A félelem fényei

A fiatal amerikai rendező nevét a Memento stáblistájáról ismerhetjük, de csalódniuk kell azoknak, akik ezúttal is posztmodern formai játékot várnak, hiszen míg a memóriazavarral küszködő, emlékeit a bőrére tetováló szerencsétlenről szóló thriller időrendje annyira össze volt kuszálva, hogy a kevésbé edzettek rendre a mozigépészhez rohantak, hogy felcserélte a tekercseket, addig az Álmatlanság cselekménye lineáris, akárcsak egy népmeséé. Ehhez a filmhez ugyanis Steven Sodenbergh és a Ross doktorból hollywoodi filmsztárra, majd dörzsölt producerré avanzsált George Clooney adta a dohányt, ezért persze formabontogatásról, vagy a keretek feszegetéséről szó sem lehetett, de talán nem is baj ez, hiszen így semmi nem tereli el a figyelmünket a cselekményről és a jellemábrázolásról.

A történet kezdetén Will Dormer, a Los Angeles-i rendőrség szuperzsaruja egy csendes alaszkai kisvárosba érkezik, hogy kiderítse, ki gyilkolta meg brutális kegyetlenséggel a helyi középiskola fiatal üdvöskéjét. A nyomozás eleinte inkább a Rendőrtiszti Főiskola levelező tagozatának terepgyakorlatára hasonlít, a rutinos detektív ugyanis szakmai fölényével minduntalan kioktatja a helyi rendőröket, akik eddig leginkább csak a motoros szánnal száguldozó helybeliek megbírságolásában, és a részegen tömegverekedésbe keveredő favágók oszlatásában szereztek gyakorlatot.

A nagyvárosi zsaru idegeit azonban egy idő után kikezdi, hogy a sarkkörhöz közel fekvő városkában az év ezen időszakában egyáltalán nem megy le a nap, és heteken át még éjszaka is süt a hideg északi fény. Az álmatlanság miatt Dormer egyre furcsábban kezdi érzékelni a valóságot, mígnem egy ködös reggelen minden összekuszálódik. Egy újabb haláleset után feltűnik a színen a tébolyult gyilkos, majd őrült párbaj veszi kezdetét, és az alváshiányba fokozatosan beleroppanó nyomozó lassan már nem akar mást, mint elmenekülni az állandó napfény és saját bűnei elől.

Az alkotók egy 1997-ben bemutatott svéd film cselekményét helyezték át Alaszkába, de szemmel láthatóan nagy hatással volt rájuk a Twin Peaks című misztikus teleregény is, például a gyilkosság áldozata ugyanolyan titkokkal terhelt kisvárosi liba, mint Laura Palmer, ráadásul ebben a történetben is az őrület határán kutat nyomok után az egyre megszállottabb detektív. Mindennek ellenére a film egyetlen képkockája sem közhelyes, és ez a lenyűgöző felvételek mellett leginkább a kiváló színészi játéknak köszönhető. Al Pacino ugyan először csak azt a kissé megkopott rossz zsaru figurát és a hozzátartozó bőrkabátot veszi elő a szekrényből, amit utoljára a Szemtől szemben című krimiben viselt, de Robin Williams, minden idők legszőrösebb színésze, olyan megdöbbentően és félelmetesen precízen tárja fel az őrült gyilkos ellentmondásos személyiségét, hogy az végül magával ragadja a színészpárbaj másik szereplőjét is.

A két hollywoodi öreg jutalomjátékát a tökéletes képek teszik teljessé, amiken a fagyos fehér fény szinte kiégeti a celluloidszalagot, és néha úgy tűnik, hogy a tejfehér köd a nézőteret is elönti. Mindent egybevetve az Ámatlanság egyértelműen az utóbbi idők legjobb thrillere, ami nem csak a gondosan felépített feszültség miatt marad emlékezetes, de talán valamit elmond az őrület alkímiájáról is. Ez pedig az ipari szabvány szerint készülő sablon-sorozatgyilkosok korában több, mint amit egy rémfilmtől elvárhatunk.