'Rohadt-szemét-geci XX. század'

Hogyan éljük túl a mindennapokat? A kérdés nem önvédelmi, hanem kulturális vonatkozásban hangzott el, mégpedig a meghitt, óvóhely hangulatú Cirko-gejzír moziban, egy átlagos, lelki és fizikai egységünket veszélyeztető hétköznap estéjén. A jelenkorunk (tovább megyek, az egész létezés) szempontjából releváns problémát a Három doq című filmösszeállítás két alkotója, Vágvölgyi B. András és Cs. Nagy Sándor vetette fel az egybegyűlteknek. E kérdés jelentette ugyanis három, különböző helyszíneken forgatott, más-más stílust és megközelítést alkalmazó filmjük kapcsolódási pontját. Vajon milyen válaszokat ad a ma embere az élet sorozatos kihívásaira? Milyen megoldások léteznek egyáltalán?

Az első két film a múlt, ahogy Vágvölgyi mondja, a 'rohadt-szemét-geci XX. század' megoldáskörét dolgozza fel.

Somethin' ruff

Egyesült Államok, Dertoit. Az amerikai autógyártás bölcsőjében járunk - tudatja a narrátor. A hajdani nyugati kisváros az amerikai életforma, és emblematikus tárgya (bálványa?), az autó elterjedésével néhány évtized alatt hatalmas ipari központtá vált. Ezzel együtt lett a város az Amerikai Álom jelképévé is egyben. A valóság azonban gyorsabban változik, mint a jelképek. A város burjánzása néhány évtizede megállt, a jólét helyett a gettók határai terjeszkedtek, csak az állandó fogyasztásra épülõ eszme maradt változatlan.

A szélsőségesen materialista életelvnek a társadalom felsőbb rétege új autók, házak, termékek megvásárlásával hódol. A lét széles peremvidékén azonban csak egyetlen módon igazodhatnak a fogyasztás és élményszerzés trendjéhez: drogokkal.

Ebbe a fülledt, önmaga korlátai között forgolódó világba, a detroiti színes bőrűek közé vezet minket Vágvölgyi, hogy a szélsőségeken keresztül mutathasson rá mindarra, ami az amerikai (euro-amerikai?, nyugati?) világrendszer tarthatatlan ellentmondása.

Efféle didaktikus levezetések a filmben persze nem hangzanak el. A kamera csak dokumentál, járőröző rendőröket, hajdani drogdílert, rappelő kissrácokat kísérgetünk, csak spontán párbeszédek vannak, így rajzolódik ki a XX. század egyik arca.

Hintát kötök életemből

Cs. Nagy Sándor filmje az erdélyi Parajd faluban villantja fel a kérdés másik oldalát. A fekete-fehér kockákon, riportrészletek és falusi életképek mozaikjából bontakozik ki a történet. A tradicionális viszonyok között élő közösségben, néhány éve hátborzongató tendencia jelent meg: a fiatalok, sőt gyerekek szaporodó öngyilkosságai. A megszólaltatottak, pajtások, szülők, ismerősök értetlenül állnak a történtek előtt. Az okoskodó megnyilvánulások közt a néző is csak a tényeket konstatálja.

Mindez nem is lenne több ötletesen forgatott, az élet borzalmain csámcsogó tucatriportnál, ha a rendező nem adagolná hozzá jó érzékkel egy idős kétkezi self-made-man vallomásának részleteit: az öreg nem érti a fiatalokat. Nem érti, miért vannak munka nélkül, miért vágyakoznak el, miért látják kilátástalannak a helyzetüket. ,,Elégedetlenek, pedig abból, ami nekik van, hajdanán boldog volt az ember."

Erdélybe egy fél évszázadnyi késéssel megérkezett a Detroitban megismert értékrend. A tradicionális, természet közeli lét az új ideológia tükrében pedig csak röghöz kötött, kilátástalan nyomornak látszik. A szakadatlan fejlõdés és a fogyasztás kihívásaira itt még a drog nyújtotta ,,válasz" (már, amilyen válasz ez) sem adott. Menekülés pedig csak egy irányban mutatkozik. A nemlét felé.

Wildorado

Az alkotók a Wildorado című road movie-val kívánnak rámutatni arra, hogy létezik egy másik kiút is. A XXI. század, a Vízöntő korszak megoldása. Egy kicsi előre dőlök, itt minden kocka fontos lehet.

A sztori maga, a road movie műfajából következően nem bonyolult: a két szereplő, Sturm S. Róbert sámánkutató, és Vágvölgyi autóba vágja magát egy New York nevű városban, majd nekivágnak Amerika néptelen, és jószerivel még mindig érintetlen tájainak. Szívesen elidőznék az utazás ezernyi részletén, melyek az úton levés semmihez nem hasonlítható gyönyörét sugározzák a vászonról. Az előző két film azonban megkerülhetetlenül a felvetett probléma megoldására irányítja figyelmem. Annál is inkább, mert a kirajzolódó válasz a legszimpatikusabb azok közül, melyet a XX. század képes volt felmutatni.

Az autó már a vörös sziklák és fehér homok birodalmában jár. Az egykori indiánok földjén. A két utazó a bőrén érzi a spiritualitást. Lilás ég vibrál a táj felett, Sturm a homokban ül, a szemcséket nézi, Vágvölgyi egy mikrofonnal a kezében áll, finoman remeg, pszichoaktív anyagokról esik néhány szó, meg az ősi bölcsesség és a természet közeliség elegyéből áradó nyugalomról. ,,A városban sosem érezhetjük azt, amit itt. Hogy mindennek értelme van, hogy minden tulajdonképpen miattunk van." Civilizációnk determinálta nyomorunkból a kiutat a sámánok és guruk, tanácsai, pszichénk mélységeinek feltárása és a társadalomból való kilépés jelentik tehát.

Nevek rémlenek fel a Kritikus előtt, Kerouac, meg a hippik, és főleg Hunter S. Thompson, akinek zseniális könyvéből már csak azért is érdemes itt idézni, mert maga Vágvölgyi ismertette meg vele a magyar közönséget. ,,...mintha egy Nagy Korszak múlt volna el...ami soha nem tér már vissza. [...] Mindent belengett az a fantasztikus érzés, hogy bármit csinálunk, az helyes, és győzni fogunk... [...] Minden mozzanat egy irányba mutatott; egy magas és gyönyörű hullám taraját lovagolta egy egész nemzedék... [...] Most pedig, ..., ha van érzéked hozzá, láthatod az árvízveszély-táblát - a partszakaszon, ahol végül megtört és elült a hullám." Mindez a hetvenes évek elején hangzott el.

A Wildorado szép kísérlete, a nyugati kultúra kötöttségeibõl való kiszakadás akkor, harminc éve már lezajlott. Úgy tűnt, a Vízöntőkor kapujába érkezett az emberiség.

Mára megmosolyogtató ideológia lett az eszméből, brókerek és családanyák a lázadókból, és nem azért, mert ők gyengébbek voltak, mint mi vagyunk.

Nincs kiút ugyanis sem ősi filozófiákba, sem az egyszerűségében tökéletes természet irányába. Nem lehet kilépni a világból, mert ahova kilépünk, az is a világ, ott is ugyanúgy hat a gravitáció. A saját gravitációnk. A meglovagolt gyönyörű hullámok mind a szilárd partra futnak.

Jó film a Három doq, a nézőt magával ragadja az utazás, a kilépés, a gondolatok lendülete. Sajnálom, hogy olyan korban élünk, ahol az ideológiák és világrendszerek úgy váltakoznak, mint gombnyomásra a tévécsatornák, és ahol a mindennapi túlélés feltétele nem a hit, hanem a cinizmus.

Utánlövés: Az alkotók belső használatra szánt információi szerint eredeti tervük egy indián sámán, Sturm mesterének megkeresése volt. Mivel a sámán, betegsége miatt nem vállalta a forgatást, ezúttal csak a helyszíneket járták végig. A sorozat következő darabjában azonban maga az indián tanító próbál kizökkenteni minket beteges cinizmusunkból.