Bedobozolt félelmek

Vaksötét éjszaka van. Felébredsz, mert valami zajt hallasz. Talán a szú perceg az ajtófélfában, vagy az alattad lakó szomszéd hallgatja a rádiót. Kiszáradt a szád, inni akarsz egy pohár vizet, de ahhoz fel kéne kelned az ágyból, és te félsz kimászni a takaró alól, félsz kilépni az ismeretlen sötétségbe, amit nappal a lakásodnak hívsz. Adrenalinszinted az egekbe szökik, a halántékodon kövér izzadságcseppek jelennek meg, és a csendben egyre gyorsabban dobol a szíved, pedig csak kényelmes párnák közt fekszel a csíkos pizsamádban.

Ez az egyik legősibb félelem, az egyik legerősebb archetípus, ami már évezredek óta rémisztget minket a génekbe kódolva. Talán csak a sűrű erdőben van nagyobb esély egy kiadós, egész estés pánikrohamra, de mivel Daniel Myrick és Eduardo Sanchez nemrégen már forgattak erről filmet Blair Witch Projekt néven, a hollywoodi új generáció egyik legismertebb rendezőjének, David Finchernek nem maradt más, csak a négy fal közé zárt rettegés.

Egy milliomos gyógyszergyáros elvált feleségének lenni nem éppen veszélytelen foglalkozás, főleg a bűnözés Mekkájában, New Yorkban. Meg Altman is tudja ezt, ezért amikor gazdag férje lecseréli őt egy fiatalabb nőre, az asszony egy olyan lakásba költözik a lányával, ahol a legmodernebb riasztóberendezések és megfigyelőrendszerek mellett egy úgynevezett pánikszoba, egy hermetikusan elzárható túlélőkamra is található, ahova egy rablótámadás elől menekülhetnek a tulajdonosok.

A rosszfiúk már első éjszaka látogatást tesznek a házban, Meg pedig a használati utasításnak megfelelően be is menekül lányával a pánikszobába. Itt azonban akár rögtön be is fékezhetne a történet, hiszen a két megszeppent lakónak csak ki kéne hívnia a rendőrséget a biztonsági vonalon, és a vastag páncélfalak mögött meg kéne várnia, amíg a közegek intézkednek a behatolók ellen. A telefont természetesen süket, a betörők pedig éppen azt akarják elvinni, ami a pánikszobában van.

David Fincher a Hetedik képi világát és a Harcosok Klubjának vizuális effektusait ötvözte ebben a filmben, így a Pánikszoba tompa zöld és szürkés kék fénnyel megvilágított tereiben szinte lebeg a kamera, és a számítógépes trükkök segítségével oda is behatol, ahová még a legapróbb felvevőgép sem férne be. A különleges effektusok és a szokatlan kamerakezelés - mint a látvány alapjai - szerencsére nem terpeszkednek el a történeten, így a színészek megmutathatják, hogy mit is tudnak kihozni ebből a feszült kamaradarabból, ami tulajdonképpen egyetlen fallal kettévágott színpadon játszódik.

Jodie Foster nagyon meggyőzően alakítja, az egyébként meglehetősen elcsépelt öntudatos, harcos nő alakját, színészi játékán egyáltalán nem látszik meg, hogy csak beugrott a szerepbe, miután az eredeti főszereplő, Nicole Kidman kisebb balesetet szenvedett a forgatás első napján. Forest Whitaker rutinból, szinte reflexszerűen hozza a jószívű kisember alakját, de játéka így is szokatlanul árnyalt a hasonló kategóriájú filmekben megszokott sablon gonosz elnagyolt karakteréhez képest.

A történetbe csempészett humor ugyan néha nem csak ellenpontozza, de egyenesen haza is vágja a feszültéséget, és a film utolsó jelenetében talán kicsit magas az egy négyzetméterre jutó kommandósok száma, de ettől függetlenül a Pánikszoba egy izgalmas, igényes tucat-thriller, egy nagy adag jó minőségű, de előrecsomagolt félelemmel. Az pedig már David Fincher személyes tragédiája, hogy a Hetedik és a Harcosok klubja után a mozirajongók azért ennél többet vártak volna tőle.