Kisiklott hullámvasút

Az indítás ígéretes: Debrecenben vagyunk, nyár van, hőség, nyomott helyi figurák emelkednek ki a lakótelep nyújtotta háttérből, az amatőr színjátszótársulat próbál, a szél megélénkül... A kopasz Imi áll az ablakban, arcán rúzsfolt, nézi ahogy a távozó Brigi a ház előtt beszáll a kocsijába.

Aztán nagy lendülettel elrugaszkodunk, és már vissza is ugrottunk az időben a történet kezdetéhez, innen indulunk újra, hogy végigkövessük egy szerelem kibontakozását. Az operatőri munka profi, a tempó tökéletes, felvesszük a film sodrását, az egyszerű történet erőlködés nélkül bomlik ki előttünk.

A problémák abszolút hétköznapiak, de nem válnak közhelyessé, mert annyira őszinte, ami lejön a vászonról. A lényeg az alkotók megfogalmazása szerint csupán ennyi: "Csató Imi beleszeret Balogh Brigibe" Pont. Ez a tőmondat attól válik hitelessé, hogy épp csak annyira komplikálódik, amennyire az életben is szokott: megjelenik a szerelemben legszokványosabb két konfliktusforrás, a féltékenység (Imi legjobb barátjának köszönhetően) és a rivális.

Szépen, megfelelő lendülettel írjuk le a hurkot az időben, és egyszer csak visszaérkezünk a film kezdőpontjához, megint Imit látjuk az ablakban. Érezzük, a hullámvasút megérkezett, kiszállás... De mégsem, a történet ezen a ponton kibicsaklik, Brigi fejvesztett autós tripje következik keresztül-kasul a városon, meg a város melletti szántóföldeken. Ám a két szerelmes most nem fog csodaautóján mosolyogva elrepülni a szalmabálák fölött, mint az I love Budapestben, egészen más történik: egy váratlan pillanatban a mi Brigink véletlenül elgázolja szerencsétlen Iminket, és így tesz pontot éppen beteljesülő szerelmük végére.

Sejthettük volna, igen, sejthettük volna, amikor Imi tarra borotváltatta a koponyáját a barátjával, hogy itt valami nem lesz rendben, hogy ez a fiú a vesztébe fut, hiszen minek futkos ő még egyáltalán, mikor azt kéne észrevennie, hogy már megvan a csaj, beérkezés van a célba, nyugi van. Sejthettük volna, de nem a mi hibánk, hogy nem sejtettük, hiszen nem volt drámai feszültségkeltés, nem volt semmi, ami éreztette volna velünk, hogy mi következik. Sajnos azonban arról sincs szó, hogy Imi halála megrázó váratlansággal hasítana bele a történet eddig sima szövedékébe, hogy fejbe csapna, hogy dobogó szívvel, levegőért kapkodva állnánk fel a székből. Ez főképpen azért nem lehetséges, mert az alkotó egy idillikus kis mesét biggyesztett a film végébe, mintha megpróbálna visszakapaszkodni az eredeti hangvételhez, és biztosítani akarna bennünket arról, hogy mégis minden rendben van, az élet megy tovább.

Mintha Hajdu Szabolcsnak megcsúszott volna a keze a forgatókönyv írásakor, aztán csak a vállát vonogatná, hogy "Istenem, így sikerült." Reméljük, legközelebb még jobban sikerül.