Beszélő fejek és fejetlen beszéd

Nem film, disszertáció

A szemlézést a Kultiplexben indítottam, a kizsűrizett filmekkel, lúzer filmek lúzereknek jeligére. A Kultiplexben mézzel is lehet inni a kávét és az van kiírva a bejárati ajtóra, hogy "A belső lény sebesült, elcseszett valósága". A méz pozitív.

A Németh László-film vetítése romantikus-elitisztikus körülmények közt zajlott, négyen ültünk benn, összeadott életkorunk mintegy 180 év lehetett.

Az író munkássága még az ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékén sem túl trendi az utóbbi harminc évben, nemhogy moziban. Ám a kizsűrizés, mint a film (részleges) megtekintése során kiderült, nemcsak a témaválasztás esetleg csekély közönségvonzó hatásának tudható be.

A vásznon mintegy három méter hosszú és másfél méter széles akadémikus- és irodalmárfejek beszélnek, a néző szemébe fúrva tekintetüket, nem meglepő módon Németh Lászlóról, akinek élete - mint kiderült - a minőség jegyében telt el.

Képileg a film (film?) három, poros dolgozószobában ülő tudós feje közti ugrálásban merült ki. Némi eklektikát néhány romantikus, fekete-fehér, - romantikus, mert fekete-fehér! - íróportré-betét próbál becsempészni a filmbe, a Reality TV-s dramatizálás mintájára. Ezekből a betétekből kiderül, Németh László szívesen gépelt a Balatonban, vízbe állított asztalon, miközben vadkacsák haladtak el előtte. Másik kép: ugyanannál a tópartnál sétál az Író, és mély, egzisztencialista gondolatokat dédelget, negatív arckifejezéséből ítélve. Az Index megtudta: Németh László szerette a minőséget és a vizet.

Még a Duna TV-nél is meg kellene valakit verni, hogy ez a filmesszé adásba kerüljön, mondjuk kedd éjféltájt.

Sólyom András: Konfesszió

Nem film, hangjáték

A Stúdió K Színház készített egy szíművet Ingmar Bergman Lelki ügy című hangjátékából, ezt aztán Sólyom András rendező-operatőr-vágó-producer megfilmesítette; az alkotás megúszta a selejtezést, így versenyfilmként mérettetik meg.

Feltehetőleg az eredeti darab szereplői játszanak ebben az adaptációban, többek közt Balog Judit, Hollósi Frigyes, Majsai-Nyilas Tünde. A cselekmény egy pszichiátrián játszódik, és ennek megfelelően jó nyomasztó. Mindenki bolond, meg terhelt, meg depós, meg csúnya kislány volt gyerekkorában, természetesen a doktor is.

A nézőpróbáló első percekben a Konfesszió nyerésre áll a Tango és Cash-sel szemben, mely lassan tíz éve szilárdan tartja nálam a Legrosszabb Film titulust. Azonban Bergman szövege egy idő után győz, mondhatnánk úgy is, Bergmant azért nehéz elrontani. A párbeszédek nagyon feszesek, nagyon jó keretet adnak a filmnek. Az öreg imádja az egymást tépő, pszihotikus nőket, ezt tudjuk. A másik vonal, az orvos és a nejgyilkossággal kacérkodó beteg témája nem olyan erős, ám ezekben a jelenetekben meg ott van Hollósi Frigyes, aki színészként dobja meg a filmet. A Konfesszió története egy idő után, - thanks Ingmar és Frigyes - megfogja a nézőt.

Mindössze egy homokszem van a gépezetben - a látvány. Amit nézünk. Hol kábeltévés, hol pedig home video-színvonalú a kép, az operatőri munka, a világítás. Mellesleg pedig a női kórterem hangosítása még a Presszó című tévésorozatét is alulmúlja

Egész jó lehetett színdarabnak az anyag, ha valaki szeret igazi skandináv depresszióban fetrengő embereket nézni, én nagyon nem, szerintem minden filmnek olyan vidámnak kellene lennie, mint a Hair első kétharmadának. Hangjátéknak, eredetiben volt valószínűleg a legszuperebb. Filmnek, hát.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!