Ennyi jó

Az uborka jegyében most megengedem magamnak azt a magánszenzációt, hogy tessék valami, vagyis laudáció következik egy ötperces műsorkáról, amely szerényen és eldugottan őrzi a televíziózásnak mint ember és ember közti kommunikációnak az elfelejtett erényeit.

Stahl Judit visszatérését a Micukó és az azt övező álszent botrányok tették zajossá, jelentősége viszont, nekem legalábbis, abban a főzőcskeműsorban van, amelyet Stahl konyhájában forgatnak, és a címe ennek megfelelően, minden csipke nélkül, Stahl konyhája lett.

A gasztronómiai műsorok általában show-k: jól fejlett kurjongatószervvel megáldott, a mediterrán gesztusokat jól-rosszul utánzó séfek egy tíz négyzetméteres asztalon szarvasgombás brokkolikrémmel töltött fürjtojást készítenek előétel gyanánt, majd golyószóró-sebességű kommentárok közepette megalkotják a hétféle tibeti fűszerbe forgatott zsiráflapockát hasadóanyag-szósszal. Lényeg, hogy a végeredmény egzotikus, furcsa és látványos legyen, a házigazdát pedig az itt megnyilvánuló páratlan mesterségbeli tudása avassa sztárrá. Don't try this at home - mondja a sztárszakács, és tényleg: többnyire már a hozzávalók eltántorítják a lusta és fáradt tévénézőt attól, hogy akár felírja a receptet, nemhogy meg is próbálkozzon vele.

Stahl viszont minden allűr nélkül elővesz egy csomag tartós kenyeret, egy konzervet, "annyi mustárt, amennyi a tubusban maradt", meg egy kis zöldséget, jól megborsozza, mint mindent, beletömi az egészet a turmixgépbe, mint majdnem mindent, rádob egy szeletelt sajtot, és kész is a tonhalas melegszendvics. Amit egyébként - a puding próbája - magam is utána csináltam, és működött. Még csak le se kellett menni a hozzávalókért. S mindez fölösleges anekdoták, nagyképűség, erőltetett poénok nélkül, egészen bensőséges hangvétellel, visszafogott, de - a tv2-re amúgy nem jellemző módon - egységessé áramvonalazott képvilággal. Mintha tényleg csak felugrottunk volna egy kávéra, és ha már ott vagyunk, harapunk is valamit. És közben beszélgetünk, semmi különösről, pont a készülő uzsonnáról, de úgy, mintha akármi másról beszélgetnénk. Nincsenek nagy szavak, a stílusban nincs semmi, ami kizárná a nézőt a kommunikáció interaktivitásából, ha ez nem egy tévéműsor lenne. Bizony különös: tévéműsorban néha nem a majomheresütéshez kell bátorság, hanem a konzervnyitáshoz, általában pedig ahhoz, amit valójában csinálunk mink magyarok mindennap, kamerán kívül, civilben. A valósághoz, show nélkül.

Öt perc az egész csupán, a vele együtt csomagolt, Kádár-kori népfrontos nosztalgiákat ébresztő lakossági receptverseny-blokkal együtt talán nyolc. Öt perc mesterkéletlen, őszinte műsoridő, ahol nem néznek csonthülyének, aki elhiszi, hogy kizárólag Kotányi-vegetával lehet jót főzni, és tuskóhopkinsnak sem, hogy csak arra kapom fel a fejem, ha a séf Mucius Scaevolaként fél kezét is ledarálja a turmixon.

Előtte és utána tíz perc reklám, bepótolandó mindezeket.