A filmvásznon feltűnő sorsszerű találkozások, titokzatos vonzalmak, és a celluloidszalag örökkévalóságában egyesülő szerelemesek reményt és vigaszt adhatnak nekünk, akik a habkönnyű, rózsaszín álmoktól távol, a való világ szürke mocsarába ragadva tengetjük életünket. Éppen ezért a romantikus film tulajdonképpen kábítószer, a nép modern ópiuma, aminek minden adagja kilencven perc önfeledt boldogságot ad, egy színesebb világ kapuit tárja fel, és utóhatásként akár napokra módosítja tudatállapotunkat. A legújabb romantika-löket, a John Cusack fémjelezte Szerelem a végzeten azonban olyan nagy mennyiségben tartalmazza a fő hatóanyagokat, a szerelem koncentrátumot és a boldogság kivonatot, hogy az már az átlagos realitásérzékkel megvert nézőknél is túladagolási tüneteket vált ki.
|
|
Egy férfi és egy nő sorsa keresztezi egymást New York karácsonyi forgatagában, bedobnak együtt pár krémest, flörtölnek egy kicsit, majd elbúcsúznak. Nemsokára azonban újból egymásba botlanak, és ezt a második találkozást már annyira sorsszerűnek érzik, hogy próbára teszik a végzetet, hátha egymásnak rendelte őket. A csillagokban azonban más van megírva, ezért elválnak. A közösen töltött órákat azonban soha nem tudják elfejteni, még akkor sem, amikor évek múlva Amerikai két ellentétes szegletében mindketten a házasság rémisztő közelségébe kerülnek. Elindulnak hát, hogy egymásra találjanak, mi nézők pedig nyomon követhetjük a két párhuzamos nyomozást egészen a cseppet sem váratlan végkifejletig.
A forgatókönyvíró, Marc Klein valószínűleg az igazi, végzetes szerelmet akarta megírni, de nem jutott tovább a brazil szappanoperák naiv világánál. Sajnos túl nagy szerepet szánt a történetben a végzetnek, ami nem csak a cselekmény kulcspontjain avatkozik bele a szereplők életébe, hanem szinte minden lépésüket irányítja. A sorsszerű jelenetek túlburjánzásával azonban egyrészt csökken a történet hitelessége, másrészt, egy idő után a filmben ábrázolt szerelem is üressé válik, hiszen a szereplők, vonzalmaiknak tudatosan engedő szerelmesek helyett, a világon vakon átgázoló idiótáknak tűnnek.
Ilyen félresikerült történetben még John Cusack, a kisrealista romantika ikonja, a
Pop, csajok satöbbi sztárja is csak feszeng, tehetsége pedig súlytalanná válik. Partnere, a
Sok hűhó semmiért Kenneth Brannagh-féle feldolgozásában feltűnt Kate Beckinsale pedig annyira jelentéktelen, hogy a moziban eltöltött másfél óra után legfeljebb arra emlékezhetünk, hogy még hollywoodi viszonyokhoz képest is egészséges és csillogóan fehér fogsora van.
Mindezek miatt a Szerelem a végzeten csak azoknak a romantika elvonásban szenvedőknek ajánlható, akik nem félnek attól, hogy a vászonról rájuk zúduló hamis, és nevetséges szerelem mellékhatásaként fejfájás, szédülés, súlyosabb esetben pedig hányinger vagy dühkitörés léphet fel.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!