A döntés érthető: enélkül szegény tévénéző a szavazásból hazatérve már csak a különböző hírolvasók közül választhatott volna. Ismerjük ugyanakkor a tévéközönség olthatatlan szerelmét az infotainment iránt; a sikerre ítélt trendet, amely hír-sztár-vigyor elegyben tuszkolja le a kedves néző torkán a kötelező vagy legalábbis érdekes információt, ahogy lázas kisgyereknek adjuk a málnaszörpös algopirint. A Fókusz-szerű pszeudohíradókra messze többen kíváncsiak, mint a tulajdonképpeni hírműsorokra, s az Európai Unióról< is Friderikusz mesél nekünk - a maga módján.
Egyfajta monopóliumot teremtett tehát magának az RTL Klub: ilyet aztán tényleg sehol másutt nem adtak. Mindenütt csak azok a hülye politikusok meg politológusok magyaráznak, meg számok számok hátán... mindegy, milyen módon oltjuk showba a híreket, nyerő lesz.
Ennek megfelelően nem is agyaltak sokáig a kivitelezésen. Betelepítettek a stúdióba pártonként két darab celebrityt, és mögéjük ültettek egy-egy alom pártaktivistát. Minden adott egy csepü-lapu-gongyola jellegű hajrágyurizós vetélkedőhöz, csak a bizarr tornamutatványok helyét vette át az országgyűlési választások első fordulója. Középre installáljuk a szépséges Erős Antóniát és az Őszidő olvasóinak kedvencét, a képernyőn át is édeskés szagú Szellő Istvánt, akik a hírességeket vezérszurkolónak szólítják. Aztán jöhetnek a hírek, és hagyjuk a pártmukikat magyarázkodni.
Méltatlan helyzetek fonódnak egymásba ebben a rendszerben. Először is minden pártnak szereznie kellett valakit, aki egyrészt ismert, netán közkedvelt ember, de nem annyira, hogy ne tenné kockára jó hírét nyílt elköteleződésével. Nézzük csak, kik ezek. A debilizmusban gyökeret vert Dévényi Tibor (a cím is az ő egyik kihalt telefonos videojátékából származott ide), valamint Moór Marianna képviseli az MSZP-t, borzalmas félelmeket ébresztve egy esetleges szocialista országimázs iránt. A Fidesz nevében Vikidál Gyula mórikálja magát híres Bocskay-zakójában; a miépes Schuster Lóri hasonló gúnyában, de annyi sujtással, hogy alig tud egyenesen ülni. Ott van mellette Dörner György azonos színekben, aztán valami szenilis kisgazda, akibe folyton bele kell fojtani a szót, mielőtt belefulladna. Nagy Bandó András pedig a Centrum agresszív oldalát mutatja be, az esélytelenek megnyerő lazaságával.
Talán ebből az emberanyagból már ki is rajzolódik a következő méltatlan helyzet: szabályos "járassa le pártját" verseny bontakozik ki, Dévényi méltatja a Három kívánságot (remélhetőleg nem hálára számít) és imbecillis Orbán-vicceket gajdol, Schuster Lóri Lenint vádolja a választások befolyásolásával - ezt viccnek szánta, sajnos - Hegedűs D. Géza pedig fejével cölöpverést emulálva recitál valami hosszú és unalmas SZDSZ-librettót a jogokról meg Tibet felszabadításáról. A szünetben Dolly playbackről eltátogja, hogy Ábrándos szép napok, de hiányozna is innen, ha nem lenne. De csak innen.
És persze az egész, ahogy van, elvileg méltatlan a demokrácia legfontosabb megnyilvánulásához. Viszont tagadhatatlanul hozzá tartozik: ezt is lehet. Szavazunk, hazamegyünk, aztán választhatunk megint, egy gombnyomás az egész.
Egyetlen kincset érő mondatért mégis érdemes volt végigszenvedni a showt, és az Dörner György szájából hangzott el, amikor már teljesalakban kibontakozott a MIÉP kudarca. - Nekem most az a dolgom, hogy hazamenjek, és a fehér pulimnak keressek egy fehér kanpulit, hogy nehogy valami más ejtse teherbe - ennyi maradt az eredményhirdetés után.
A fajtisztaság végre a helyén kezelődik.