A gumibábok lázadása - A Dáridó-Uborka tengelyről

Mi a magyar most? Rút szibarita váz...
(Berzsenyi Dániel)

A Dáridó, a hazai butaságkutatás egyik fő alanya és gyakorlóterepe immár többéves múltra tekint vissza. Sokezer argentin könnycsepp lecsorgott és felszáradt már a cirkusztévék képernyőjén, országos sztárok buktak a mélybe, de a Dáridót nem kezdte ki az idő. Népszerűsége egyre szárnyal, s ahol Ikarosz naptól perzselten, jódlizva zuhant alá, Lagzi Lajos - szintén jódlizva - bátran belerepül a napba, és mosolyogva leveri az égről.

Lagzi Lajcsi

Annak, hogy a műsor időről időre úgymond megújul, valószínűleg semmi köze sincs a sikeréhez. Az alapkomponensek: a Lajcsi mögül tátogó alsóbbrendű előadóművészek kara és a körülményesen előadott blőd kukoricaföldi humor maradt, és irreleváns, mibe csomagolják. Ahhoz, hogy ez valakinek tetsszen, át kell lépnie egy határon, amelyen túl azonban már úgyis mindegy.

Ezért is csak társadalomkutatói szemmel válhat érdekessé Lajcsi legújabb fegyverténye: a világ kultúrproletárjai, a szellemi nincstelenek (hajléktalanok!) előbb egyesülnek, mint az ipari munkásság. A Dáridó bekebelezte az m1-en korábban méltán és arccal előre eltemetett Uborkát, a habgumibábokkal prezentált jurakori vicc-színházat. Mostantól az eddig is masszív péntek esti tünetcsoporton belül a tv2 szereplőiről és némely politikusunkról mintázott figurák olyan poénokra emlékeztetik a dolgozó népet, amelyekért már a homokozóban is huszonöt botütés jár.

Nem tudhatjuk, a királyi tévéből gazdaságtalansága és népszerűtlensége, vagy a vezetői önkény nyomán távolították el az Uborkát, de utóbbi esetben kétségkívül megfontolandók a diktatúra előnyei. A tv2 viszont bizonyára hisz abban, a gumishow közkedvelt műsorrá nőheti ki magát. Próbatétele lesz ez a magyarságnak: vajon kiveti-e magából az erkölcsi romlás kórokozóit, vagy vígan veti magát az együtt-korhadás szimbiózisába?

Amikor az Uborkáról beszélünk, nem haszontalan megemlíteni azt a gócpontot, ahonnan többi fajtársával együtt elszabadult. A Szféra Tv nevű vállalkozás lelkén szárad a néhai Bruhaha is; az a Bruhaha, amely egy jobb sorsra érdemes színházigazgatóból csinált román rajzfilmfigurát. Ők termelik a Szatelit és a Szeszélyes Évszakok epizódjait is - csak hogy képben legyünk. Amúgy régóta sikeres vállalkozás, a médiában a szippantóbiznisszel nagyot lehet kaszálni.

A tv2 bizonyára hisz abban, a gumishow közkedvelt műsorrá nőheti ki magát

A Dáridó egyéb látványosságai - jelentés a mélyűrből - színvonalukban változatlanok: hűtőgép mögül előkapart, a letűnőfélből előpenészkedő előadók és újonnan fúvott lufifejek uralják. Az ágyútöltelék találkozása az ejtőernyősökkel, akiknek már legfeljebb hervad, mintsem nyílik az ernyőjük. A leszálló ágban Szűcs Judit hozakodik elő a Gyere a diszkóklub elé című szerzeménnyel - hangulat-lenyomat abból az időből, amikor a diszkóklubban még elvtársazták egymást a kurvák. A feltörekvő fiatalság nevében Chris Rudi, "az év legjobb férfi előadóművésze" tátog - színpadra vetett hal -; abból az időből, amikor a diszkóban már csak kurvák vannak. (Refrén: "Csak rám néztél, és kész voltam".) Kettejük közt billeg és jódlit karikíroz Szandi, az örök parasztlány, akit kizavartak óbégatni a fonóból.

De kik azok, akik rendre végigtapsolják a számokat? Kik azok, akiknek előkészített bögréje mellé (és szerte a ruhájukra) fent említett agrárénekesnő tejet löttyint egy bájos jelenetben? Kik azok, akik ernyedt arcizmokkal, erőltetett menetben szavalják alig hallott dalok szövegeit?

Ez már a hazugságszociológia terepe. Ezek az emberek nem önszántukból teszik, amit látunk tőlük. Egy diszkóban az ember iszik vagy táncol, esetleg enerváltan üldögél egy széken, netán billegeti a fejét a ritmusra; de semmiképp sem tapsol végig egy álló órát. Ehhez bizony - régi nóta - háziasított, pavlovkutyákból álló közönség kell. Olyan nézők kellenek a színpad elé, akiknek nincs véleményük, akik biztosan és ütemesen nyilvánítanak tetszést. A képernyő elé pedig vagy olyanok kellenek, akik ezt nem veszik észre, vagy pedig szeretniük kell a hazugságot. És ez a Dáridó-féle rendezvények legveszedelmesebb aspektusa: kamufogyasztásra szocializál, megmondja és piktogramokkal jelöli, mi a vicces és szórakoztató. A kutató ekkor széttárja a karját, visszamászik a csészealjba és azon morfondírozik, hogy egészen biztosan sikeres szórakoztató műsort lehetne kovácsolni Budapest bombázásának felvételeiből, ha kevernénk alá tapsot és dudorászást. Viccesnek épp annyira vicces, mint az Uborka, és egy porig rombolt lakónegyed nem kellemetlenebb látvány, mint a porig alázott műközönség és az önmagába roskadó kultúra. A gumibábokon elharapózó napalmtűz pedig kimondottan meghitt lenne - bár fellobbanna már!