Chuck Palahniuk írt egy nagyon jó regényt Harcosok Klubja címmel, ami akkora siker volt, hogy a Fox Studios egyből megvásárolta a megfilmesítés jogait. Palahniuk valamilyen szinten telibe találta a világirodalom jelenlegi állapotát: egy kis X-generáció, direkt Douglas Coupland utalásokkal; Irvine Welshes líraskandálás; Thomas Pynchonos technosámánizmus; kis visszanyúlás Stevenson felé (de Lynch ezt már nem rendezhette meg); kis versengés Bret Easton Ellissel. Chuck amúgy kamionszerelőként kereste a kenyerét, és lazításképp több más kamionszerelő haverjával egy helyi bestselleríró szakkörbe járt (ezt jegyezzük meg!). Az első írószakkör és a film között hat év telt el.
David Finchert az Alien széria harmadik részéből ismerem, viszont a Hetedik című művéről csak borzongó nőktől hallottam. Fincher gigásziul hatékony filmeket csinál és egyáltalán nem fél a közönségtől - szerintem van akkora mester, mint maga Stanley Kubrick, csak nem pepecsel annyit. A Harcosok Klubja az amerikai bemutató óta kultfilmmé nőtte ki magát. A több mint két órás mozi cselekménye sodró, mint az OCB, és az igényesek számára penge mátrixos trükkök is vannak benne - sőt Meatloaf! A film alatt, csak párszor tűnődtem azon, hogy lehet, hogy már hat órája nézem, csak még mindig nem untam meg.
A harcosok klubjának első szabálya: senkinek egy szót sem a harcosok klubjáról. Ennek okát a film megtekintése után nem tudtam megfejteni. A humora mindenesetre kedvenc kegyetlen szájtjaimra emlékeztetett - mintha az interneten koncentrálódó pornográfia, morbid humor, és szappan állna össze egyetlen értelmes narratívába: a média utóbbi tíz évének élettani hatása. A totál szétzavart fejemből elsőként felszínre bukkanó tanulság, hogy a kóros álmatlanság az öncsonkítás első lépése. A metrón egy hosszú hajú magába roskadt rendezőt véltem látni. Brad Pitt is játszik a filmben.