabb csapat zörren össze egy apróságon. De a szerkesztők gyorsan ellensúlyozták a negatív történéseket egy nagycsoportos összefogással, félő volt ugyanis, hogy az egyik csapat nem tudja időre befejezni a feladatot. Őket egyébként még egyszer ki kellett segíteni, a tengeri állatos kihívásnál ugyanis az óriási virágrákjuk alatt eltört a tartórúd. A győztesek (és akkor itt most nem spoilerezünk) a verseny után készített interjúban elmondták, hogy persze nem volt olyan drámai a helyzet, mint amilyenre megvágták, valójában mindenki számított rá, sőt, várta, hogy az egyik szobor egyszer el fog dőlni, másrészt pedig természetes, hogy segítenek másokon, önmagában a versenyhelyzet nem jelenti azt, hogy bárkit is az út szélén kell hagyni.

Ha A nagy virágcsatáról van szó, szinte mindenhol a Sütimester, vagyis a Great Britsh Bake Off című sorozattal vonnak párhuzamot, és hogy ez mennyire más, mennyire nem nyújtja ugyanazt az élményt. Kétségtelen, hogy A nagy virágcsatából nem lesz olyan össznemzeti tévés élmény, amint amilyen a briteknek a Great British Bake Off volt, mert néha nagyon nehéz befogadni egy látványt, nehéz visszaadni, élőben mennyire is nézhettek ki jól ezek a virágszobrok, egy süteményt viszont elég könnyű reprodukálni otthon. És persze dicséretes az, hogy néha fontos témák is megjelennek a műsorban, mint például a fajok pusztulása vagy a környezetszennyezés, de ez néha azért kicsit visszásnak érződik a koncepció miatt. Hiszen végül is az egész arról szól, hogy rengeteg gyönyörű virágot elpocsékulunk egy alig pár óráig létező alkotás kedvéért.