Izabella, Dalma
14 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

A rendőrös sorozatok köszönő viszonyban sincsenek a valósággal

2020.06.21. 06:45

A rendőrös sorozatok nagyjából egyidősek a televíziózással, az elsőt 1949-ben mutatták be Stand By For Crime címmel az ABC-n, menten interaktivitással, hiszen a félórás nyomozás végén be lehetett telefonálni, hogy kire varrnánk rá a balhét. Az első rendes, nyomozós sorozat az 1949-ben rádiójáték (egyfajta proto-podcast, több szereplővel, fikciós történettel, zörejekkel, hangokkal) formájában elindított Dragnet volt, amit első körben 1951-től 1959-ig, majd 1967-70 között vetítettek, és ami letette azokat az alapokat, melyeket látva a modern tévénéző sem érzi elveszettnek magát. A Los Angeles-i rendőrség munkáját bemutató sorozatot alkotó Jack Webb egyben a főszereplő és forgatókönyvíró is volt, és karaktere, Joe Friday nyomozó alakjában a mai bűnügyi sorozatok hőseire ismerhetünk rá.

A Dragnet tette le a tévedhetetlen hős rendőr karakter alapjait a tévében. Nem véletlen, hogy a sorozat az akkor sem éppen a kiegyensúlyozottságáról és tisztességes rendőreiről híres Los Angeles-i rendőrségről olyan idealizált képet festett, ami láttán néha még a rendőrfőnök is elpirult: a Dragnet remek kapcsolatot ápolt a szervvel, kiváló tanácsadóik voltak a rendőrségtől, így a bemutatott módszerek és eljárások mind hitelesek és pontosak voltak, csak éppen a karaktereknek nem volt túl sok közük a valósághoz. A cél egyértelműen az volt, hogy a megtépázott reputációt helyrehozza, és a rendőrséget a polgárok szemében olyan intézménynek tüntesse fel, ami őket védi a bűntől, és ha ők nincsenek, akkor jaj mindenkinek.

Az első komolyan vehető krimisorozatot tulajdonképpen a rendőrség agitprop osztályán írták.

Minden epizód ugyanúgy épült fel, volt egy ügy, amit a főhős felgöngyölített, az utolsó reklámbreak előtt megjelent egy inzert, hogy az ügy bíróság elé került, majd a reklám után megkaptuk az ítéletet (kb. 270 esetből 269-ben elítélték a csirkefogót) és egy fotót az elméleti elkövetőről, hiszen a Dragnet sztorijai valós ügyeket dolgoztak fel. A rendőrök a nyomozás alatt alaposak, udvariasak voltak, nem vesztették el az önuralmukat és a velejéig romlott gonosztevőt mindenki nagy megelégedésére tartóztatták le. Az üzenet világos volt és érthető: a rendőr jó, a bűnöző (a zsebtolvajtól a gyerekgyilkosig) rossz. Árnyalat, szürke zóna nem volt. A sorozatot fehérek írták és készítették, az első fekete színész 1956-ban tűnt fel a sorozatban, amiben a statiszták (hacsak a rassz lényeges tényező nem volt) is mind fehérek voltak, mintha a városban nem is éltek volna feketék.

Az ötvenes évek derekán az amerikai tévés háztartások száma 37 millióra rúgott, a lakosság 75 százalékának volt otthon készüléke. És a nézők imádták az udvarias Joe Fridayt, 16,5 millió nézője volt heti rendszerességgel, akiknek a fejébe szépen lassan, de biztosan beleverték az üzenetet: a rendőrök jók, udvariasak, a törvényes rend betartói, munkájuk és viselkedésük megkérdőjelezhetetlen. Mivel a tévében ekkor a bűnelkövetők is 99%-ban fehérek voltak, Los Angeles Watts nevű déli, feketék lakta negyedében 1965-ben kirobbant zavargásokat a közvélemény totális döbbenettel figyelte, azt meg pláne, hogy a hatnapos őrület 34 halottal, 1032 sebesülttel és 3500 letartóztatással végződött. Hát igen, a gettóban nem a Dragnetből tanulták meg a lakosok, milyenek a rendőrök, hanem a saját bőrükön. A lázadás is azért tört ki, mert a sokadik – bár pont nem halált okozó – rendőri túlkapást (1963 és 1965 között Los Angelesben 60 fekete férfit lőttek le a rendőrök, 27-et hátba) már nem hagyták szó nélkül annak elszenvedői, és a felbőszült tömeg összetűzött a rendőrséggel. A lázadásban 32 fekete vesztette életét és két rendőr. A rendőröket a társaik lőtték le a nagy zűrzavarban.

A rendőrök a való életben nem úgy viselkedtek mint a tévében. A Szigorúan bizalmas című filmből ismerős Bloody Christmas, azaz Véres karácsony sem került be egy Dragnet epizódba sem, pedig a Los Angeles-i rendőrség egyik legszégyenteljesebb botránya volt: 1951. december 23-án úgy ötven, javarészt részeg rendőr félig agyonvert öt mexikói és két fehér fiút, akiket azért vettek őrizetbe, mert korábban az utcán megütöttek két rendőrjárőrt. A botránnyal a helyi sajtón kívül senki nem foglalkozott, ahogy az ezt követő évek egyre több rendőri erőszakról szóló jelentésével sem – az akkori rendőrfőnök, a 16 éven át a posztján maradó William H. Parker nemcsak Hollywooddal, a sajtóval is jó viszonyt ápolt. A Dragnet az ő ötlete volt, ő javasolta Webbnek, hogy a rádió mellett, majd azt kiváltva a tévében legyen egy sorozat, ami jó színben tünteti fel a rendőrséget. Az első krimi amellett, hogy a rendőrös sorozatok műfaját évtizedekre előre meghatározta, színtiszta szerecsenmosdatást folytatott, és ezzel a valóság (az eljárásrend, a szakszavak, a módszerek egy része, stb.) és a torz fikció közé egyenlőségjelet tett.

A Dragnet ugyan már 1959-ben lekerült a képernyőről, de az összecsapások után két évvel visszatért, és ugyanazt az utat követte, mint az ötvenes években. A nézőkre országszerte pont úgy is hatott: egy 1967 végén lefolytatott kutatás alapján az amerikaiak 77 százaléka bízott a rendőrökben (a lázadás évében ez az arány "csak" hetven százalékos volt). A Dragnet-hatás működött.

A nyolcvanas évek elejéig a stúdiók egyik krimit a másik után forgatták, és ugyan ezt a fajta szervilizmust egyik utódnál sem tapasztalhatta a néző, mint a nagy előd esetében, de a klasszikus nagy krimisorozatok mint az Adam 12 (1968-75), a Kojak (1973-78), a San Francisco utcáin (1972-77), a Starsky & Hutch (1975-79) mind rá épültek, az ott meghonosodott alapelveket tették magukévá. A rendőrök, még a furcsák is (pl. a nyalókát szopogató nyomozó) mind hősök voltak valahol, a keményvonalas, szabályzatfüggő idősebb zsaruk mellett feltűntek a bőrdzsekis, barkós lázadók, akik persze csak addig feszegették a korlátokat, míg az a közjót szolgálta. A sorozatok továbbra is idealizált világban játszódtak, íróik és alkotóik fehérek voltak, a színészek közé nagy néha fért csak be egy-egy fekete.

A Starsky & Hutch egyik ikonikus mellékszereplője Huggy Bear, az utca gyermeke, a szélhámos-strici besúgó, akit úgy alakítottak, és úgy beszél, ahogy egy fehér író elképzelte a korabeli utcai szlenget.

A karikatúrának is beillő karakterre az ABC szeretett volna egy külön sorozatot felépíteni, de a közönség rühellte a pilotot, így nem lett belőle semmi. Az elkövetők között, különösen az ostoba, piti bűnözők között egyre több lett a nem fehér szereplő, ami a sorozatok társadalomra gyakorolt hatását tekintve sok minden volt, csak hasznos nem, hiszen egy gettóban élő tízéves fekete kiskölyök szinten minden nap szembesült azzal hogy a fehér, menő rendőrök közé ő ugyan be nem kerülhet, legfeljebb zsebes lehet belőle, vagy a heroinért az anyját eladó junkie.

A Hill Street Blues (1981-87) volt az első olyan sorozat, amiben a rendőrök magánélete legalább olyan fontos lett, mint a munkájuk, ráadásul Steven Bochco producer nem a szokásos két főszereplős modellt követte, hanem egy rendőrőrs mindennapjait mutatta be, tíz-tizenhárom szereplővel, akik között feketék is szerepeltek, sőt, volt vegyes (szerelmes) pár is a történetben, ami 1981-ben még elég meredeknek számított egy országos tévén. A gáncsnélküli lovagok helyett hús-vér szereplőket láthattak a nézők, akik csak nagyon lassan kaptak rá a sorozatra: az első évad 87. volt a nézettségi listán, és a legsikeresebb harmadik sem jutott a 21. helynél magasabbra. A sorozat messze megelőzte korát, ma ilyenek készülnek kábelre és streamingre, nem kertévék képernyőjére. A Hill Street Blues a rendőri brutalitáson és a korrupción át a nyolcvanas évek lepukkant nagyvárosi létét is megmutatta. Bochcót nem érdekelte különösebben, de a közönséget kifejezetten zavarta, hogy a tükörbe kellett néznie, ahonnan egy durva, nyers és erőszakos világ nézett vissza és nem az álomvilág.

A nagyközönségnek csak a kilencvenes évekre, amikor már 92 millió tévés háztartással számolhattunk (és az amerikai lakosság 80%-ban pedig még mindig fehér volt), lett nagyobb igénye a realizmusra, fekete rendőrökre, bírókra, ügyészekre, és nemcsak elkövetőkre, kemény sztorikra és még keményebb nyomozókra. Az NYPD Blue (1993-2005) a Hill Street Blues hagyományait tovább vivő, de annál is szókimondóbb sorozat volt, amit ugyanaz az alkotó jegyzett, mint az elődöt, és amiben Dennis Franz egy szalonrasszista, hímsoviniszta, alkoholista, de aranyszívű rendőrt, Andy Sipowiczot alakította 12 évadon át. Sipowiczot látva a rendőrök felsóhajtottak, és igazolva látták a reggel elsütött négerezésüket, meg hogy előző este elvették a kurvák aznapi pénzét a 42. utcában. Az alkotók (akik között továbbra is csak elvétve akadt nem fehér bőrű férfi) nem ezzel a szándékkal alkották meg a karaktert, ahogy a többi, az átlagos krimisorozatok szereplőinél jóval összetettebb alakot sem, de a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

"A jó zsaru és a rossz zsaru hazament mára. Én másfajta zsaru vagyok." (Vic Mackey – Kemény zsaruk)

A kábelcsatornákon még inkább előtérbe kerültek a "nem konvencionális" megoldásokat alkalmazó rendőrök, és az NYPD Blue hullámaira olyan sorozatok ültek fel, mint a Kemény zsaruk (The Shield, 2002-2008), melynek alapja a Los Angeles-i rendőrség utcai gangek ellen küzdő CRASH egysége volt, az intézményesített korrupció, brutalitás és törvénytelenség melegágya. A sorozat főhőse az első részben úgy 16 törvénybe ütköző dolgot csinál a hamis tanúzástól a súlyos testi sértésen át a fegyveres rablásig, amire a koronát egy rendőrgyilkossággal teszi fel. Félreértés ne essék, a főszereplő Vic Mackey is nyomozó. Shawn Ryan, a sorozat alkotója azt akarta megmutatni, hogy egyre erőszakosabb a világ, aminek kordában tartására a hagyományos rendőri módszerek már nem elegendők, és ezzel párhuzamosan egy romlott közösség útját mutatta be az elkerülhetetlen végezetig.

A probléma csak az, hogy a néző az antihős zsarunak szorít, mert minden negatívuma mellett családbarát, gyerekszerető faszi, aki az elesettek védelmezője, csak éppen a módszerei kissé szokatlanok. És itt jön a Sipowitz-hatás a képbe: az extra stresszel járó, valóban életveszélyes szituációkba keveredő bevetési egységek tagjai Vic Mackey alakjában találtak feloldozásra, a tévénézőkkel pedig többek között ő fogadtatta el azokat a módszereket, amikről addig legfeljebb csak hallottak, de nem láttak. A sorozat pedig nagyon komoly és fontos témákat is feszegetett a rasszizmustól a homofóbián át a korrupcióig, de amikor a híradók képsorain visszaköszönnek a képzeletbeli Strike Team tagjainak fikciós sorozatban látott manőverei és módszerei (pl. a George Floyd halálát okozó nyakra térdelés), a nézőt a hideg is kirázza.

Michael Chiklis (középen) a The Shield (Kemény zsaruk) forgatásán.
Michael Chiklis (középen) a The Shield (Kemény zsaruk) forgatásán.
Fotó: FX Networks

A szabadon fogható, tehát a legtöbb nézőhöz eljutó tévék műsorán a kilencvenes években indult be egy olyan boom, aminek hatására az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés minden területe előtérbe kerül. A katonai főügyészség történetei (JAG, 1995-2005) megszülték a haditengerészeti nyomozókat (NCIS, 2003-, NCIS LA 2009-, NCIS New Orleans 2014-), nyomoztak a helyszínelők (CSI, 2000-2015, CSI Miami 2002-2012, CSI NY 2004-2013, CSI Cyber 2015-2016), és persze kapott sorozatot az FBI (Gyilkos elmék, 2005-2020, FBI, 2018-), a SWAT (S.W.A.T. 2017- ), a seriffhivatalok, a rendőrbírók, a vámosok, a parti őrség, tulajdonképpen minden olyan fegyveres testület, ami létezik.

És mind azt sugallta, hogy a világ a bűnözés melegágya, és a gondos kertészeknek minimum .44-es Magnumot kell hordaniuk.

Külön bekezdést érdemel Dick Wolf, aki saját magát a tévézés krumplis tészta-gyártójának hívja, és 1990 óta, azaz 30 éve nem volt olyan év, hogy ne lett volna legalább egy, de inkább két sorozata műsoron, jelenleg pedig ott tartunk, hogy a 2020/21-es tévés évadban az NBC-n hat sorozata lesz, és a Peacock streamingszolgáltatóra is jut egy. Wolf a Law and Order (itthon az iszonyú Esküdt ellenségek címet kapta) franchise 1990-es elindításával átszabta a tárgyalótermi drámák műfaját, hiszen addig ez a műfaj az ügyvédekről szólt, a Petrocellikről, Perry Masonökről a Matlockokról, akik az ártatlanok és igaztalanul megvádoltak védelmére esküdtek fel, azóta viszont az ügyészség van a központban, a törvénykezés egyik eszköze, a lakosságot a bűnözők és terroristák ellenében hősiesen védő szervezet – no meg a rendőrség, a Dragnet korára visszautalóan makulátlannak beállított nyomozókkal.

A L&O franchise az évek során kitermelt hat sorozatot (Law & Order, Law & Order: Criminal Intent, Law & Order: Trial by Jury, Law & Order: LA, Law & Order True Crime és az 1999 óta még mindig töretlenül sikeres Law & Order: Special Victims Unit), ezekhez két újabb érkezik ősszel. (Mellettük Wolf nevéhez fűződik a Chicago-franchise is, amiben a városi tűzoltóktól az orvosokon át a rendőrökig oldanak meg ügyeket és mentenek életeket heti 42 percben.) Végül az ő gyermeke az FBI című sorozat, aminek eddigi 41 részében több országos terrortámadást hiúsítottak meg, mint az igazi FBI a fennállása alatt összesen. Wolf a kilencvenes években nagyon jókor lépett színre, hiszen az ország javában vívta a kilátástalan drogháborúját, és az átlagembernek az kellett, hogy este tízre helyreálljon a lelki békéje, és azt lássa, hogy a rossz embert bezáratta a magas, kellemes baritonú fess ügyész.

Az azóta eltelt 30 évben a bűnözési statisztikák csökkenő tendenciát mutatnak, egyre kevesebb az erőszakos bűncselekmények száma, míg a tévében egyre több az ezzel foglakozó sorozat, azt sugallva, hogy igenis nagy a baj, óvatosnak kell lenni, és ha a szabadság ára az, hogy a pedofíliával gyanúsított szomszéd műasztalost egy telefonkönyvvel verjenek addig, míg lélegzik, hát legyen. Közben a rendőrségre állami és helyi szinten is egyre nagyobb összegeket költenek, ami annak fényében, hogy a személy- és vagyonellenes cselekménye száma 2008 és 2015 között 19, illetve 23 százalékkal csökkent, meglehetősen érthetetlen.

A tévé hatását leginkább az mutatja, hogy amikor 2015-ben felmérték, mit gondolnak az emberek a bűnözés mértékéről, 57 százalékuk úgy vélte, hogy 2008 óta emelkedett.

A jogrendről csak a tévében tájékozódókat óriási meglepetések fogják érni a való világban, ahol az ügyek nagy többsége vádalkuval és nem tárgyalással ér véget, a nem fehér elkövetők esetében úgy 97 százalékos aránnyal, hiszen a kirendelt védők túlterheltek, és eszük ágában sincs közalkalmazotti fizetésért hosszú hónapokig dolgozni egy ügyön, aminek a kimenetele nagyjából borítékolható.

A tévé persze nem tehető kizárólagosan felelőssé azért, mert az embereknek nagyon más fogalmaik vannak a rendfenntartásról, mint azoknak, akiknek ez a dolguk. Egy rendőr, egy nyomozó nem hős, ha a munkáját végzi, hanem szakmunkás. Erről két, mára elkaszált realityműsorból mindenki meg is győződhetett: a COPS (tetszik tudni, a "Bad Boys, Bad Boys" kezdetű slágerrel kezdődött) és a Live PD, melyek tulajdonképpen arról szólnak, hogy egy stáb elmegy a rendőrökkel bevetésre, és felveszi az ott történteket. Mivel az ilyen non-scripted, azaz nem előre megírt műsorokban a vágással lehet történetet írni, a COPS hitelességét 1989-es indulása óta több ízben megkérdőjelezték, leginkább azért, mert a társadalom legszegényebb, legvédtelenebb rétegei aránytalanul sokszor kerültek képernyőre.

A 2017-18-as tévés évadot megvizsgálva egy "Normalizing Injustice: The Dangerous Misrepresentations That Define Television's Scripted Crime Genre," című tanulmány a következő megállapításokat tette:

  • 26 bűnügyi sorozat volt műsoron, melyek közül 21 esetben fehér férfi volt a sorozat gazdája.
  • A sorozatok íróinak 81% fehér volt.
  • Húsz sorozat mellé nem alkalmaztak fekete írókat.
  • Az NCIS szereplőgárdája 100%-ban fehér, 80%-ban férfiakból áll.
  • A Zsaruvér is hófehér, a férfiak 75%-os felülreprezentációval bírnak.
  • Hiába szerepeltek fekete karakterek, a munkahelyi és magánéleti rasszizmus kérdése fel sem merült az írókban.
  • A sorozatok 3/4-ed részében a törvénytelenséget elkövető szereplő a jófiúk közé tartozik, így azt a "szükséges rossz" kategóriába sorolták be, "hát, ha ez kell a sikerhez, hát legyen" alapon.
  • A nem fehér karakterek támogatták a fehér karakterek törvényszegéseit.
  • A vizsgált epizódokban a rendőrök és az igazságszolgáltatás más szereplői összesen 453 alkalommal szegték meg a törvényt, ezek közül 13 esetet vizsgáltak ki, hat esetben történt vádemelés, és csak egy esetben bocsátották el az illetőt.

A két reality elkaszálása és a stúdiók azóta megtett bejelentései arra utalnak, hogy a következő tévés évad a krimikben a rendőri brutalitásról fognak szólni. Csak aztán nehogy az legyen, hogy hat fekete rendőr halálra botoz egy fehér hajléktalant.