A film egy újabb világháború kitörésének lehetőségét modellezi a megroggyant hadieszközök segítségével. A konkrét háborús helyzetet egy orosz tengeralattjáró felrobbanása okozza: a felszínen feszült idegjáték folyik, a víz alatt közben hullanak a matrózok, mint a legyek.
Az alkotóktól távol áll a szereplők idealizálása. A drámát pontosan az gerjeszti, hogy míg a néző jól tudja, hogy ezek a matrózok éppen az emberiséget mentik meg a saját életük árán, addig ők maguk úgy hiszik, hogy csak a szokásos veszélyes, de túlélhető feladatokat végzik el. A K-19-ben a tengervíz úgy csepereg a folyosókon, mint az Uránia moziban az eső. A kelet-európai buherakultúra a körülményekhez alkalmazkodó leleményes férfiakat kíván: a K-19 legénysége elsőrangú barkácsoló, meghegesztik még az atomreaktort is egy szál vegyvédelmiben, ami viszont nem garancia a nyugodt nyugdíjas évekre.
Liam Neeson
A fiúk hősök lettek, igaz csak évekkel a valódi események után, egy amerikai filmben. Örvendetes, hogy az alkotóknak sikerült elkerülni annak a veszélyét, hogy az oroszokat barbárként mutassák be. Az oroszok szeretik a hazájukat, a bajtársaikat.
Jó ritmusú film, nincsenek üresjáratok, a feszültség folyamatos, és az atmoszféra fenntartásához sokban hozzájárul az igényes zene is (Kirov Orchestra). A látványokat engedik hosszan élvezni, és érdemes is szemügyre venni például a hajó berendezését, mert egészen jó munkát végeztek a kellékesek, jelmezesek. Ha tudtuk volna, mi, akik a Pirx kapitányon élcelődtünk, hogy a valóságban tényleg ilyen ormótlanul reménytelen a keleti technológia!