Pandora, Gabriella
0 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Folytassa, ha beledöglik is

2012.12.06. 22:04
Hollywoodban egyre magasabb a költségvetés, ezért egyre kevésbé mernek újítani a filmkészítők. Amerikában már csak a folytatásokban és a feldolgozásokban bíznak, hiszen ami egyszer már siker volt, az csak nem bukik akkorát. A folytatás azonban egyesek szerint megöli a kreativitást, de kit érdekel, ha a nézők már úgysem figyelnek a filmre a moziban a nagy smsz-ezés közben.

A szekvelitisz, a Hollywood szinte már csak a folytatásokon élősködő fertőző betegsége uralja a világ mozijait. Hollywoodban mindenki fél a bukástól, és manapság elég egyetlen film, ami nem tetszik a közönségnek, hiszen a filmes költségek, költségvetések iszonyatosan megnőttek.

Összköltségeik lefaragása miatt a stúdiók inkább a közepes- illetve alacsony költségvetésű projektjeiket irtják ki, a gigantikus pénzmennyiség elköltését szükségessé tevő blockbusterek gyártását azonban minden korábbinál jobban előnyben részesítik. Ez a trend azt idézte elő, hogy míg 1995-ben egy átlagos stúdiófilm költségvetése 42 millió dollár volt, ez az összeg mára 78 millióra nőtt. Ismétlem, ez a szám az átlagköltségvetést jellemzi, egy-egy úgynevezett tent-pole film egyedi költségvetése manapság simán túlszárnyalja a 200 milliós, a stúdiómenedzsereknél fokozott kokainfogyasztást előidéző rémálomhatárt (a tent-pole szó szerint sátorrudat jelent, a kifejezés arra utal, hogy ezektől a rövid idő alatt óriási bevételt termelő filmektől várják a studiók az egész költségvetésük megalapozását). A Karib-tenger kalózai franchise A világ végén című részébe beleölt pénzhez képest azonban még ez is eltörpül: a franchise sokadik darabja 300 millió dollárba került – a mai napig ez minden idők legdrágább filmje.

Háromdimenziós futószalag

Egyértelmű, hogy a pénz elsősorban a látványra megy el: a blockbuster jelenség most már túlnyúlik a nyári szezonon (bár legerősebben még mindig akkor van jelen) – gigantikus, mára bolygórengető robbanások és egy az egyben a komputerből előhúzott álvilágok jellemzik az amerikai szórakoztató filmet, végig az év teljes folyamán.

2011-ben a tíz legnagyobb bevételt elért film közül kilenc volt folytatás. Harry Potter jutalomjátéka 1,3 milliárd dollár bevételt hozott, Michael Bay torzszülött óriásrobotjai 1,1 milliárdot, a Karib-tenger kalózainak negyedik ugrabugrálása pedig egymilliárdot, a mozibevételek internetes bibliája, a Box Office Mojo szerint. A 2012-es év sem sokban tér el a tavalyitól: az Avengers pofátlan magabiztossággal trónol a bevételhegy csúcsán. Bár nem direkt folytatás, hanem a Marvel franchise-dömpingjéból előburjánzott, szuperhősöket egybegyúró színpompás Frankenstein-szörny, azért mégiscsak egyfajta folytatás a maga módján.

Ugyanilyen döbbenetes a másfélmilliárd dolláros eddigi bevétele is, amellyel minden létező elvárást túlszárnyalt. Az idei, legnagyobb bevételt termelő tíz film közül hat része valamilyen franchise-nak; ezekből négy a folytatás (A sötét lovag – Felemelkedés, Madagaszkár 3, Men n Black 3, Jégkorszak 4), egyikük egy széria felütése (Az éhezők viadala), egy pedig egy popkulturális ikon újranyúzása (Csodálatos Pókember).

A kegyetlen erejű kreatív újrahasznosításnak egyes egyedül az az oka, hogy a stúdiók nemcsak a bukástól rettegnek, hanem akár csak a betervezettnél kicsivel kevesebb bevételi eredménytől is. Ezért bevált toposzokra hajtanak, egy túlinjekciózott Lance Armstrong elszántságával.

Innen szép győzni

„A filmiparban óriási a bizonytalanság, hiszen arra épül, hogy olyan produktum- prototípusokat állítsunk elő, amelyekről fogalmunk sincs, hogy kellenek-e majd bárkinek”, tágítja a fejünket Lawrence Turman producer. Szerinte nemcsak a mozis bevételek miatt kell a stúdióknak izgulniuk: a filmek úgynevezett utóéletét biztosító bevételi forrásokat az internetes kalózkodás is hevesen tépázza, arról már nem is beszélve, hogy a dvd, mint hordozó médium iránti érdeklődés is erősen megcsappant. Bár a Blu-ray lemezek eladása 19 százalékkal nőtt az USA-ban, a „sima” dvd eladások 20 százaléknyit zuhantak.

A folytatások halmozása természetes a stúdiók számára a filmkészítés járulékos költségeit is csökkenti. Nincs szükség a szereposztó folyamat újbóli végigjátszására. A folytatásokat gyakran úgynevezett back-to-back módszerrel forgatják, vagyis egymás után több filmet is felvesznek – közismert, hogy a három Gyűrűk Ura-film is így készült.

Megértik Mongóliában is

Bár már a harmincas években is forgattak folytatásokat, Hollywood manapság már csak a rendkívül nagy költségvetésű, látványos, akciódús sorozatokat kultiválja, hiszen csak a legextravagánsabb kiadások térülnek meg igazán, és ha egyszer bejött a dolog, miért ne jönne be újra? A nagy költségvetésű akciófilmek külföldön a legeladhatóbbak – nem meglepő, hiszen a bunyó meg az effektek nem követelnek meg semmilyen kulturális előképzettséget. 2012-ben a Men in Black 3 összbevételének 70 százaléka származott a külföldi bevételekből, az Avengers másfél milliárdjának pedig az 58 százaléka. A hatásos vizuális stimuláció mindennél fontosabb – az efféle filmet az is megérti, vagy nagyjából követni tudja, aki angolul egyáltalán nem beszél. Mikor a Hulk egyetlen ökölcsapással leterít egy idegen űrhajót: kellemesen közérthető. Viszont mikor Colin Firth próbál a dadogásán túlnőni, nos, akkor már szükség van a szótárra.

Egyedül az adaptációk terén képes Hollywood vakmerőt lépni, persze itt sem esnek át a ló túlsó oldalára. Akár könyv-, akár képregény-feldolgozásokról van szó, bevált brandekhez, korábban hatalmas sikernek bizonyult alapanyagokhoz nyúlnak csak, és természetesen az adaptációk esetében is szeretnék, ha idővel csinos kis (nagy) franchise cseperedne belőlük. A példa adja magát: Harry Potter sikerének eget-, világot, és ha hagyjuk, univerzumot verő hadjárata egy egérszürke angoltanár fantáziájából burjánzott elő, és megtermékenyítette az elmúlt évtized mozivásznait. Akkorát fröccsent, hogy mindenkire jutott.

Felemás-kreatív kiútkeresés

„Tisztában van-e Hollywood a jövő nyertes filmes formuláival?”, töpreng a Variety. Hiszen a mozik áporodott levegőjét szép lassan szétoszlatja a változás mindenhová beszivárgó szele. Az Argónál nem is kell jobb példa erre. Ben Affleck filmje az összes mainstream, stúdióvezetők által jómunkásembereikre ráerőltetett elvárást meghazudtolja. Sem a történet helyszíne, a Közel-kelet, sem a múltba nyúló filmes megoldásai nem olyanok, amilyenekre manapság egy hollywoodi cég súlyos pénzeket szórna el. Az Argo-t mégis voltak bátrak megfinanszírozni, amely vakmerőség meg is térül: a film szép lassan átlépi a százmillió dolláros bevételi határt – és annak ellenére lépi át, hogy a filmhez köthető legnépszerűbb sztár, George Clooney mindössze producerként működött benne közre, a főszereplő Ben Affleck pedig semmiféle akciójelenetben nem vesz részt. Igazság szerint nincs is benne szó szerint vett akciójelenet.

Mi lehet mégis a siker oka? Valami hasonlón töpreng David Denby is, a The New Yorker filmkritikusa, aki a „Van-e jövője a filmeknek?” cím könyvében utánajár, vajon az egyre népszerüsödő digitális rögzítés korában miféle újfajta praktikákkal tudnak élni azok, akiknek mindennél fontosabb a filmes történetmesélés.

Denby szerint a stúdiók kétfelé gondolkodnak: a nézők szórakoztatása mellett a tömegek ízlésbeli orientációját is kontrollálni akarják. De lehet-e kontrollálni azt a közönséget, amelyiknek a Youtube a legnépszerűbb szórakozási forrás, és tagjai egyre kevesebbet járnak moziba, és elég nekik, ha laptopon néznek filmet?

A kritikusok imádták az Argót, mivel szembement mindennel, amit egy hollywoodi, nagyköltségvetésű produkciótól elvárhatunk. Természetéből adódóan, kevésbé szervezetten, de a közönség is ezt szerette benne: hogy a film az alapvető változások idején maga is lázadni mert. És ez a rebellió nem véletlen volt, hanem nagyon is tudatos.

Hollywood kedvencének, aranyos kóborkutyájának, Tarantinónak is hasonló vezérelvek irányítják egész életművé, ámbár új filmje, a Django Unchained fogadtatása előreláthatólag jóval problémásabb lesz az Argóénál – a rabszolgatörténetbe kevert humor ezrek csőrét csípi majd. Tarantino most azért lett az Álomgyár egyik lehetséges, kreatív megváltója, mert azzal a puszta ténnyel, hogy nem érdeklik a folytatások, eredetinek hat.

A néző is sáros

Az Argo sikere is a folytatás lehetetlensége miatt meglepő. Ben Affleck filmje mutáns, aminek igazság szerint, a mai viszonyok között nem lenne szabad léteznie. Sikeresnek is csak azért mondható, mert a premierje egy olyan hétvégi vákuumba lett belepozicionálva, amikor nem akadt versenytársa. Az Argo természetesen egy nagyszerű film, ami nagyon is megérdemli a sikert, és örülünk, hogy aránylag – egy komoly filmhez képest - magas bevételt gereblyézett össze. Főleg azért örülünk, mert a hollywoodi eredetiség halálának még csak nem is teljes egészében a stúdiók, hanem részben mi magunk, mozibajárók is az okai vagyunk.

Roger Ebert szerint mindenről mi, nézők tehetünk, és az, ahogy moziba járunk. A jegyárak gyilkos-magasak – olyan magasak, hogy magát a szórakozásunkat szabotálják. A mozik közönségének egy része a legalapvetőbb közösségi etikettet is sutba dobja: a pofázás, a telefonálás kinyírja a film élvezetét, és ennek visszafogásában a mozik dolgozóinak, sőt, nekünk nézőknek is, bár ez aztán nem feladatunk, sokkal aktívabban részt kellene venniük. A mediális kihívás talán a legveszélyesebb a tradicionális mozibajárás intézményére: az, hogy mindenhol képernyők vesznek körül minket, és a mozgókép-fogyasztás elvesztette ünnepi jellegét, ezért nem is figyelünk annyira oda, amikor megpróbáljuk befogadni, amit elénk tolnak. Ebert utolsóként a mozik kínálatának szűkösségét hibáztatja.

spider

Mi a megoldás egy olyan problémára, amit sem a filmes főnökök, sem az alkotások célközönsége nem, egyedül a kritika megközelítést preferálók fognak fel csapásként? A pénzemberek elégedettek az aznapi kasszával, a popkornistáknak meg elég, ha két világvége között intravénásan benyomják a lájtkólát, és nem számít, hogy a Pókember 7-et vagy a Transzformersz 9-et nézik közben.

A kritikusok szerint a hollywoodi kreatív lustaság szép lassan éppen azzal a művészeti ággal szemben támasztott minőségbeli elvárásokat veri szét, amelyet ők maguk hoztak létre. A saját gyereküket fojtják vízbe, mert hosszú távon az eredetiségnek ez a lenullázása nem lesz kivitelezhető. Ráadásul lassan akkorák lesznek a filmek, hogy nem tudják majd egymást überelni: és akkor majd szépen mindenki magába fordul, és minden elcsendesedik, és eljön megint a személyesség, a visszafogottság, a kidolgozott figurák és a nüanszok ideje.