A rövidtáv-felejtő magányossága

Nagyvárosi túlélők Guy Pearce és Carrie-Anne Moss

A Memento ugyanis időben visszafelé játszódik, rükverc haladunk időben és cselekményben. Hogyan lehet filmben hátrafelé menni? Először is úgy, ha visszafelé tekerjük a szalagot (REW gomb a videón). Ezt a lehetőséget egyetlen egyszer, a film legelső jelenetében süti el a rendező: hosszasan nézzük végig, amint egy legyezgető kézben a véres hullát mutató polaroid fénykép kifehéredik, azaz közeledik az exponálás időpontja felé.

A hosszú és szuggesztív jelenet hamar akklimatizálja a nézőket a kétórás hátmenethez, innentől kezdve már nem teljesen szokatlan, hogy a hagyományosan vetített (PLAY-gomb) jelenetek időben szintén fordítva vannak összevágva, úgy mintha például Bud Spencer először verné szét a falut, és csak azután dühítenék őt fel a helybéli csokkerek.

Szóval szokatlan, főleg ha szokásoson a Múmia2-őt vagy a Sacra Coronitát értjük. Ha viszont a térben és időben is csavart Lynch-filmeket vagy akár Tarantino mainstream-kultusszá lett Ponyvaregényét vesszük például, akkor láthatjuk, hogy az idővel 'szokatlanul' bánó narratívának vannak eredetibb és leleményesebben alkalmazott változatai is.

Az első percekben még pattanásig feszült figyelmünk a pazltrilla szabályát megismerve hamar lanyhulni kezd, és már csak Carrie-Anne Moss (Matrix, Csokoládé) érzékiségén és Joe Pantoliano (Matrix) tenyérbemászó stílusán horgad fel pupillánk - az előbbi hozott anyag, a második viszont echte színészi teljesítmény. Hasonlóan jól játszik a főszerepben Guy Pearce (Szigorúan bizalmas, Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai) is, aki remekül mutatja be hogyan lesz egy biztosítási topnyomozóból bosszúvezérelt özvegy és lézengő ritter egyszerre.

Köszönjük, Colombo! /Peter Falk balra el./

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!