A lap röviden ismerteti Bibó István pályáját, akit Forgács "Tocqueville és Camus szintézisének" tekint, szerepvállalását 1944-ben és 1956-ban.
"Már ez a történelmi sorsfordulók által kovácsolt élet is elég lenne, hogy lebilincselővé tegye Forgács filmjét. De Bibó politikai gondolkodásának mélyreható megjelenítése a képekkel, feliratokkal, híradórészletekkel ellenáll a múló időnek, és tanulsága messze túlnő a kor térbeli és időbeli összefüggésein. E keresztény humanista politikai és társadalmi elemzései, akinek szelleme soha nem figyelt a totalitarizmus szirénhangjaira, akár nacionalisták, akár szocialisták voltak azok, ma hasznosabbak, mint valaha egy ismét a fatalizmustól kísértett korban" - írja a Le Monde, amely külön kiemeli Szemző Tibor hatásos kísérőzenéjét is.
"Az embernek kettős érzése van a filmmel kapcsolatban: csak a szövegre figyelne, időnként megállna, visszatérne egy-egy gondolatra, vagy pedig hagyná peregni szó nélkül a képeket, amelyek a maguk hangtalan módján szintén felépítik a művet. "Forgács nem annyira plasztikus, mint Gianikian, nem annyira dialektus, mint Harun Faroki, mégis erősen szárnyaló" - állapítja meg a Libération.