Bio-thriller

Még nem láttunk valódi filmet - mondta egy nyári sétánk alkalmával Greenaway, a világhírű filmrendező. - Miért vélekedsz ekképpen, Pítör? - kérdeztem, és kezébe adtam az elkészült vattacukrot. - Azért András, mert a film százhét éves története alatt sem lett több mint képekkel illusztrált szöveg.

Képtelen voltam érvelni, lefoglalt a fogamba ragadt zöld (kivi) cukorhab, most azonban, hogy sikerült végre kipiszkálnom, a leghatározottabban ellent kell mondanom. Készült ugyanis "igazi" film, a mozgókép lehetőségeivel élő alkotás. Például a Hukkle, amelynek már címe is jelzi, hogy alkotói nem a kikoptatott csapáson gyalogolnak. A szó ugyanis kimondhatatlan, a csuklást utánozza, azt a hangot, amely némi mormogással és szuszogással együtt a film emberi eredetű zajainak összességét adja. A Hukkléban amúgy egy árva szó sem hangzik el, zörejek, neszek, hangeffektek közt rajzolódik ki a film sajátos világa.

Szó sincs azonban kísérleti filmről, Pálfi György nem a szűk, szakmai elithez kíván szólni. A megértéshez szofisztikált ismeretek helyett nyitott, előítéletektől mentes tudat szükséges.

Katicabogár-szemszög

Egy katicabogár átszáll a fa alatt heverésző lányról a leskelődő fiúra, akinek lovai elunják a várakozást és megindulnak a falu felé, mögöttük szárba szökken egy gyöngyvirág, gyökerei alatt gilisztát fog a vakond, akit kikapál egy öregasszony, és odadobja a kerítés túloldalán heverő kutyának. Így sodródunk a tájon, a dombok közül a faluba, majd vissza. A film első harmadában nehéz eldönteni, hogy játék- vagy természetfilmet látunk egyáltalán.

Később kiderül, hogy van cselekmény is, ezt azonban nem lenne szerencsés ismertetni. Nem a csattanót hagynám életben, ilyesmivel a hagyományos értelemben nem is bír a sztori. A játék lehetőségétől azonban nem fosztanék meg senkit. A rendező-forgatókönyvíró Pálfi György kimozdítja a nézőt renyhe passzivitásából. A Hukkle alatt nem elég hátradőlve bámulni a vásznat: a történetet nekünk magunknak kell megtalálni és kifejteni a film szövetéből.

A Hukkle attól válik "igazi" filmmé, hogy a történet csak egyik eleme a műnek, nem fontosabb a hangoknál, a színeknél, a kompozíciónál. Nincs kihangsúlyozva, hogy ki főszereplő, ki pedig mellék, és kik a statiszták.

Emberek, állatok, növények, tárgyak szerepelnek egyenlő hangsúllyal a képeken. A makro-felvételek használata révén a vásznon hasonló méretben jelenik meg a mezőn lapuló nyúl, a mérget keverő banya, a stampedlibe csorgó pálinka, a faluban masírozó kan disznó.

Ufó-szemszög

Szabadon áramolva a képekkel, úgy láthatjuk a világot, mint egy tájékozatlan, ám érdeklődő földön kívüli. Semmit nem tudunk az emberről, civilizációról, evolúcióról, de odafigyelünk mindenre. Ebből az el nem kötelezett pozícióból szemlélődve eltűnik a különbség lényeges és lényegtelen, ember és állat, sőt, bűnös és áldozat közt is.

Díjak 2002 Magyar Filmszemle: Legjobb elsőfilm díja külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díja Diákzsűri díjai: Legjobb film és legjobb elsőfilm 2002 San Sebastian: elismerő oklevél a legjobb új rendező szekcióban

Egymásba fonódó események láncolatait látjuk csupán. Nem csodálkozunk, innen nézve az ember is csak egy állat. A lényeket nem a kommunikáció, hanem a táplálkozás fűzi szerves közösséggé. A Hukkle szinte minden jelenete étkezéssel zárul, valaki elfogyaszt valaki mást. Nincs jajszó, nincs szenvedés, minden egyértelmű és szükségszerű. Csak a bizonytalanság marad meg: lételméleti értekezést vagy sorozatgyilkos-krimit látunk? Mágikus világban barangolunk.

Oscarnál jobb

Mindez csak sovány váza a filmnek, szólni kellene a találó képi poénokról, az önironikus, kikacsintó gesztusokról, a szikár tárgyilagossággal felvillantott élethelyzetekről, a játékos átkötésekről, vagy a férfi és női társadalom szembenállásának témájáról, amelynek filmbeli jelentőségét ugyan tagadta a rendező, de ez nem számít.

A Hukkle nem csak a film lehetőségeit kihasználó alkotás sikeréről tanúskodik, hanem a tehetség elsőbbségéről is, a belterjes és hierarchikus filmgyártási struktúrával szemben. Hiszen ez a film nem betagozódott alkotó munkája, hanem egy végzős rendező vizsgadarabja.

A Hukkle, jellegéből adódóan nem fémjelezhető egyedül rendezőjével. Pálfi György mellett ki kell emelni az operatőr, Pohárnok Gergely, a hangmérnök, Zányi Tamás és a zeneszerzők, Barna Balázs és Gryllus Samu nevét is.

A Hukkle fiatal alkotók sziporkázó munkája, hibája is csak annyi, hogy túl sok ötlet zsúfolódott a 75 perces vetítési időbe. Ennek ellenére olyan jó film, hogy hazánk a Hukklét nevezi a külföldi filmek Oscar-díjára. Olyan jó film, hogy ott biztosan nem fog nyerni, de ennek örülnünk kell.