Kampányadó

A Széchenyi-terv már azzal médiatörténetet írt, hogy hosszú ideje az első olyan gazdasági csomag - hatásait és szándékát e cikk nem hivatott tárgyalni -, amelynek pénzelt kampánya, arculata van. A korábbi széria még csak magát a tervet reklámozta, próbálva elkerülni a régebbi - Öt- és Hároméves tervekről, valamint békekölcsönről szóló - tervreklámok hangulatát. Csak néhány liberális teológus siránkozott a propagandaminisztérium-ízű költségvetési tétel fölött . Kiderült persze, hogy a Tervnek hálálkodó riportalanyok közt volt olyan, aki nem igazán volt a Széchenyi-pályázatok lekötelezettje, de jelentősebb botrány nem kerekedett: a lakosság lenyelte a békát. "Nem lett folytatása az ügynek" - ez a misztikus elkenés írja le leginkább az előzményeket.

Ha pedig jogi - alkotmányjogi - folytatása nem lett a "kormánypropagandát adópénzből" akciónak, nem csoda, hogy elszemtelenedésre került sor: a Széchenyi-terv reklámjai immár nyílt sisakkal dicsérik a pártot. Az élcsapatot. (Talán egy darabig még nem áramvonalazódik annyit a kommunikáció, hogy ezt a fogalmat is exhumálják.) Nem sugallnak már, hanem egyenesen és hetykén kiállnak a mosóporreklám és a szappanopera csataterére. Konkrétan pedig a kezeket dicsérik, amelyekben az ország van, a kormányférfiak kérges, de simogatni is tudó markát. Ezen markok egy része mellesleg manapság a cella falát készül simogatni, és legfeljebb a rácsba kapaszkodik oly erővel, mint nemrég az országba.

- Jó kezekben az ország, mert jövőjét azok alakítják, akik valóra váltják álmaikat - így hangzik a Fidesz kampánylaboratóriumából elszabadult szlogen. Egészen helyre kis lózung lenne a választások előtt, a pártkasszából (választási zsebpénz, gyerekek) megvásárolt reklámokban, ahogy az ilyesmit elsütni szabad és törvényes. Azt a pártok arra kapják, hogy eladják magukat. A nemzet (a polgárok!) pénzét ilyen buta játékra fecsérelni viszont csúnya-csúnya lopás, aminek apu és anyu nem örül. Olyasmi, mint a szülei pénzét kábítószerre költő gyerek esete; csak itt más a szenvedély. A hatalom kábulata, a finom, puha, szexi hatalom vonzereje csábítja aktuális szeretőjét a tolvajlás bűnébe.

A józan erkölcsi érzéknél objektívebb korlátokkal is ütközik a jó és szent kezek maguk felé hajlása. Nemcsak pimaszság, de meggyalázza a demokrácia alapjait. Főleg egy - tulajdonképpen hallgatólagos - szabályt. Az ország nem azért bízza a hatalmat egy pártra, hogy az aztán foggal-körömmel, bármi áron megtartsa. A játékszabály szerint megadóztathatja a népet azért, hogy az országnak háborút nyerjen, de azért nem, hogy saját magának biztosítsa a győzelmet. Igaz, ad abszurdum azt is meg lehet tenni, hogy a "jók vagyunk" üzenetét a "mások rosszak" üzenettel fejlesszük tovább, majd pedig hogy a rosszakat a törvénykezés szórakozott fütyörészése mellett meg is büntessük - de nem hívják demokráciának az ilyen helyszíneket. Persze a törvények módosíthatók, és a győztestől függ, hogy jobbról balra olvassák őket vagy fordítva. A fundamentalista országlás vagy a birodalmi propagandamimisztérium - akkor még nem alvállalkozónak hívták e képződményt - tökéletesen törvényes a despoták törvényei szerint, de a despoták törvényszékeit előbb-utóbb lebombázzák.

Az Antall-kormány megkapóan gyermeki tévé- és rádiókampánya megbukott. Ha emlékszünk még a Parabola antiszemita mókáira, Stefka István és Pálfy G. durcás hírkommentárjaira, akkor a történelmi tanulság körüli bizonytalanságot és átérezhetjük. Nem tudni, azért volt hatástalan, illetve azért sült-e visszafelé el a janicsárpuska, mert a kivitelezői sosem voltak többek közepesen fásult maradványszereplőknél, tehetség és hitel nélkül, vagy azért, mert a kormánypropaganda eleve visszataszító. Nem tudni, hányan képesek meglépni azt a nem túl bonyolult, de a háttérben maradó logikai húzást, hogy ezek a jóemberek itt a mi pénzünkből költekeznek gátlástalanul. Aki fontosnak tartja is, hogy az ország továbbra is pont ugyanilyen jó kezekben maradjon, még az sem örvendhet az ilyen módszereknek, hiszen ha a polgár szavaz, azt nem azért teszi, hogy négy év múlva csak nézhesse a király megkoronázását. Jólesne neki, ha feltételeznénk róla, hogy felismeri a demokráciaellenes irányokat, és nem jutalmazza, hanem bünteti őket - a maga kis összekuporgatott szavazatával. De hát sajnos nem tudhatjuk már, érdekel-e valakit a saját isteneinek gyermekgyilkossága, van-e jelentősége a saját táborban a vezérek becsületének.

Amikor rossz reklámról esik-koppan a szó, mindig felmerül a felelősség kérdése: a megrendelő vagy a kreatív, a kivitelező a hibás? A Széchenyi-terv kampányánál nem ez az elsődeges probléma: mivel a reklám erkölcsi értelemben rossz, a hibát a megbízó követte el azzal, hogy elkészíttette a filmeket. A mesteremberi felelősség firtatása igazából nem is helyénvaló: a reklámszakma, ha erre igény van, mindig ki fogja szolgálni a politikai célokat. Részben azért, mert erősen profitorientált - és mint a mellékelt ábra mutatja, nem is csalódik -; részben pedig azért, mert minden egyes megrendelésnél alkalmazkodnia kell amúgy is, és ha a fizetőképes ügyfél dögkutat akar hirdetni, akkor azt is elvállalja és megcsinálja. Újkeletűsége miatt a fizetett és lopakodó kormánypropaganda szakmai etikettje még nem alakult ki - alapesetben a bűnnek nem is lehet kanonizált kódexe -, s így nem kérhetjük számon a közismert PR-cégen. Egy marketingügynökségtől nem várható el, hogy vigyázzon a demokrácia szabályaira vagy hogy akár ismerje őket. A választásra készülő kormánytól viszont nemcsak elvárható, hanem a legelső lecke, a hittannál is fontosabb.